A pionírasszony mesél – (Kovács Magda A gonosz asszony hagyatéka című kötetéről)
Vannak szerzők, akiknek rajongói nagyon sanyarú sorsra vannak ítélve, mert kedvencük csak a múzsák hosszadalmas unszolására ül le időnként íróasztala mögé, hogy új sorokat vessen papírra; ilyen szerző Kovács Magda is, aki nem kényezteti olvasóit gyakran friss írásokkal. Új könyve A gonosz asszony hagyatéka címmel jelent meg, s válogatást nyújt az írónő novelláiból, felelevenítvén ezzel az olvasók emlékezetét, hiszen a hetvenes évek elején jelentkező szerző neve manapság nem túl gyakran kerül említésre a kánonról folyó viták alkalmával.
Pedig az új könyv kiváló bizonyítéka Kovács Magda eddigi – bízzunk benne: még nem teljes – életműve nagyon is figyelemre méltó voltának: A gonosz asszony hagyatéka című könyv olyannyira egy kerek egész, hogy ha Kovács Magda egy kicsit provokatívabb akart volna lenni, az „Egy családregény fejezetei” alcímet adja a kötetnek, továbbfejlesztve ezzel azt a műfajhatár-romboló koncepciót, melyet Bodor Ádám is alkalmazott, mikor a Sinistra körzetnek az „Egy regény fejezetei” alcímet adta. Kovács Magda történetei ugyanis egy „nagy családról” szólnak, Gömör nagy családjáról, amelybe a szülőföldjét elhagyó, majd visszatérő egyetemista lánytól az „idegen gonosz asszonyon” és Jakun, a mesemondó cigányon keresztül a Török család titokzatos tagjaiig a kötet legtöbb szereplője tartozik.
Kovács Magda ért hozzá, hogyan hódítsa meg gyorsan az olvasót, hogyan alapozza meg könyvének hangulatát, bevezetve bennünket a szövegvilágba, amelyben a lehető legszakavatottabb kalauzt kapjuk útitársul: az Istók Kata vére című bevezető írásban a szerző megfogalmazza ars poeticáját, megjelöli azokat a fő támpontokat, amelyeket fontosnak tart az irodalomban, s az életben nem kevésbé. A mikszáthi–móriczi hagyományok Kovács Magda révén kelhettek újra igazán életre a szlovákiai magyar irodalomban, s ezekre a párhuzamokra nagy hangsúlyt is fektet a szerző, például, mikor kifejti, hogy a szegénység „a világ legszebb nevetésével” ajándékozta meg őt és családját, elénk idézve ezzel a Hét krajcár vért felköhögő asszonyát, mikor pedig a felmenőiről mesél, Arany balladáinak hősei és Mikszáth jó palócai elevenednek meg. Ez a XIX. századi irányultság azonban itt korántsem póz: gömöri lét ősi elszigeteltségét hozza kézzelfogható közelségbe írásaiban, amely elszigeteltséget a saját bőrén tapasztalhatta. A gömöri mondavilág elevensége úgy hatja át ezeket a novellákat, hogy egy megrázó erejű képet kapunk egy titokzatos világról, amelyet még nem „dúlt fel a fejlődés”, legalábbis ezeken a lapokon, mert a valóságban nagyon is. Kovács Magda már a „túloldalról” nézi a gömöri ősi világot, ő a tapasztalt „pionírasszony”, aki családja nőtagjai közül elsőként hagyta el szülőföldjét, hogy a népmesék hőséhez hasonlóan „szerencsét próbáljon” a nagyvilágban. A régi Gömör igazán talán már csak éppen Kovács Magda novelláiban él.
A novellagyűjtemény darabjai három ciklusba soroltatnak, Lujza utca három, Égig érő tánc, illetve A halálos kimenetelű álom cím alatt, az egyes ciklusok novelláiban sok eltérő téma és nyelvvilág bukkan fel: egy magányos, bohó egyetemista lány kalandjai, melyek során számos bizarr figura vonul el a szemünk előtt, akik mind púposak, rokkantak, nyomorékok, szerencsétlen üldözöttek („Mindenkit hazug csalónak hittem, akinek nem volt púpja, nem volt nyomorék lába vagy csípője, eltorzult arca vagy legalább szadista férje, fia, lánya, menye.” – 61. o.); vagy éppen egy sivár világban élő, lázadni képtelen munkáslány töprengései: ezek a Gömörtől elszakadt Kovács Magda tűnődései. „Ha egy díszlet fellázad, és elmozdul a helyéről a színpadon, hogy önálló életet éljen, a statiszták máris rohannak, s viszszatolják oda, ahol most már örökké állnia kell. Csak tudnám, ki a rendező. Csak tudnám!” – mondja az Esőben című novellában az elkeseredett helykeresés gyötrelmeibe belefáradt elbeszélő. A Lujza utca három című írással kapcsolatban egyesek „naturalizmusba hajló ábrázolásmódról” is beszélnek, pedig ez a szöveg is messze áll a száraz, puszta realizmustól, naturalizmustól, hiszen nem ritkák benne az inkább szürrealizmusra utaló képek, jelenetek. Kovács Magda nem tűri meg a szikár realizmust, nyelve mindig túlmutat az egyszerű leírásos prózán, nemhiába jegyzi meg Cselényi László, hogy „Kovács Magda elsősorban és mindenekelőtt lírikus”.
Nem véletlen, hogy Kovács Magda egy idő után a „felnőtt irodalom” helyett a gyermekirodalomra kezdett összpontosítani: minden egyes műve tulajdonképpen mese, hiszen szerinte a mese „véresen komoly dolog”, ahogy az őt kérdező Juhász Dósa Jánosnak is magyarázza egy, az Irodalmi Szemle 2006/3-as számában napvilágot látott interjúban. Az Ezeregyéjszaka nemritkán buja erotikával, vérrel és erőszakkal teli történeteitől Boccacción keresztül, Andersenen és a Grimm testvéreken át, érintve Lázár Ervint, aki Kovács Magda közeli barátja volt, tulajdonképpen egyenes út vezet a Fekete szél szerzőjéhez. A mese és a novella között nem igazán lehet határvonalat húzni. Kovács Magda mindegyik írása meseszerű, s a mesének épp a legnagyszerűbb elemeit veszi át, melyektől a novellák szinte „szárnyra kapnak”. Hogy a szerző számára az egész életet áthatja a mese, a legjobb példa az Istók Kata vére című írás néhány sora: „Írnék a számomra tündérré jelképesedett nagyanyámról, aki élete vége felé olyan kicsi lett, törékeny és éteri, hogy már nem lehetett megkülönböztetni a kertjében röpködő káposztalepkéktől. Még szerencse, hogy kitaláltam egy játékot. Ha lementem a kertjébe, jó hangosan köszöntem, s amelyik lepke visszaköszönt, az volt a nagyanyám. Így ismertem föl.” A meseelemek szerepeltetése azonban eltérő mértékű az egyes novellákban: némely írások, mint például a Kiskígyó című, egész nyugodtan sorolhatók a színtiszta mese kategóriájába (amellett, hogy ezek is „véresen komoly”, izgalmas és feszültséggel, valósággal teli történetek), más novellákban a mese inkább csak nyelvi szinten jelenik meg, nem pedig a cselekményben. Ezen a téren is, de más vonatkozásban is (s itt elkerülhetetlen a „mágikus realizmus” megemlítése, még ha ez a skatulyázás felé sodorhat is bennünket) figyelemre méltó a hasonlóság a kortársak közül Darvasi László egyes szövegeivel. Darvasi A könnymutatványosok legendája című regényében szintén elég szabadon adagolja a meseelemeket, tündérek, törpék, boszorkányok szerepeltetésével, ő azonban – Kovács Magdával ellentétben – egy ízig-vérig „felnőttes” közegbe helyezi ezeket az elemeket, a török háborúk vérgőzös időszakába, s a történeteket sok vérrel és erotikával fűszerezi. Kovács Magda meséi sokkal több mindent hallgatnak el, mint például Darvasi prózája, s ez az elhallgatási stratégia nagyon ügyesen tágítja a művek horizontját.
„Gyakran gondolok arra, hogy családregényt kellene írnom” – vallja meg a szerző az Istók Kata vérében, s ez a családregény-motívum végigköveti az egész kötetet. Néha Sütő András-szerű hangot üt meg a szerző, amikor családjáról ír, de ez a párhuzam már csak a földrajzi adottságok miatt sem meglepő: Erdély és Gömör, a két egzotikus meseország, melyeknek földje makacsul magához tudja kötni szülötteit. Meglepőbb azonban, hogy egy sokkal távolibb, sokkal idegenebb párhuzam is elkerülhetetlenül felbukkan Kovács Magda prózájában, mégpedig az „igazi” mágikus realizmus, a Márquez-féle nyelv, amely a dél-amerikai mondavilágot emelte be a világirodalomba. A Légy a feleségem című novella (alcíme: Vázlat egy regényhez) mintha egy az egyben a Száz év magány gömöri változata lenne, egy titokzatos családdal, amelyen régi átok ül, egy folyamatosan bővülő, rejtelmes Házzal, végzetes erővel bíró asszonyokkal, s végül a sorsszerű hanyatlással, vegyítve az örök élet és a nyomorúságos pusztulás képeit. Kovács Magda „vázlata” mesteri, s bár figurái nem igazán újak, mégis, mindig újat tud mondani róluk, a dühöngő Török Lászlókról, a mesebeli szépségű Török lányokról, a férfiakról, akiket a romlásba taszítottak, a földről, amelyhez annyira ragaszkodtak. Kovács Magda értékrendjében kitüntetett helyet élvez a föld: a föld, amely soha nem árul el, amely mindig befogadja tékozló fiait.
Kovács Magda, akár mesét ír, akár „felnőttes” novellát, elsősorban arra akar megtanítani bennünket, hogy „a fullánkosok természete, hogy marnak, csípnek, a nagyfogúak természete, hogy rágnak, acsarkodnak, a nagyszeműek természete, hogy ijesztően néznek”, de senki nem rossz alapjában véve. A kötetet záró Fohász című szöveg azonban sajnos túlságosan erkölcsfilozófiai szintre sodorja ezt a gondolatmenetet, pedig a szerző célja nem lehet puszta moralizálás, sokkal jobban illik hozzá a felszabadult, csillámló költészet.
Az illat, amely a Göncölszekérből árad: ez az igazi Kovács Magda-féle próza, a suhogó fekete szél, a fehér szavak, a felszabadító kékség látomásos világa, tündérkacaj és manódörmögés s „a világ legcsodálatosabb hangja, a hosszú palóc „á” világa”. A földhöz való hűség és költői szárnyalás: megőrzött hagyományok és korszerű szemlélet, a hét krajcáros nevetés gömöri varázsa köszön vissza A gonosz asszony hagyatéka lapjain.
(Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2006)
Szalay Zoltán