Szabó K. Attila novellája

kerosin felvétele

Legszebb, loving’, burger

Adél aznap töltötte a huszonhatot. Másfél hónapig gyűjtött rá, hogy végre megcsináltassa a körmeit és a frizuráját. Mikor Eta, aki kéthetente szokott átjönni a faluba, hogy rendbe szedje az idősebbeket, hosszú ujjaival beletúrt a tarkója fölött a hajába, hullámokban futott szét az öröm a bőre alatt.

Érezte, hogy kiforrósodik, hogy megfeszülnek a szőrtüszők körüli izmok, majd elernyed az egész teste, mintha gyurmából lenne. Már nemcsak érzi, de tudja is, és az ajkai hangtalanul mondják: gyönyörű vagyok. Talán húsz-huszonegy évvel ezelőtt volt először ilyen érzése, mikor az anyjáék összeverekedtek, és átjött érte a nagyanyja. Az ő ölébe süppedt bele így, mint Eta székébe félévente egyszer. Akkoriban, az iskolaévei előtt, még viszonylag magabiztosan meg tudta különböztetni a szeretetet a sajnálattól. Próbálta ezt mondani Etának, Bélának, a buszsofőrnek és a testvéreinek is, az Uzunka lányoknak, ha éppen hazalátogattak a városból, de mindannyian azt hitték, hogy csak sajnáltatja magát. Illetve Béla nem, mert neki fogalma sem volt róla, miről beszél ez a lány, nem mintha nem lett volna érzéke a témához, csak az ő fejében Adélka a retardált kategóriába tartozott, szóval lerendezte őt is, mint az ittenieket általában egyetlen mondattal: I`m lovin` it! Aztán becsukta a buszajtót, és mondta, hogy savam van bassza meg. Újabban már minden este ivott.

Másnak talán hosszú kurzusokba telik, mire hozzászoktatja magát a meditáció nyugalmához, de Adélnak nem kellett a görög ABC, se a guruk. Elég volt neki, hogy Eta beletúrjon a hajába, hogy hosszan simítsa a fejbőrét.  És onnantól már nem is emlékszik semmire, az a másfél óra, néhány pillanatkép kivételével kiesik, csak az eredmény marad ott, a hosszú és hegyes és mélyzöld körmök. Régebben váltogatta a színeket, néha mintákat is kért, de most már tudja, hogy ez a méregzöld az, ami megbizseregteti a szívét.

Hetedikben vagy nyolcadikban még bomlottak utána a fiúk, hiába sántált, de aztán beütött valami hormonbetegség, hamar hízni kezdett, hamarabb, minthogy megtanult volna odafigyelni rá. Ági néni, az egyik cukorbeteg öreg, akit Adél gondoz, mindig azt mondja, hogy ez volt az ő szerencséje, ha nem lesz beteg, neki is már vagy hat gyereke lenne. Adél ezt nem hiszi, de kikérni sem meri magának, csak szomorúbban megy el aznap.

Nyolc öreget gondoz a faluban. Nincs szerződése, valójában munkanélküli, de ebből a nyolcból valahogy fenntartja magát. Ágnest, a fejében nem szokta nénizni meg bácsizni őket, a napi rutinban általában a harmadik helyre teszi. Ő mindig azt mondja neki, hogy csak a javát akarja, azért ad tanácsokat, de amikor kijut a házból, Adél úgy érzi, mintha bocsánatot kellene kérnie. Csak azt nem tudja, kitől és miért.

Gimibe már nem járt, azóta ő a falu mindenese és, a legtöbbek szerint, a bolondja. Őt küldik minden apró dologért, másra úgysem jó. A szülei annak idején örültek, ha nem volt otthon, a két ígéretes lányukkal szívesebben foglalkoztak, bár azok sem érettségiztek le. De ők legalább jól mentek férjhez, miközben Adél szépen lassan a falu szociális rendszerévé nőtte ki magát.

Esténként kiül a határba. Vált néhány szót Bélával, de többnyire csak ül egymagában, nézi a fákat, a felhőket, a madarakat meg az óriásplakátot, ahogy a McDonald`s mögött lemegy a nap. Csak néhány szó látszik rajta: a sárga M betű, legszebb, lovin, burger. Meg egy kép a budapesti Nyugati pályaudvarnál található étteremről. Neki nem tűnik fel, hogy Romániában miért magyar ez a reklám, hogy miért a budapesti étterem van rajta. A hosszú évek estéi alatt valami furcsa vágykép állt össze a fejében, miszerint az a plakát valamilyen formában mégiscsak a boldogságot kell mutassa. Egyébként Béla is hasonlóan vélekedik erről. Szerinte nettó ráfizetés egy hatvan lelkes faluban így reklámozni, szóval ha mégis megteszik, akkor amögött lennie kell valaminek.

Sokat örlődött rajta, de Adél március környékén végre elhatározta, hogy idén megajándékozza magát valami újjal.

Ilyen messze még sosem utazott, de nem ezzel volt a baja, hanem hogy segítséget kellene kérnie hozzá. És kellett legalább egy hónap, hogy bátorságot gyűjtsön, odaálljon Béla elé, hogy rákérdezzen a menetrendre, amire Béla gondolkodás nélkül vágta rá, hogy mész te az anyád picsájába, és nem Vásárhelyre, Adél meg valóban fordult is, és ment haza, a végén már futott, hogy ne az utcán bőgje el magát.

Várt még egy-két napot, és mert kezdett sürgős lenni, odaállt megint, hogy nem az anyám picsájába mennék, hanem tényleg Vásárhelyre, és akkor már Béla is mondta, hogy három órát kellene várjon a váltásra Nyárádszeredában, és még vagy fél óráig, hogy tényleg megvárakoztassa az utasokat, próbálta lebeszélni Adélt az útról, de végül csak beadta a derekát. A legfurcsább az volt, hogy ez az ember, akiről Adél tudta, hogy retardáltnak nézi, mintha most féltette volna őt. De olyan volt ez is, mint Ágnes jó tanácsai: rohadtul nem tudta, mit kezdjen velük.

Hétkor indult otthonról, és az átszállással együtt délben már Vásárhelyen volt. Ott a kettes buszra kellett felülnie, a negyedik megállónál szállt le. Az utca nevét nem tudta, de a számok megnyugtatták. A McDonald`s nem hasonlított a plakát maradványaira, lényegében alig volt más, mint a falu kultúrja, inkább a sárga M betűre figyelt. Mint a madarak a gyerekrajzokon. Beállt az egyik sorba. Kért nyolc dupla sajtburgert elvitelre, meg egy simát helyben fogyasztani. Ebéd idő volt, hely viszont egy sem, az épület mögé, a kissé húgyszagú betonplaccra ült ki.

Miközben majszolta a burgert, egy darabig az épületet nézte, de úgy a felénél becsukta a szemét, és az otthoni plakátot képzelte maga elé. Örült, hogy teljesült a vágya, és annak is, hogy nyolckor indul haza a következő busz.

Szabó K. Attila (Székelyudvarhely, 1997)

Székelyudvarhelyen él, irodalomból doktorál. 2022-ben a Cseppkőbarlang című elbeszéléséért megkapta a Látó folyóirat nívódíját. Fontosabb írásai a Helikonban, a Látóban és a Székelyföldben jelentek meg. Első kötete megjelenés előtt áll az Erdélyi Híradó Kiadónál.