Gyurász Marianna verse

Egervári Júlia installációja, Németh Zoltán fotója

AZ AGYAGBABÁKRÓL LENN A PARTON*

Persze voltak ötleteink, ahogy mindenkinek,
De a megvalósításnak már nem adtunk teret,
Nem fordítottunk rá az időből,
Előkerült az agyag a föld alól,
Nagy, sötét, hideg kupacokat raktunk belőlük,
Aztán ültünk órákig, és bámultuk őket,
Elképzeltük, ahogy részekre bontjuk az egészet, makulátlan felületű fémlapokkal,
A részekből babákat formálunk, négyet-ötöt fejenként, ami még épp
Szemmel tartható, figyelemmel követhető,
Hogy kísérhessük az első lépteiket, szájukba adjuk első szavaikat, aztán hagyjuk, hogy önálló
rendben mondják ki őket, hogy egyetemre menjenek, agyagból formázott karokra, agyagprofesz-
szorok agyagszemináriumain üljenek, agyagtüntetéseken vegyenek részt, mikor az egyiket a ha-
talom alatt meg nem roskadó elvei miatt menesztik, azután stop-motion kisfilmeket forgassanak
saját testeikkel, vajon honnan szedték a festéket, amivel agyagarcukra mandalákat festettek, fo-
galmunk sincs, hát ilyen babákat képzeltünk el, összetettebb és fontosabb életeket éltek, mint mi
valaha,
Ezt láttuk az agyagba, mialatt a parton ültünk, és a ciprusok árnyékában az ég felé meredő, sötét-
vörös kis dombokat bámultuk,
És mire végigéltük az életüket helyettük, beláttuk, hogy ezen a ponton
Úgyis visszatérne egymáshoz minden

Anyag az anyaghoz,
Agyag az agyaghoz,
Gondolat a gondolathoz

Egy pontba sűrűsödne, amíg úgy elnehezül, mint a naplementével szűkülő szemnyílásaink
felett ödémás, másnapos szemhéjaink,
Egy pontba sűrűsödne, amíg olyan sűrűvé nem válna, mint kiszáradás határán táncoló tes-
tünkben a vér, ahogy a sörösdobozból szürcsöljük az utolsó, meleg kortyokat, mert sosem
gondoltuk, hogy vizet is hozni kéne a vízhez, a vízpartra,
Egy pontba sűrűsödne, amíg többé nem bírja el part, sem papír, sem a kicsit is komolyan
vehető elméleti fizikusok elméje, hogyan sűrűsödhet ilyen szoros, ősrobbanás-közeli álla-
potba nagyjából tíz férfimaréknyi agyag,
És miután megtörtént ez a, jobb szó híján, agyagvilágégés, visszafelé lezajlott ősrobbanás,
Kezdhetnénk mindent elölről: a forma adását, a részletek tervezését, fektethetnénk le az
utakat és ösvényeket újra, merhetnénk a sós vizet fémkulacsokba, és itathatnánk a babákat,
hogy életre keljenek, ahogy egykor mi is tettük,
Utat adhatnánk újabbnál újabb, merészebbnél merészebb ötleteinknek:
Ehhez pedig voltaképp felesleges
Leélni az első életüket, megalkotni az első világukat;
Ami azután következik, óhatatlanul izgalmasabb lesz,
Hisz mi is sokat tanultunk,
Másodszorra, harmadszorra, negyedszerre egyre
Nagyobbat, okosabbat és hozzánk közelebbit alkotnánk,
Miközben szemhéjunk egyre tovább nehezült,
Résnyi látóterünkbe egyre részletgazdagabb, gondolataikat töredelmesen és újszerűen ki-
fejező babákat képzeltünk, akik egy idő után
Kezükbe vették az első saját, apró maréknyi sötét agyagukat,
Leültek a homokba, párokban vagy egyedül, néhányan egész kis kommunákba rendeződve
És itt tértek el először nézeteink: én úgy képzeltem, ezen a ponton a babák a példánkat követve
Horpadó oldalú sörösdobozokkal a kezükben csak ambiciózusnál ambiciózusabb agyagba-
ba-világokat képzelnek
Apró, vörös hegyeikbe,
Hogy nem képesek többre, mint amire mi, akik gondolatban megalkottuk és tanítottuk őket,
végtére és voltaképpen,
Hogy a teremtő kézről leválik egy ujj, értelemre kél és lábra, és, mondjuk, fut egy kört a blokk
körül és leül verset írni, de nem tud
Olyan következtetésre jutni, amire a teremtő sem soha, nem képes megtenni, amit mi sem vol-
tunk képesek,
Te másképp képzelted,
Megadtad a lehetőséget a babáinknak, hogy átlépjenek rajtunk,
Hogy ne önálló életre kelt kis extenzióink legyenek, végtelenül komplex, de mégis mindig ön-
magunkba hasonuló fraktál-gyerekeink,
De független, hatalmas fejlődésre képes, megállíthatatlan, bennem innentől rettenetet keltő, de
általad nyugalmasan szemlélt entitások,
A te agyagbabáid teremtettek, úgy, ahogy mi sohasem teremtettünk, nem adtunk neki időt vagy
teret,
Általunk elképzelhetetlen ismeretekre tettek szert, és végül elérték a
Technológiai szingularitást, amiről a videojátékaidban hallottál: te ezt láttad az agyagba, és ki
tudja,
Talán pontosan, talán csak ennyi kellett az agyagnak, megtanítottad hinni önmagában,
Én nem hittem az agyagban, benned vagy magamban,
Csak elfáradtam egy kicsit, mondtam, ahogy egyre sűrűbben pislogtam,
Sűrűbben, mint az ereimben keringő melasz,
Sűrűbben, mint megőszült, de meg nem ritkult kontyom a fejem tetején,
Sűrűbben, mint egyre gyakoribbá váló, ritmuson kívül eső szívveréseim,
Aztán egy ponton a sűrűség megszűnt, magába roskadt, ahogy lehunytam a szemem, hogy töb-
bé már ne nyissam ki, másra hagyjam agyag-hagyatékomat, az alkotás terhét, a forma tervezését,
Hogy csendben csak elaludjak válladon,
Hogy mostantól az agyag álmodjon tovább önmagáról

* A szerző az itt közölt verssel elnyerte a 2024-es Bázis Fesztivál Bázis-díját.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/4-es lapszámában

Gyurász Marianna (1991, Komárom)

Költő, író, molekuláris biológus. Első kötete 2022-ben jelent meg Már nem a mi völgyünk címmel a Kalligram gondozásában.