Körzőütem – A polgárság kezdete – Demény Péter esszéje
Hász Róbert portréja (Fotó: Petőfi Kulturális Ügynökség)
„Eszébe se jusson!” – mondja Amália a férjének, midőn az közeledni próbál hozzá az ágyban egy nyomott nap után (FMÉTH, 69.) Fábián Marcell tehát Sherlock, Poirot, illetve Maigret között helyezkedik el. Holmes esetébe Irene Adler, a Poirot-éban Rosakoff grófnő a rejtélyes hölgy, akik szépségével lenyűgözi a mesterdetektívet, ő azonban nem érinti meg őket, erre legalábbis semmi konkrét utalás nincsen. Szellemüket, szürke agysejtjeiket egyik sem kívánja kitenni egy veszélyes vonzalom kockázatának – márpedig az ész szenvedélye mellett nem fér meg semmilyen más szenvedély (a kábítószer, mellyel Holmes él, nem egy másik ember, akihez alkalmazkodni kellene).
Madame Maigret igazi feleség, ahogy a patriarchátusban elképzelték: nincs láb alatt, viszont mindent biztosít a férje számára, s a hallgatag Maigret kívánni sem kívánhatna jobb feleséget, mint ez az asszony, aki éppen olyan hallgatag, mint ő. Ha férje kedvetlen, nem kérdez semmit, ha annak kedve támad a tengerparton nyomozni, vele megy, ha kiderül a turpisság, elfogadja – amúgy is megsejtette. Szeretkezésekről vagy akár erotikus érintésekről pedig nincs szó: a szexualitás olyan tárgykör, amely nem kerülhet az olvasó szeme elé.
Hász Róbert szerint viszont igen. De valahogy éppen azért kerül oda, hogy elrejtőzzék, ha szabad ezt mondanom. Az idézett villanásban látjuk, Amália nem „klasszikus” feleség, aki akkor adja oda magát, amikor a férjének kedve van hozzá. És utazni sem feltétlenül akkor utaznak, amikor Marcell akarja: Kánya Emíliához például kifejezetten Amália unszolására látogatnak el, és Jókait is neki köszönhetően ismeri meg a detektív.
„Marcell gyanította, hogy emiatt a titkos nyomozás miatt odahaza bajba fog kerülni. Sosem hazudott Amáliának. Nem volt benne biztos, hogy ha megpróbálja, sikerül neki. Eddig minden nyomozati ügyébe bevonta, megosztotta vele ügyes-bajos dolgait, és ez jó volt így. Egyrészről kielégítette Amália természetéből fakadó kíváncsiságát, másrészről neki is szüksége volt arra, hogy kibeszélje magából a feszültséget. Amália jó hallgató volt, és gyakran előfordult, hogy egy megjegyzéssel, nem várt kérdéssel új megvilágításba helyezett dolgokat.
A kívülálló helyzeti előnye, magyarázta egy alkalommal Marcellnek, hogy nem zavarják a tények, amik a maga fejében már evidenciák, egyúttal akadályai a gondolatok szabad áramlásának; ennek persze olyan következményei is vannak, hogy gyakran mondok ostobaságokat, de esetemben a vak tyúk is talál szemet elv ugyancsak könnyen érvényesül” – olvassuk az idézett regény 126. oldalán az Amáliát jellemző szavakat, s az saját kurzívan szedett szavaiból viszont kiderül, hogy ez a nő nem csupán egy kedves, házias asszony, hanem egy értelmes, önálló teremtés.
Félreértés ne essék: én ezen csak a párhuzamok fényében lepődöm meg,azért, mert ebben a négyesben (Holmes, Poirot, Maigret, Hász) mintha csupán az utóbbinak jutna eszébe, hogy a nők éppen olyanok, mint a férfiak: vannak közöttük intelligensek és szuverének is. Bizonyára az ellenpont is szerepet játszhatott itt, hiszen Marcell különöseket gondol a nőkről. Dombóváry Eleonórával folytatott párbeszéde persze a nyomozás és így a szerep része, de mindketten olyan magabiztosan dobálóznak „a férfiak”, illetve „a nők” kezdetű mondatokkal, melyek természetesen egy-egy nagy igazsággal folytatódnak, hogy kénytelenek vagyunk hinni az őszinteségükben: valóban úgy gondolják, hogy a férfiak ilyenek, a nők meg olyanok. Aki pedig így beszél, az általánosít, és aki általánosít, az esetleg azt sem veszi észre, ami nyilvánvaló.
Nos, erre való a regények ökonómiájában Amália, aki egyáltalán nem olyan, mint „a” nők. Mindig elcipeli a férjét valahová – akár az apjáékhoz, mint a sorozat első darabjában, és máskor is, akár Kánya Emíliához és Jókaihoz. Érvei is vannak, s ezekkel táplálja konokságát. És ha nincs kedve, hát nincs kedve, és ezt határozottan a férje tudomására is hozza, akinek eszében sincs vitatni a felesége döntését vagy hangulatát.
Ezért jó nyomozó Marcell: mert bár vannak előítéletei, képes kilátni belőlük. A világon semmire nem megy senki, ha mindig azt gondolja, ami a fejében van. Esetünkben: úgy tudja összerakni a bűnügy puzzle-ját, amennyiben hajlandó másként látni, mint ahogy addig látott.
Ez már, mondhatni, radikális különbség az ésszel – kizárólag ésszel – dolgozó Holmes-hoz és Poirot-hoz képest, akik a lélektani mozzanatokat is az agyuknak köszönhetően veszik észre. Maigret figyel, és nem csillog-villog. Marcell is figyel, olykor még csillog is, de sokszor meglepődik azon, ami kiderül, és máskor maga a gyilkos világosítja fel, ő csak kiegészíti a történetet, vagy rájön valamire, ami homályos volt, s a gyilkosnak köszönhetően megvilágosodott, értelmessé vált.
Ilyen köztes helyzete van a ranglétrán is. Holmes és Poirot senkinek nem engedelmeskednek, senki nem a főnökük; Maigret fölöttesei a különféle vizsgálóbírók, osztályán azonban kétségbevonhatatlan úr. Marcellnek közvetlen főnökei vannak az osztályán belül, de mindenki tudja, maguk a kollégák is, hogy ő a legértelmesebb és a legtehetségesebb.
Marcellel kezdődik a polgárság abban a csillagzatban, amelyet vizsgálok.
Demény Péter esszésorozatának korábbi részeit itt olvashatják!
Demény Péter (1972, Kolozsvár)
Író, költő, fordító, a Matca Literară című bukaresti folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Forog bennem (esszék, Komp-Press, Kolozsvár, 2023). Portréját Ema Cojocaru készítette.