Kerényi Tamás novellája

Szymon Burza felvétele

Állapota stabil

A rekkenő forróságban csoporttársa combját bámulta, a szoknya egyre jobban felcsúszott a keresztbe rakott lábakon. A nyár talán legmelegebb hete volt, a folyóparton magasodó egyetemi épületben beállt a levegő. Az ablakokat gyárilag nem lehetett kinyitni, a légkondicionáló pedig elromlott még a tanév elején. Svédországból kellett alkatrészt rendelni, de hónapok óta nem érkezett meg. A legfurcsább az egészben mégis az volt, hogy a szaunalét láthatóan nem érdekelte a többieket. Akkor én is kibírom, gondolta a fiú, mert pontosan olyan akart lenni, mint ők. És hát az a lány nagyon tetszett neki. Amikor kezdett kínossá válni, hogy egyfolytában nézi, úgy tett, mintha csak az ablak melletti hárs ágain megbújó szarkafészket vizsgálná. A madár rendszeresen felbukkant, minden alkalommal valami csillogót hozott a csőrében. Lehet, ott lapul a fészekben néhány elveszett gyűrű vagy lánc, ki kéne mászni, vagy csinálni valami olyat, amire az a csaj is felfigyel. Ha idenézne, és szemezni kezdene velem, megnyugodnék, mert végre bizonyos lehetnék benne, hogy valóban létrejöhet kapcsolat az eltérő életformák között. A fiú önmagát ugyanis egyfajta emberszerű lénynek tartotta, külsőleg olyannak, mint másokat, de belül egészen másmilyennek. Talán itt felejtettek az űrből idelátogató lények, és igazából se ez, se az nem vagyok. Mindenesetre óra után odaadom neki a fénymásolatokat, amiket már egy hónapja megígértem, így végre beszélhetek vele.

Az előadó valami vicceset mondhatott, a hőségtől leragadó szemeket nevetés nyitotta fel. Ez is elég volt hozzá, hogy újabb részletek táruljanak a fiú elé a csupaszon hagyott testrészből. Figyelte, ahogy a szandáltól puha, alig hallható koppanással szabadult meg a lábfej. Ahogy nekinyomta talpát az előtte lévő széktámlának, az izmok megfeszültek, a vádli ívesen pihent a levegőben. Ez kibírhatatlan, gondolta, a leckekönyvet óvatosan, feltűnés nélkül magára helyezve. Nem tudta, mihez kezd, ha történetesen éppen most találná ki a tanár, prezentálnia kell, vagy ha hirtelen tűz ütne ki, és ilyen állapotban kellene menekülnie. Ez is az én hibám, miért hordok ilyen bő nadrágokat, mindenki szűk farmerben jár. És egyáltalán, más képes uralkodni magán. Elfordította a fejét, próbálta a táblán kirajzolódó grafikonokat bámulni. Persze nem állta meg, újra odanézett. Tekintetük ekkor találkozott. A lány kihúzta magát, arcát elfordítva lesimította magán a ruhát. Szandáljába bújt, papírjaiba mélyedt. A fiú inteni akart neki, hogy elhozta az ígért jegyzeteket, de mikor feltette kezét, a tanár azt hitte, jelentkezik. Halk kuncogás fogadta magyarázkodását. A szépség is velük örült. Nem tudta eldönteni, ez most jó, vagy rossz.

Az oktató elhallgatott, majd az órájára pillantva megszólalt, úgy látszik, letelt az időnk. A láthatatlan amőba, melyet a diákok tömege alkotott, lassan bomlásnak indult, innen is, onnan is felállt valaki. Beszélgetések kezdődtek, szendvicsek kerültek elő, újságok zizzentek, a fiú pedig látszólag céltalanul matatott a táskájában. Már mindenki kiment, egyedül maradt az üres székek között. Az évfolyamban mostanra kialakultak a társaságok, és ő végignézte, hogy a többiek milyen természetességgel találtak egymásra. Nem tudott másra gondolni, minthogy ehhez rejtélyes csatornákat, titkos jeleket kellett ismernie az embereknek, amelyek valószínűleg örök idők óta léteztek, és ő nem ismeri ezt a nyelvet. Lehet, hogy hologram vagyok, ami egy másik dimenzióból szűrődik át, ugyan érzékelnek a többiek, de csak homályos fénnyel derengek. Összeszedte magát, kiment utánuk.

Valaki egy mappával verte a lépcső korlátját, vidám nevetést hallott, egy híres ember nevét, máshol szenvedélyes vita alakult ki. Odasietett a hangos csapat mellé, ahol az a lány is állt. A pillanatnyi csendet kihasználva megszólalt, épp a nyelv társadalmi funkcióról beszélgettek. Szerintem minden ember külön univerzum, üres tér feszül közöttük, kommunikálni, megérteni egymást képtelenség, hiába közös a kód, nevezzünk ez most diskurzusnak, mindenki csak próbálkozik, ám a gondolatok és a belőlük formált szavak mindent összezavarnak, csupán az állati lét szintjére leszállt ösztönös egyesülés, ami lényeges, a testek érintkezése az, ami igazán őszinte, ennek van csak értelme, a férfi és nő közötti kommunikáció felsőfoka a szeretkezés, ami végül atomrobbanással, a teremtés ígéretével végződik, és ürességet hagy maga után, arra vágyik mindenki, hogy újra és újra meglelje ezt, ez a folytonos keresés a világ mozgatórugója, valami, ami az ő hiányzó fele, de mivel másik, mégsem ugyanaz, így nem jön létre a tökéletes összhang, tehát állandó kényszeres kísérlet történik az egység megtalálására.

Ilyen jól eddig nem sikerült ezt megfogalmaznia, kimelegedve körülnézett. Szavait néma csönd fogadta, a lány is lesütötte a szemét. A fiú végül kiállt a körből, gyorsan megszokott sétájára indult, így ütötte el az előadások közti üresjáratokat.

Harminc perc nagyon sok idő, bármekkora is az épület, ha megtesz egy teljes kört, beleértve minden emelet folyosóját, akkor sem biztos, hogy elég. Itt, a legfelső szinten kezdett, következett a kémia tanszék, ahol fehér köpenyes hallgatók folyadékkal teli kémcsövekkel álltak. Az ammónia maró, szirupos szagot árasztott, mint gyerekkorában a mézeskalácssütő bolt. Emlékezett, hogy csípte az orrát a rejtélyes anyag, vonzotta a látvány, de mégsem tudott belépni. Pedig az üvegajtón át látszott, hozzá hasonló gyerekek vannak bent, akik mohón eszik az édességeket. Csak állt a kirakatnál, vagyis attól egy kicsit távolabb, mert áthatóan büdös volt a járdán is. Most kihívásnak tekintette, hogy végig tud itt menni, úgy érezte, visszamenőleg is felülírta a múltat.

Két szinttel lejjebb a járólapok kétcentis fugával készültek a folyosón, a mester egyenesben tudta tartani a vonalakat, jegyezte meg magában. A neonlámpa búgott a feje felett, a falon lógó fotón fekete kő feküdt a sivatag homokjában, felületén gömbalakú olvadás. Vasmeteorit, amely kohósalaknak tűnt. Ilyet már sokat látott, persze biztos csak értéktelen darabok voltak. Kedvelte ezeket az űrből érkezett tárgyakat. Egyes feltételezések szerint az élet is így jutott el a Földre. Mennyi megfejtetlen titkos üzenet rejtőzhet ezekben, csak hát a tudomány még nem fedezte fel őket, mert nincs rá műszer. Megijedt, amint belegondolt, a téma hiányos ismerete miatt elképzelhető, értékes leleteket hagyott ott. Elöntötte a pánik, ezért gyorsan végigment a folyosón, aztán a pincerészbe ment, át a hallgatói önkormányzat szobáján, a könyvtárat, a büfét is érintve, mindenhol csak egy rövid ideig időzve.

Az étkezőben vett egy szelet pizzát, a sonka lelógott a tésztáról. Ez nagyon zavarta, azt gondolta, letépi, kidobja a kukába. Eszébe jutott, hogy az első emeleten a szekrény melletti résben lakik egy pók egy kifakult, ötujjas kesztyű alatt. Arra gondolt, elviszi hozzá. Sok apró dolgot tudott az épületről, amit más nem. Nem kellett az ízeltlábútól tartani, csillogó potrohán csak néhány kerek bemélyedés díszelgett. Éppen ebből lehet tudni, hogy nem fekete özvegy, hanem egy ártalmatlan faggyúpók, mert hiányzik annak veszélyt jelző, jellegzetes vörös háromszöge. Ezzel az ismerettel biztos lenyűgözném őt, meg kéne mutatni neki, gondolta a lányra vágyakozva. Lesietett a szekrényhez, leguggolt. A fal és bútor közötti kis résbe építette hálóját a kis állat, a vastag szövetből készült ruhadarab alá. Biztosan régóta keresik a párját. De ő nem adja le a talált tárgyak osztályán, csakis akkor tenne ilyet, ha azé a lányé lenne. Milyen érdekes, senki se vette észre, pedig itt rendszeresen takarítanak. Mondjuk, csak az látja meg, akinek erre áll a szeme, ő persze azonnal kiszúrta, hogy az nem porcica, hanem bonyolult módon, értelemmel megépített üzenet. Sokat gondolkodott rajta, milyen jelentése lehet, kezdetleges írás talán, esetleg olyan, mint egy könyv, amelyet senki se tud elolvasni. Amikor odaért, leguggolt, hogy egy kis darabot odapöcköljön a finom szerkezetű, mégis erős anyagra. Óvatosan, körmével rángatva imitálta, mintha igazi zsákmány repült volna oda. A pók előbújt. A fiú ekkor vette észre, hogy a szekrény ajtaja résnyire nyitva áll. Nem volt senki a folyosón. Hűs levegő áradt a sötétből. Óvatosan körülnézett, gyorsan bemászott, csak kis rést hagyva, hogy kilásson. Kényelmesen elhelyezkedett, mozdulatlanná dermedt. Kicsit pihen itt, döntötte el. Figyelte a kint folyó életet, hallgatta a csendet, az apró zajokat. Arra gondolt, az érzésekhez nem kellenek szavak, átadta magát valami felfoghatatlan örömnek, úgy szuszogott, mint egy zsákmányra leső, rejtőzködő vadállat. A gondolat megfagyott benne, a feketeség ölelő kézként fogta át. Tudta, most rátalált valami egészen varázslatos dologra, folyamatos boldogság járta át, mintha egy selymes kéz simogatta volna a fejét. A teljes szünetet itt töltötte. Bár a következő óra már elkezdődött, ő tovább is maradt. Egyre többen bukkantak fel körülötte, majd csönd támadt, néhányan valószínűleg késésben lehettek, mert hirtelen szapora lépteket hallott.

Valaki közvetlenül a rejtekhelye mellett ment el, súrolta a szélét, nehéz tárgyat cipelve dülöngélt. Az illető megbotolhatott, elejtette a terhet. Ekkor nagy dörrenéssel rázárult az ajtó. Az első pillanatban nem tudott megszólalni. Amikor kint már minden elhalkult, óvatosan, zajt ne keltsen, megnyomta a fedelet, de valami nem volt rendben. Próbálta erősebben is, míg rájött, képtelen kijutni. Megijedt, most kiabáljon, vagy ne, kínos helyzetbe kerül, ha dörömbölni kezd. Odajönnek, kérdőre vonják, mit keres ott, mert szekrényben tartózkodni nem éppen normális dolog. Ezt persze jól tudta, de közben mégis olyan különleges érzés volt. Azt mégsem magyarázhatja el nekik, kikapcsolódni, elbújni ment oda, és mennyire mámorító odabent. Úgyse fogják megérteni, és ami még rosszabb, másnak is tudomására jut.

Kis idő elteltével megette a sonkás pizzát. A következő szünet idején még élvezte is ezt az új helyzetet, de azután már határozottan ki akart jönni. Feszegette az ajtót, kiabálni még mindig nem mert. Megint jött egy tanítási óra, ezúttal erősebb mozdulatokkal próbálkozott, a zár mégsem engedett. Amikor újra szünet lett, kiabálni kezdett. Úgy tűnt, nem hallották meg, de az is lehet, még tartott valamelyik szeminárium. Elvesztette időérzékét, telefonja lemerült, nem számított rá, hogy ilyen sokáig tart ez a séta. Talán ez volt az utolsó előadás, és nincs ilyenkor a szárnyban már senki? Elaludt, amikor pedig magához tért, teli torokból ordítani kezdett, dühében nekiszaladt párszor a skandináv, tömör fából készült modern, a jelek szerint igen masszív szerkezetnek. Nagyon kellett volna fájnia, ahol az ajtónak ütődött, vérzett is több helyen, mégsem érzett semmit, ettől újra elfogta az izgalom. Egy idő után a zsalu mozogni kezdett. Mi lesz, ha csak reggel találnak rá, abba belegondolni is szörnyű, főleg, ha az a lány is megtudja, mert ebben biztos volt, a hír gyorsan fog terjedni. Hogy magyarázza meg azt, hogy egy folyosói bútorban éjszakázott? Nem értette, honnan támadt benne ez az emberfeletti erő a hosszú bezártsága után, amikor egy őrületes erejű ütéstől, hangos reccsenéssel végre engedett a vastag préselt anyag. Kiesett a folyosóra, de nemcsak ott, még kint sem látszott fény. A távoli házakban halvány lámpák égtek, de idáig már nem ért el a világosságuk. Csodálkozva állapította meg, lát a sötétben. Valamit sejteni kezdett, lehet, most végre megtudja, ki is ő valójában.

Ekkor furcsa dolog történt, mintha valaki a pajeszánál ragadta volna meg, ahogy réges-rég az iskolában. Egy pillanatra megtorpant, aztán rájött, csak a riasztó szól fülsiketítő berregéssel. Úgy tűnik, a mozgásérzékelőt éjszakára bekapcsolták. El kell tűnni, mielőtt valaki idejön. Már nem is lepődött meg azon, hogy milyen jó ütemben ugrotta át a dobozokat, időben befordult az elágazásoknál, magabiztosan vette a homályba vesző lépcsőfokokat. A földszintre érve felkapott egy fém állófogast. Maradt rajta pár pulóver, ottfelejtett aktatáska. Ledobálta őket. Erről eszébe jutott, valószínűleg őt se kereste senki az otthagyott hátizsákja miatt. Hihetetlen, de meg fogom úszni, nekem minden sikerül, hiszen emberfeletti vagyok. Az egyik hatalmas, faltól falig magasodó ablakot teljes erőből verni kezdte. Egyáltalán nem érzett fáradtságot, ahogy a nehéz vasat emelgette. Körülbelül negyedóra elteltével támadt rajta akkora rés, amin a feje is kifért. De már nem számított az idő sem. Érezte, tele van sebekkel. Kezével tágította tovább a rést. Fejjel előre kezdett kimászni, virágillatot érzett. Kinyíltak az estikék, milyen erősen érezni őket. Éles fény világított a szemébe. Tudta, eljöttek érte, de még maradni szeretett volna kicsit a lány miatt. Vadul integetni kezdett, várjanak még. Ekkor egy borízű hang szólalt meg. Állj, polgárőrség! Zseblámpa világított a szemébe. Ne mozdulj, vagy rád eresztem a kutyát! Régóta figyelünk, hívtam a rendőröket! Lassan hintázott teste a méteres mélység felett. A füle mellett németjuhász ugatott. Néhány perc elteltével meghallotta a rendőrségi szirénát, a kék villogás hol láthatóvá vált, hol eltűnt. Aztán többen húzni kezdték, valami villant. Később derült ki, az egyik újság bűnügyi riportere is megkapta a fülest, ő fotózott. Így került nyilvánosságra az is, hogy elektromos meghibásodás miatt nem jelzett a riasztó a rendőrségen, csak a járókelők éberségének volt köszönhető, hogy végül lefülelték a tettest. Az ott tanuló egyetemista zavaros történetet adott elő, miszerint fáradtnak érezte magát, pihenni akart. Jól ismerte a terepet, az időpontot is tökéletesen megválasztotta, épp telihold idején, így a sötétben is könnyedén tudott tájékozódni. Az végképp érthetetlen, hogy nem vitt el semmit, és rejtélyes módon csak egy szekrényt rongált meg, amiben előzőleg elbújt tanítási idő alatt. A véres kezű fiút, akinek kikockázták az arcát, de azért ruhája alapján később még így is felismerhetővé vált csoporttársai számára, megfigyelés céljából kórházba szállították, valamint eljárást indítottak ellene. Állapota stabil, kérdésekre nem válaszol, egész nap az ablak előtt áll, a felhőket nézi.

Kerényi Tamás (1973, Debrecen)

Angliában él, 2020-óta publikál, többek között az Élet és Irodalom, a Jelenkor, a Tiszatáj és a Műút folyóiratokban.