Hipik Júlia verse

Marko Slavkovic felvétele

Falak

Elképzelem, hogy egy féltégla ráesik a fejemre.
Rongycafatokból cipőt csinálunk.
Elképzelem, hogy a kórházban mozdulatlanul fekszem.
Halálra fagyott emberek csizmáját hordjuk.
Elképzelem, hogy félek, amikor magamhoz térek.
Nincs mit ennünk, sem innunk.
Elképzelem, hogy egy éjjel kimászok az ablakon.
Fáj a sebhelyünk, nem tudunk gondolkodni.
Elképzelem, hogy az erdőn keresztül futva menekülök.
Magunkban beszélünk, nem bírunk sírni.
Elképzelem, hogy kutyákkal üldöznek, mert fogoly vagyok.
Esik az eső, eláztatja mindenünk.
Elképzelem, hogy csendben átszököm a határon.
A jelent mi már nem ismerjük.
Elképzelem, hogy nem megyek haza.
A múltban bolyongunk tovább.

Elmesélik, hogy osztályelső volt.
Másról sem beszél, csak Petőfiről és Sztálinról.
Elmesélik, hogy foglalkozását tekintve cipész.
A szoba tele kacatokkal. Büdös és piszkos.
Elmesélik, hogy udvarolt színésznőnek is.
Egy csíkos füzetbe ír. Minden nap ugyanazt az imát.
Elmesélik, hogy szereti a bort és a magyar nótákat.
Gyakran megkérdezi, hol van ilyenkor apád?!
Elmesélik, hogy már megint összeszedett egy köteg gallyat.
Az iskolámban az ajtóba kapaszkodva találtak rá.
Elmesélik, hogy valószínűleg tudathasadásos.
Szobaszomszédok lettünk. Úgy másfél hónapon át.
Elmesélik, hogy a fogságban a fejére esett egy féltégla.
Éjjelente hallom, ahogy a puskaropogást utánozza.
Elmesélik, hogy sosem hajlandó orvoshoz menni.
Hangokat hall, Hitlert szidja, majd Isten után kiállt.
Elmesélik, hogy a minap hajnalban berontott hozzánk.
Csendben sírok, és tudom, hogy ő is szokott.

Hallgatunk, s közben egymás kezét fogjuk.
Azt olvastam, még körülbelül három nap.
Hallgatunk, vajon mindketten ugyanarra gondolunk?
Talán már csak én gondolkodom.
Hallgatunk, behunyt szemmel, ő is, én is.
Nem emlékszem, mit álmodtam.
Hallgatunk, hosszú órákon át.
Apám megérkezik, tisztába teszi. Én kint várok.
Hallgatunk, kézfogásunk hideg és egyre gyengébb.
A saját kezemet figyelem, de az övét is tanulmányozom.
Hallgatunk, vonásaink kirajzolódnak, hasonulnak.
Próbálok nyugodt és mozdulatlan maradni.
Hallgatunk, szabálytalan a légzésünk.
Anyám benedvesíti a fátylat, majd az arcára teszi.
Hallgatunk, a kezét fogom, ő már nem szorít vissza.
Óvatos vagyok, hogy véletlenül se törjem össze.
Hallgatunk, száraz könnycseppek hullanak a semmibe.
Elmehet, megleszünk, suttogom.

Évekkel később ugyanabban a szobában ülök.
Alig van benne valami, de tiszta és otthonos.
Évekkel később is vendég vagyok.
A saját szobaszomszédom lettem, végleg vagy átmenetileg.
Évekkel később, ha felkelek, lábujjhegyen járkálok.
Néha hallucinálok és magamban beszélek.
Évekkel később is figyelem a kezem.
Napról napra nehezebb a tükörbe nézni.
Évekkel később megszeretem a bort.
S ha kiöntök eggyel, önkéntelenül is eszembe jut.
Évekkel később is tudok sírni.
Önkívületben táncolni, hangosan nevetni egyre ritkábban.
Évekkel később megtapasztalom, mit jelent a szabad rabszolgaság.
Van, hogy a társadalom vet ki magából, van, hogy én vetem meg magam.
Évekkel később azt mondják, vannak hasonlóságok.
Évekkel ezelőtt ezen megsértődtem volna.
Évekkel később álmodom róla.
Élénken megjelenő képek, valószerűtlenségek összemosódnak.

Hipik Júlia (1991, Érsekújvár)

2017-ben végzett a komáromi Selye János Egyetem magyar-angol szakán. Jelenleg Pozsonyeperjesen él.