Borcsa Imola novellája

Arnold Eszter felvétele

Háború

István bátya, te szoktál embereket átverni, kérdeztem, mire felém fordultak. Mama, Karola ángyó, anyáék. István bátya felhúzta a szemöldökét, miket álmodsz, gyermek, kérdezett vissza villanó tekintettel. Elmagyaráztam volna, mire gondolok, de már nem lehetett.

Az egész Böbével kezdődött. Azzal, hogy ő hozzánk került. A tanító néni rokona, a papucsosoktól jött át. Az A-soktól. Úgy tanulnak, mint az amerikaiak, és szőnyeg is van az osztályukban, azért kell a papucs. A reggelt nem jelentéssel kezdik, mint mi, hanem azzal, hogy elmesélik, mit csináltak előző délután. És vendéglőbe járnak enni, attól olyan finnyásak.

Zsókának hívják, Kalit adta neki a Böbe nevet. Csak úgy, ok nélkül, és mivel Zsókát ez idegesítette, ezért mi is így kezdtük szólítani. Pedig az elején kedvesek voltunk vele, pont ahogy kérte a tanító néni, ő mégis folyton nagyoskodott. Mindig majd kiesett a padból, úgy jelentkezett, nem hagyott szóhoz jutni mást, ráadásul ha felmérő alatt kérdeztünk tőle valamit, csak a nyelvét nyújtotta ki. Azt hittük, azért csinálja, hogy megmutassa, a papucsosok milyen ügyesek.

Aztán kiderült, hogy nem mondta el a lényeget. Mert mikor első nap kérdeztük, miért jön át, csak annyit felelt, hogy nem szeretett délután ott ülni, és most, hogy az anyukája betegnyugdíjba ment, már nem is muszáj, elég neki a délelőtti tanítás. Azt nem kötötte az orrunkra, hogy a tanító néninek valakije. Ezt koca Csillának mondta az anyukája, azzal a feltétellel, hogy titokban tartja. De ő megsúgta Szendének, aki meg Zotyónak pottyintotta el, végül megtudta az egész osztály. Fel is hánytuk Böbének, hogy mit hazudozik, igazából a protekcióért jött át, azért foarte bine* minden jegye. Erre ő bőgni kezdett, hogy vele soha senki nem kivételezik. Ami persze nem igaz. Amikor kaptuk a tenyerest, mert román órán lármázott az egész osztály, láttam, hogy alig ér a kezéhez a pálca, ki se pirult a helye, nemhogy felhasadjon, mint a Ricsié. Mégse szóltam erről, inkább békén hagytam, ami rossz ötlet volt, nem érdemelte meg. Matek órán piros pontért kellett megoldanunk egy szöveges feladatot, én lettem kész elsőnek. Könyököltem, unatkoztam, bámultam a többiek piszmogását, vártam, hogy Ricsi fejezze be és végre beszélgessünk. Böbe addig a füzetébe bújt, de egyszer csak felegyenesedett, hátradőlt, és mintha csak az ablakon bámulna kifele, oldalra fordította a fejét. Súgva azt kérdezte tőlem, mennyi. Előtte szüneten csúfolódott a megfoltozott kabátom miatt, most meg már a segítségem kellett volna.

Azután vágták fel a nyelvét, hogy a lányok összebarátkoztak vele. A walkman miatt. Azt kapott szülinapjára, senki másnak nem volt az osztályban. Hozta minden nap, de nem hencegett vele, hanem kölcsönadta. Viszont csak a lányok kaphatták meg, azt mondta, ők tudnak rá vigyázni. Ettől meg minden lány gyogyós lett, már nem jöttek ki szünetben játszani, inkább sorban álltak, hogy belehallgassanak a Dancs Annamari-kazettába. Ettől meg Böbe azt hitte, neki bármit szabad, és elkezdett piszkálni minket. Nekem a kabátomat pécézte ki, amit előző héten kihasítottam.

A hajóépítés miatt történt. Ákossal éppen slattyogtunk a másik játszótérhez, mert a blokkunk háta mögött kitörött egy darab a hinta ülőkéjéből, mikor észrevettük, hogy egyik kukából léc lóg ki. Vékony volt, de arra gondoltunk, ez is jó lesz valamire, úgyhogy tolvajlétrát tartottam Ákosnak, ő meg négyet is kihalászott a szemét közül. Csak azt nem vettük észre, hogy szegek állnak ki belőlük, így hasítottam fel a kabátom könyökét.

Reménykedtem, hogy anya nem veszi észre, de persze egyből kiszúrta. Aztán korholt, hogy miért nem vigyázok a holmimra, játszani régi kabátban kell, de ezt az újat szuperül helyrehozta, mindkét könyökére fekete foltot varrt, azt mondta, ez még divatos is. Böbe viszont csúfolni kezdett miatta.

És ezek után kellett volna a segítségem. Nyolc, vetettem oda, a lapomat pedig lefordítottam, nehogy hátrasandítson. Biztos, kérdezte. Az, mondtam. Radírozni kezdett, aztán írt, én pedig megsajnáltam kicsit. Nem lett meg időben, piros pontot csak hárman kaptunk.

Óra végén dühösen hátrafordult, és azt mondta: hiába vagy okos, megmondta apum, hogy alattomos a fajtád, mint a nagybátyádé, ő is átvert minket. Úgy meglepődtem, elsőre nyekkenni se tudtam. Hazudsz, vágtam aztán rá, és kifele menet a földre söpörtem a tolltartóját, szétgurult a sok ceruza. Hozzám vágott egyet, de nem fájt, csak a lábamat találta el.

Hazafele menet elgondolkodtam. Biztos hazudik. De hogy találjon ki ilyet, ha nem is tudja, hogy van nagybátyám? Én nem mondtam neki. Akkor ezt mégiscsak hallotta valahonnan. És mi van, ha nemcsak ezt, hanem a többit is? Az nem lehet, döntöttem el, mégse tudtam teljesen meggyőzni magamat, a pókos eset óta semmi sem tűnt egészen lehetetlennek.

Ebéd közben a levesben úszkáló tárkonydarabokat huzigáltam a tányér szélére, anya már rám szólt, ne turkálj az ételben, meg apa is egyre csúnyábban nézett, de mégse ehettem meg azt az undorító békanyálat. Huzigáltam és tologattam és próbáltam kihalászni a lebegő szálakat, közben meg azon gondolkodtam, hogyan derítsem ki az igazságot. Tudjátok Böbét, az új osztálytársamat, néztem fel anyáékra. Bólogattak, hogy meséltem már róla. István bátya ismeri az apukáját, kérdeztem. Azt mi honnan tudhatnánk, nevetett fel anya, aztán máris nekem szegezte a kérdést, hogy miért kérdezem. Elmeséltem, mit mondott. Apa összehúzott szemöldökkel figyelt, anya meg kis gondolkodás után azt mondta, Böbe biztos félreértett valamit. Azta, eddig ez eszembe sem jutott, képedtem el, pedig ez tűnt a legvalószínűbbnek. De ha már így állt a dolog, jó lett volna az orra alá dörgölni, mit értett félre, úgyhogy ezt még ki kellett derítenem.

Vasárnap mamánál ebédeltünk. Mi meg István bátya meg Karola ángyó, mind az egészen. Márton-napra mentünk libát enni. Mama kisasszonyoknak nevezte őket, pont olyan kényesek, azt mondta, nem etetheti őket bármivel, ha penészes kenyeret tesz a kevertjükbe, felfordulnak. Én nem azért nem szerettem őket, mert kényesek, hanem mert rosszfélék, egyszer megtámadtak. Mama hátraküldött tojásért, mentem gyanútlanul a tyúkketrechez, egyszer meg látom, hogy előre nyújtott nyakkal, sziszegve tart felém az egész sereg. Megiramodtam, magamra csaptam a tyúkketrec ajtaját, és kiabálni kezdtem, de mama nem hallotta. Csak mikor észbe kapott, hogy nincs se tojás, se unokája, akkor jött utánam, és menekített ki, de addigra már annyit vártam, hogy meguntam állni, leültem, mindenem tyúkszaros lett.

Ez sem fog már megkergetni, kacsintott rám István bátya, mikor mama asztalra tette a sültet. Erre mindenki kacagott, csak én sóhajtottam, hogy mikor fogják elfelejteni végre. Ilyenkor az következik, hogy mama részletesen elmeséli az esetet. István bátya, te szoktál embereket átverni, kérdeztem hirtelen, el akartam terelni a témát, és azt is elmagyaráztam volna, mire értem, de már nem lehetett. Ő felhúzta a szemöldökét, miket álmodsz, kérdezte higgadtan, csak a szeme villant, mama viszont felcsattant, hogy mit beszélsz, gyermek, ezt tanítják neked odahaza? Erre meg anya ugrott, hogy dehogy ezt, minek kell belekarattyolni, aztán már velem ordított, hogy nem megbeszéltük ezt? Én csak azt akartam, kezdtem volna, de már anya is hadarva magyarázott a többieknek, mama viszont rá se hederített, hogyne szólna bele, ha ilyet hall, folytatta a magáét, ilyenkor kell két nyakleves. A nadrágszíjat ne hozzam-e, így anya, mama meg, hogy vele ne csúfolkodjanak, felnevelt három gyermeket. Közben apa és István bátya egymásnak magyaráztak az asztal két végéből, próbálták átkiabálni a hangzavart, én megint belefogtam, hogy csak azt akartam, mama viszont a forró fedőt a földre ejtette, mindenki feljajdult, és akkora lett a ricsaj, hogy be kellett fogjam a fülem, a szemem is becsuktam, nem bírtam nézni se.

Aztán lassan csillapodni kezdtek. Kinyitottam a fél szemem, mama már a káposztát porciózta, apa szeletelte a sültet. Az első falatoknál még volt kis dohogás, de a csontokat már mindenki elégedetten szopogatta. Húha, jó nagy kalamajkát csináltam, gondoltam, pedig nem akartam semmi rosszat. Erre időközben István bátya is rájöhetett, mert ebéd végén, mikor már a székét hátrébb tolta és terpeszkedett, azt mondta nekem, öcskös, megtanítok neked egy dolgot, az üzlet az üzlet, nem vérszerződés, a túlélés a lényeg. Aztán sokáig elgondolkodva turkált a szájában egy fogpiszkálóval, utána meg az asztalra csapott, hogy lássuk, tudsz-e még nekem gólt rúgni, mire én nyomban felpattantam. Hiába óbégatott anya, hogy minek foglalkoztok hülyeségekkel ebben a hidegben, a focizás volt a közös ebédek legjobb része, az nem maradhatott el.

Lassan kezdhetsz gondolkodni, mit kérsz az angyaltól, lehet nagy dolog is, megbótoljuk vele, mondta István bátya, mikor kipirult arccal bementünk, de anyáék azt mondták, le se vetkőzzek, indulunk haza, anya meg azt is hozzátette, hogy nem tudja, István bátyának milyen relációi vannak az angyalhoz, de nagy dolgot ne ígérjen. Útközben ajándékokon gondolkodtam, meg ismételgettem magamban ezt az üzlet- meg vérszerződésdolgot, hogy legyen, amit másnap Böbe orra alá dörgöljek. De aztán várnom kellett még vele, mert meghűltem, három napig nem mehettem suliba. Mikor meg végre ismét mehettem, már nem számított a válaszom, mert időközben kitört a háború. Fiúk a lányok ellen.

A rágó robbantotta ki. Hogy Ricsi rágót nyomott Böbe hajába, azt meg le kellett vágni, egy részét legalábbis, így tarajas lett, mint a kakasok. De a lányok nem nevettek ezen, hanem megígérték neki, hogy segítenek bosszút állni rajtunk. Erről szólt minden szünet, csatát vívtunk vagy tanácskoztunk a haditervről. Nehéz volt úgy harcolni, hogy ők bokán rúgtak, csíptek, haraptak minket, mi meg nem volt szabad hozzájuk üssünk. Legtöbbször csak kergettük őket vagy vizes lufit dobtunk a fejükre. Már csípősek voltak a napok, nyafogtak a vizes hajuk miatt, de nekik kellett a háború.

Aztán egyik nap Böbét találta el a vizes bombánk. Ő bőgni kezdett, és ázottan, lucskosan, szipogva a tanító néni elé állt panaszkodni. Ő meg ki akarta deríteni, ki volt a tettes. Mi viszont nem árultuk el egymást, hiába kérdezgetett, síri csend volt az osztályban. Erre azt mondta, játszhatunk három testőröst, akkor tanítás után nem megyünk haza, büntetésből minden fiú még egy órát marad. És ez történt, bezárt minket az osztályba.

Ekkor elégeltük meg. Elhatároztuk, hogy leszámolunk Böbével. Nem bántani akartuk, csak ráijeszteni, elvenni a kedvét a nagyoskodástól. A büntetés meg éppen jól jött, ki tudtuk dolgozni a tervünket.

Másnap suli után úgy tettünk, mintha maradnánk focizni, aztán távolról követtük őt. A park bejáratánál elbúcsúzott koca Csillától, Csilla jobbra, ő meg balra ment. A fák között lopakodtunk utána, de egyszer észrevett, úgyis látlak, hiába bujkáltok, kiáltotta és szaporázni kezdte a lépteit. A játszótérnél lézengtek néhányan, de a teniszpályánál a park teljesen kihalt volt. Ott iramodtunk utána, a földre tepertük, telerugdostuk száraz falevéllel, hagyjatok békén, csuklott a sírástól, pedig amúgy hozzá se értünk, mire Kalit herákolt, aztán köpött egy irdatlan nagyot melléje, és azt mondta, húzd meg magad vagy menj vissza a papucsosokhoz. Azzal otthagytuk.

Jól megleckéztettük, lelkendeztünk, de másnap reggel be voltunk rezelve. A tanító néni úgy tépte fel az osztály ajtaját, hogy a keret majd kijött a helyéről. Egy órán át ordibált, lead minket, azt mondta, vagy megbuktat mindenkit magaviseletből, és összehívott egy szülőértekezletet. Anyáék iszonyú mérgesen jöttek haza, egymás szavába vágva kiabáltak velem. Vademberek vagytok, mi járt a fejetekben? Ezt látod itthon, hogy ütjük egymást, így kell megoldani a bajokat? És ha veled történt volna ugyanez? Nem elég, hogy beteg az anyukája, még ti is szekírozzátok? Egy hétig nem mész sehova, és a tévét is elfelejtheted. Jól jegyezd meg, mert többször nem mondom, lányt nem ütünk és nem fogdossuk a fenekét, megértetted? Én meg hirtelen dühömben megfeledkeztem egyezségről, ajándékról, mindenről. Bezzeg István bátya fogdoshatja Olgi fenekét, vágtam oda dühösen anyáéknak, mire mindketten ledermedtek.

Borcsa Imola (1990, Kézdivásárhely)

Író, gyógyszerész. Első novelláskötete 2019-ben jelent meg Magnebéhat címmel az Erdélyi Híradó Kiadó–Napkút Kiadó gondozásában, amelyért megkapta a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díját és az Írók Boltja Könyvösztöndíját. Portréját Beliczay László készítette.