Takács-Csomai Zsófia prózája

Mandy Kerr felvétele

A madársóska

Miközben szobanövényeimet öntöztem, különös dologra lettem figyelmes. A lila levelű madársóska került sorra, amikor egy fehér képződményt vettem észre a legnagyobb és legszebb levelén. Rögvest megvizsgáltam: mi a csuda lehet ez a vattacukorszerű anyag? Meglepetésemre egy pici pók gurult ki rejtekéből, éppen a tenyerembe. Nincs pókfóbiám, gyerekkoromban vígan vettem fel a harcot ellenük, ijedtemben azonban félresepertem az állatot. Méretéhez képest nagyot koppant a párkányon. Gondolkodóba estem. Vajon vannak többen is odabent? Példát kellene statuálnom, hogy a többiek lássák, nincs kegyelem? Közben a pók mozdulatlanul várt a jéghideg felületen. Elismerően szemléltem a fehér bábot: több lakója, úgy tűnt már nincs. Különösen szépen megmunkált, hibátlan kis gubó, melyben apró fehér pöttyök kötötték össze a szálakat. Elképzeltem, milyen otthonos lehet egy kis ízeltlábúnak. Szépen nézünk ki, gondoltam, lassan lelkiismeret-furdalásom lesz, hogy a saját otthonomban póktalanítani kívánok…

Továbbra sem mozdult. Talán arra várt, hogy tiszta legyen a levegő, és eliszkolhasson. Esetleg a zuhanásban megsérült, és ha akart sem tudott volna elmenekülni a veszély elől. Úgy döntöttem, semmiképp sem maradhat ott. Tenyeremre sepertem hát, és a kályha lángjai közé vetettem. Letéptem a levelet és utána hajítottam a tűzpiros térbe. A tetem elhamvadt, rajtam pedig lassan elhatalmasodott a fáradtság. Pár órával később zajokra riadtam, szemeimből kidörgölve a maradék fáradtságot az ablakhoz mentem. Csak az üres utca látképe fogadott. Pillantásom újra növényeim felé tévedt. A nyíllevélen új hajtás serkent, a vénuszhajpáfrány zöld színével elkápráztatott, csak itt-ott sárgult rajta egy-egy kisebb levél. Ám ami ezután történt, érthetetlen volt számomra. A lila madársóska levelén újfent megjelent a fehér gubó. Megrökönyödve álltam. Álmodtam talán a korábbiakat? Nem szabadultam meg a levéltől s a póktól? A levelet megkocogtatva most semmi sem hullott ki belőle. A kályhában a pók elhamvadt, a levél szintúgy. A példastatuálás megtörtént, de a pókszabásúak igencsak lázadó fajtájával van dolgom. Felvértezem magam: ha kell, szikével fogom lefejteni erődeiket, de a madársóskámat nem adom!

Ledöntöttem egy kávét, és standban állva lestem, mi fog történni. A madársóska lila leveleit megremegtette a tokszellőzőn át beáramló langyos szellő. Egy nagyobb lökésére apró kis pók huppant le a párkányra. Megrázta magát, kinyújtóztatta mind a nyolc lábát, és várt. Közben bennem valami megváltozott. Éreztem, hogy kezd kedvemre lenni a találkozás. Kár, hogy nincs nagyítóm, amivel megfigyelhetném az apró testet. Leguggoltam, a fejem a párkánnyal volt egymagasságban, amikor nyílt az ajtó, és léptek ütötték meg fülemet. A kis pók mozdulatlanul figyelt, a léptek egyre közeledtek. Celluloidlapok súrlódása, majd fehér villanás. Ijedtemben a szemem elé kaptam a kezem, és amikor leengedtem, a pókot már sehol sem láttam. Apró elszíneződés a fehérségben, ennyi maradt csupán. A férjemet aranykoszorúba vonták a lemenő nap sugarai. Megmentett a veszedelemtől. Nem tudhatta, hogy én ezt a pókot górcső alá akartam venni, hogy annak szándékát és terveit felismerjem, és a megszerzett tények birtokában dönthessek sorsa felől. A pók bevégezte. A férjem csókot nyomott homlokomra, miközben a kávémba kortyoltam. A nap lenyugodott. A madársóska szépen, lassan összezárta leveleit.

Takács-Csomai Zsófia (1991, Zirc)