Tóth László: Várakozás – Versekkel (próza)

Sven Beyersdorff felvétele

 

 

 

Széljegyzetek elszelelt napokhoz

 

Szó, szó, szó…

„…a szó nem mondhat el semmit” – olvasom Liliana Wouters (1930) francia nyelvű belga költő versében, a Kikötők 2.-ben (Tóth Krisztina fordításában). Ez igaz. De akkor mi? Mire valók akkor a szavak? Ha egyszer nem mondanak, nem mondhatnak el semmit? Words, words, words – mondhatnánk a dán királyfival. S épp ez itt az abszurd bökkenő. Ami nagy kihívás is egyben. Sorsunk is, jussunk is a szó, a közlés közlésre alkalmatlan eszköze. Út, melyen nem érhetsz sehova, mégis vele kell eljutnod oda, ahova szándékodban állt. (2013. október 30.)

 

Valamiért

Április 11. Költészet Napja. Kerüljön ide ebből az alkalomból ez: „ingem az ősz / kabát köszön ki / a szekrényből” (Szászi Zoltán: Valamiért fontos). Szóval, Isten tudja, mikor, mitől lesz költészetté valami. De ha valami az(zá vált), az felismeri az olvasóját. S mert az valamiért fontos, istentelenül fontos (lett) számára… az olvasó is felismeri a költészetet. De olyan, versnek látszó szóegyüttest is gyakran olvasni – mindegy kitől, hisz mindenkitől lehet ilyet –, melyek csak úgy átfolynak rajtam, nem érintenek meg, nem történik közben sem velük, sem velem semmi. Az ilyen versek léte közömbös marad számomra, s én is az vagyok a számukra. Bár olvassuk egymást (mert a vers is olvassa olvasóját), de nem találkozunk. (2014. április 11.)

 

Różewicz

Gyorshír a mai Új Szóban Tadeusz Różewicz tegnapi haláláról. Kilencvenkét éves volt. Lehet, belőlem is meghalt vele valami? Bár lehet, egyre inkább már csak az éltet, amit tőle (is) kaptam. Számomra a legfontosabb műve ő maga volt. Ő maga, mindenestül… S ami benne én vagyok… (2014. április 25.)

 

Tétel

Ismeretes Adorno tétele: Auschwitz után verset írni barbárság.

Lehet.

De verset nem írni is az. Auschwitz után is. (2014. október 26.)

 

Lengyel

A második világháború utáni lengyel költészetet egészében a groteszk s az abszurd vérárama járja át. S lehet-e ennél frappánsabb (tökéletesebb) válasz Adornóra, mint ez az ontologikus groteszk, ez az ontológiai abszurd? Az ember bármit tesz, már fejen állva teszi. S szemlélni is fején állva szemlél mindent. Magát is. S talán már lehetetlen is újból talpára állítania a világot (s magát)? (2014. november 2.)

 

Valamit a fordításról

Már harmadik napja régi versfordításaimat rendezgetem. Az elején elég reménytelennek látszott a feladat: valamilyen csapást vágni az anyagban és áttekinteni, ami közel négy és fél évtized alatt felhalmozódott. Különösen a hetvenes–nyolcvanas években fordítottam sokat: főleg a (kortárs) szlovák, kevesebbet a cseh, valamit a lengyel és egyet-kettőt az orosz költészetből. Ezeket azután, megjelenésük után, általában kivágtam az azoknak helyt adó újságokból (folyóiratokból), és egyéb újságkivágataimmal együtt – későbbi, feldolgozásuk, esetleges kötet(ek)be rendezésük nyugalmasabb időszakaiban reménykedve – félreraktam… napjaim Déry Tibor-i hordalékai közé. Ám most látom csak, micsoda reménytelen mennyiség gyűlt ezekből össze különböző borítékokban, szatyrokban. Csak ránézésre is száz körül járhat a költők száma, akik verseit ilyen-olyan szempontból – esetenként megélhetési gondjaim miatt is – fontosnak tartottam a magyar nyelvbe áttelepíteni, a verseké elérheti az ezret is. (Volt hét, főleg a nyolcvanas években, hogy három-négy lapban – a magyarországiakat is beleértve – tucatnyi is megjelent közülük.) Egyelőre még nem tudtam alaposabban elmélyedni a felgyülemlett anyagban, az azonban első ránézésre is világos, hogy ma már túlnyomó részüket nem fordítanám le – vagy nem úgy, ahogyan megjelentek. De ugyanúgy az is világos, hogy nem kevés olyan költő és olyan vers is akad köztük, akik és amelyek megismeréséért szinte megszületnie is érdemes volt az embernek, s akik és amelyek – más (szerencsésebb?) konstellációk esetén – a magyar költészet (és versnyelv) számára is hasznos(ítható) ösztönzéseket is jelenthettek volna. És itt nemcsak az ismert lengyelekre (Zbigniew Herbertre, Tadeusz Różewicre s társaikra) és ismert csehekre (Vladimir Holanra, Miroslav Holubra et comp.) gondolok, hanem szlovák kortársaim között is akad(hat)nak vagy féltucatnyian ilyenek (Ján Ondruš, mindenekelőtt, de például Milan Kraus, Štefan Strážay, Mila Haugová, Ivan Štrpka, František Lipka és Daniel Hevier is köztük lehetne). Mégis felmerül bennem a kérdés: mire jutottam ezzel az offenzívával, észrevette-e (észreveszi-e) valaki ezt a népes sereglést, ezt az irdatlan verstömeget? Még akkor is, ha tudom, az ember életében általában nem így tevődnek fel a kérdések. Egy dolog biztos: ma teljesen kizártnak látszik, hogy kötetbe szervezhessem az arra érdemes részüket, illetve, hogy azok megjelentetésére kiadó és támogatás találtassék. Ilyképpen az is biztosra vehető, hogy fiókjaimban – ha mégúgy elrendezetten is – továbbra is észrevétlenek és elfeledettek maradnak. Pocsékba ment tehát mindaz az erő és idő, amit anno velük töltöttem, amit anno a fordításukra fordítottam, beléjük fektettem? Biztos vagyok abban, hogy nem. Ezt a szövegtengert ugyanis a legkevésbé sem a bennem tobzódó szolgálatvágy (-kényszer? -ösztön?) teremtette – úgymond isteni sugallatra – általam, hanem egyfajta, ha úgy tetszik: önző megismerésvágy, tanulásvágy, énteremtő késztetés. Szlovák, cseh, lengyel és orosz versfordításaimmal ugyanis – kétségtelenül az adott nyelvek mellett – elsősorban a költészet nyelvét tanultam, azt igyekeztem elsajátítani általuk. Kezdettől fogva, költői kamaszkorom óta az az alkat voltam, aki ceruzával a kezében olvas, gondolkodik. Elolvasni és lefordítani egy verset – nálam mindig is egy volt, egy-egy fordításom a kérdéses vers legsajátabb olvasata is egyben. Ebből is látható, soha nem voltam par excellence műfordító, és soha nem is akartam az lenni. Mindig csupán azt fordítottam le, amit, úgymond, mások írtak meg helyettem. S felháborított, hogy honnan veszik ehhez a bátorságot! Így nem tehettem mást, mint gyakorlatilag visszavettem tőlük, amiről azt tartottam: az enyém, amit – véltem/tudtam – az Isten is nekem (nekem is?) rendelt (igaz, egy-kettő azért olyan is keveredett közéjük, melyet – bár ne tettem volna! – tévedésből [mohóságból?] vettem el). Bár ezzel kapcsolatban az is eszembe jut most, amit Ted Hughes mondott Pilinszky-fordításaival kapcsolatban, melyek közül jó néhányat ő is a maga legjobb versei közé sorol, amelyeknél jobbat talán soha nem írt. Igaz, ő úgy fogalmaz, nem Pilinszky verseit változtatta sajátjaivá, hanem ő maga „idomult ahhoz”, ami nagyon vonzotta. No de nem része-e énünknek, nem mi vagyunk-e az is, amit másban s másutt találunk meg magunkból? (2014. november 5.)

 

Weöres Sándor festménye Orbán Ottó tollával (A Weöres-naplóból)

Van Orbán Ottónak egy különös (különleges) verse (sok különös [különleges] verse van). Vadak a címe, a hetvenéves Weöres Sándor köszöntésére készült, és a Kortárs 1983. júniusi számában jelent meg, harminchárom éve (igaz is, van-e a versnek krisztusi kora?). A vers olyan, mintha nem is vers lenne, hanem próza. De határozottan nem próza, ha olyan is, mintha nem is vers lenne. Ám azt se gondolja senki, hogy prózavers, vagy, ne adj’ isten, verspróza. Mert határozottan vers, még ha azt mímeli is, hogy nem az. Vagy olyan, mint egy Chagall-kép. Bár a Chagall-képek ismert (külsődleges, szemmel befogható) kellékei nélkül (igaz, nem állítható, hogy tökéletesen, illetve teljességében ismerem Chagall képeit, még ha világukról, belső, szemmel láthatatlan lényegükről vannak is némi sejtéseim, illetve ismereteim). Inkább a vers szerkezete, technikája idézi elém most a vityebszki mestert. (De lehet, a valóságban Csönge sincs olyan messze Vityebszktől, mint a térképen, s a Vadak olyan, mintha Weöres festménye lenne, melyet Orbán Ottó fordított le versre.) Szóval, „A költő kócos, mint a madár”. (OK, gondolnám, ez így rendjén is volna, csak a verse ne legyen az. De kócos-e a madár? Orbán legjobb nyelvérzékű és nyelvtudású műfordítóink egyike [„elképesztő nyelvi lovasmutatványokra” képes ő is, miként W. S. mesterről írta egykor]; ha ő így fordította verssé Weöres festményét, akkor mérget vehetünk rá, hogy az egyetlen pontos/lehetséges jelzőt használta.) Ráadásul a versben egy cserépmalac fuvolázik, majd egy tucat megszemélyesített (megtestesített) szokványos köznyelvi (beszélt nyelvi) fordulat is elvonul benne előttünk (a Hallja Maga, a Rendes Ember a Férjem, a Fasírtot Csinálok Belőled, az Imádlak Te kis Pici és tsaik) környező világunk valóságos elemeiből összerakott, ám valós világunkból mégis egy más dimenzióba átemelt díszletei között. Vagyis Orbán Ottó versszínpada, ahol a Weöres-festmény története zajlik, egy olyan kézzelfoghatatlan valóságnak ad biztos terepet, mely viszonylagosítja, feltételes módba helyezi minden ismeretünket, melyet környező világunkról szereztünk, miközben szemernyire sem lép ki belőle. Csak mintha nem az lenne, ami. Tehát pontosan az, ami – csak mintha nem az lenne. Orbán Ottó Weöres Sándor előtt tisztelgő (hódoló? – miért ne?!) versében minden olyan mintha. Például mintha Weöres írta volna (lásd szerkezet, technika stb.). Pedig ő csak festette… (2016. december 29.)

 

Várakozás – versekkel

Valakire várva egy egészségügyi klinika presszójában. Olvasás, margózás (amikor az ember ceruzával a kezében olvas, s közben teleírja újságja, könyve lapszéleit), kávé. A magammal hozott három verseskötet közül kettő – szerzőik híre-neve, illetve recepciója ellenére sem – nem különösebben nagy szám (Ion Deaconescu: A költő pokoljárása; Ioan Es. Pop: Nem mertem kiáltani soha). Még ha az előbbi dicsérői közt egy Ginsberg vagy egy Guillevic neve is ott fényeskedik, újabb példájául annak, hogy az ún. világirodalom sem mindig (sőt csak igen ritka esetben) (világ)színvonal. Vagyis sok esetben csak a kapcsolatrendszer emeli ki a helyit az őt megillető helyéről, ami azonban még szemernyit sem teszi színvonalasabbá. A szóban forgó két kötet közel százhúsz verse közt ui. egyet sem találtam, melynek olvastán – finoman szólva – el kellett volna olvadnom a gyönyörűségtől, s lapszerkesztőként is legfeljebb csak egy tucatnyit, tehát a tizedét választottam volna ki közülük közlésre annak idején. Sőt, kettőjük közül talán Pop érdesebb versvilága és -nyelve még valamivel érdekesebb is lehet Deaconescuénál, csak hát végül ő is súlytalanabb marad annál, mint amit ennyi szóból feltétlenül ki kellene hoznia… Vagy talán épp az a baj, hogy túl sokat beszél? Hogy szétbeszéli mondandóját?

*

Már rég nem volt a kezemben kedvenc Michaux-aim egyike sem. Most azonban, hogy a klinikai várakozás hosszú óráira készültem, az ő Tartóoszlopokját – Juhász Katalin 2001-es kis fordításkötetkéjét – is beletettem a táskámba (még hajdani drága barátom – barátunk –, a boldog emlékezetű Deák Laci kiadásában). Bár lehet, nem jó választás volt ezt hozni ide magammal… Vagy, ki tudja… Hisz Michaux is egy beteg világhoz írta e maximáit biztos tartóoszlopokul, s az én világom sem kevésbé beteg, mint az övé volt anno. (Ráadásul még a hely szellemének sem mondanak ellent ezek az elmevillanások, gondolati és logikai pazarkák…)

A könyvecske most itt nyílt ki például: „Valakinek hagyod, hogy ússzon benned, berendezkedjen, pénzt csináljon belőled, s még te akarsz önmagad lenni!” Hát igen… Az embernek bizony sok a baja önmagával…

*

Henri Michaux tudvalevően a 20. század egyik legnagyobb francia költője (írója). Igazából azonban csak most jövök rá, hogy a 20. század egyik legnagyobb francia költője (írója) nem is francia. Hanem belga. Belgák azonban, tudjuk, nincsenek. (Gondolom, sokan ismerik az ezzel kapcsolatos alapviccet: Sorozás a belga hadseregben. A parancsnok: „Vallonok, egy lépést előre!” Mire sokan előrelépnek egyet. Majd ismét a parancsnok: „Flamandok, egy lépést hátra!” Erre a többiek hátrább lépnek eggyel. Csak egyvalaki akad, aki középen marad belgának. Egy ötvenhatos magyar emigráns.) Akkor hát Michaux? Vallon. Azaz, a 20. század egyik legnagyobb francia költője (írója) vallon.

De ideillő példáink sorát vég nélkül folytathatnánk (kezdve mondjuk egy további jelentős franciával, az Uruguayban született, baszk származású Jules Superville-vel).

Valóban hogy is van ez?

Fura massza az ember. Vajon honnan ve(he)tte hozzá az agyagot a Teremtő?…

*

Egy mottó a Tartóoszlopokból: „Idegen és jövevény vagyok közöttetek…” – mennyire illik napjainkra (is) ez a Mózes első könyvéből vett szentencia (23,4). De most hagyjuk annak aktuálpolitikai értelmezését! Hiszen ki nem az? Elvégre, bizonyos értelemben, mindannyian – bárhol, bármikor lehetünk – idegenek s jövevények, illetve érezhetjük annak magunkat mindenütt; ezzel nincs is gond, kár ebből ügyet csinálnunk… Rosszabb viszont, ha valaki saját magával van így, ha magamagában nem tud (ott)honra lelni, (ott)honos lenni… Ami viszont már bajosabb, s ebből már könnyen lehet balhé… (2017. május 9.)

 

„…hogyha fiad verset írna”

Somlyó György legendáriumának egyik ismert története – melyről a költő maga is többször beszélt –, hogy amikor tizenöt éves korában először állt oda édesapja, a Nyugat ismert lírikusa, Somlyó Zoltán elé, az erőnek erejével le akarta beszélni őt arról – elsősorban a maga szegénységéből, nyomorából, kivetettségéből kiindulva –, hogy fia (is) poéta legyen. S ezt erősíti Nyitott könyv című verses önéletrajzi vallomása egyik, a poéta-sors visszásságait és esendőségeit számbavételező, azok iránt a verskedvelőkben rokonszenvet (is) ébresztő passzusának figyelmeztetése: „…Ám ezért, hogyha fiad verset írna, / csak tekerjed ki mégis a nyakát!” (S bár csábító lenne konkrétan szintén jelentős költővé lett György fiára vonatkoztatni e passzust, a kérdéses összegzést Somlyó Zoltán még négy évvel annak születése előtt, 1916-ban írta.) Mindez azt követően jutott eszembe, hogy tegnap éjjel, álmatlanságomban, véletlenül Somlyó Zoltán Az átkozott költő című, Megbeszélések Istennel alcímet viselő, 1911-ben megjelent harmadik verseskötete akadt kezembe. Az ez elé illesztett kis életrajzi vallomásában olvashatni, hogy amikor diákkorában közölni kezdte első írásait a helyi lapban, jómódú szülei megvontak tőle minden támogatást, s teljesen magára hagyták és kitagadták. Mi több, apja minden levelében arra „serkentette”, hogy lője agyon magát, mert az „írósággal, kóborlással” úgymond kompromittálja a családját. Ami azért érdekes, mert a költőséget, íróságot mint megélhetési forrást illető komor tapasztalata mellé egy, szüleivel kapcsolatos gyermekkori (fiatalkori) traumát is hozzáilleszt, s kérdéses soraiban tulajdonképpen – még ha más indíttatásból is (a család tekintélyének féltése egyfelől, a fiak féltése a létbizonytalanságtól másfelől) – apja szavai, nézetei is visszhangzanak, illetve saját megbántottsága is rezonál. Ami egyúttal azt is mutatja, hogy milyen váratlan elágazásaik lehetnek a felszínen viszonylag egyértelmű dolgoknak, s hogy egy-egy gyermekkori traumánk hogyan árnyalhatja, illetve hogyan színezheti el gyermekeink életét, traumáit és világlátását is. S igazából talán most, vén fejjel – fél évszázada az írói pályán –, de már egy teljesen más világban és értékrendben botorkálva/ tapogatózva, mint amelyben mindvégig hittem és éltem, kezdem nem érteni szüleimet, hogy tizenéves koromban, az írással való végzetes megfertőződésem idején, miért is nem „serkentettek” teljes határozottsággal arra, hogy inkább időben lőjem fejbe magam… (2017. június 3.)

 

Amikor belekarcol…

Az ember, ha szembe kell néznie a halállal, megretten. Így volt ezzel – többször is – Babits is. Csakhogy nála ez a rettenet kozmikus méreteket ölt, s a szenvtelen űrbe vetítődik ki, mint ahogy a Délszaki emlékben, átjárva, mozgásba hozva az egész mindenséget. A magyar irodalomnak, költészetnek megszámlálhatatlanul sok hátborzongató, vérfagyasztó képe van a megrettent ember festésére s megrendülésére, kozmikus magányára, űrbe-vetettségére, se vége, se hossza, sorolhatnánk az idevágó példákat (elég, ha Vörösmartyt említem meg csak itt). Babitsé azonban az iménti verséből mind közül kiválik az „Ideges, ijedt és pici / csillagok” cincogásával, s amint, minderre ráadásként „egy reflektor hideg tüze / karmolja simán a tavat”! (Kiemelések tőlem.) Itt olyan, egymástól távoli, sőt a valóságban egymást kizáró dolgokat ránt egybe (csillagok cincogása, hideg tűz, sima karmolás), melyek egyetlen vers négy sorában megteremtik, láthatóvá teszik a világ s az emberi lét szavakkal leírhatatlan tartományait.

Az ilyen költői képekre, megoldásokra, nyelvi telitalálatokra mondják: föláll tőlük az ember hátán a szőr a gyönyörűségtől. De ez, bármennyire is igaz és plasztikus megjelenítése annak, amit olvastukkor az ember érez, meglehetősen triviális megközelítése csak a dolgoknak. Ezért inkább azt mondanám, az ember a saját árvaságát, semmiből-vétetettségét, heideggeri létbe-vetettségét érzi át teljes mértékben tőlük. Olyan ez, mint amikor valaki megfogja a kezed, de te tudod, nincsmelletted senki. Amikor a lélek kihűl, s hideg tüze, mielőtt kialszik, belülről még egyszer belekarcol a szemedbe. (2017. szeptember 14.)

 

Weöres és a teremtett világ (A Weöres-naplóból)

„Csak azért élek, mert még nem haltam meg. Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét. Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni. Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.”

Ezt (is) Weöres írta. És ezt is helyettem.

És hányan lehetnek még így? Hány ember (hány entitás, hány lélek, szellem) sűrűsödött össze ebben a (magyar) költőben, hány ember helyett (s nevében) írta verseit, magát, énjeit? Hány ember hát Weöres? Hány egyén? (Orbánt Ottó játszik el valahol, bár Weöresről szólva, a szóval, a keleti, indiai bölcseleten elmélkedve, melyben az egyén szerinte „nem egy én, hanem sok”, s a látható „egy sereg másikat takar”.) S bennem ki (s melyik) ő?

Weörestől egyébként más(ok) idézi(k) a fentit. Én azonban még (egyelőre) nem találtam meg nála az idézett sorokat (még a Google sem adta ki ezeket tőle). Hol keressem hát őket? Tengerben kavicsot? Sószemet? Parti fövenyben homokszemcsét? Mi van, ha nem is írt le Weöres ilyen sorokat? (Bár reá vallanak, kétségtelen.) Mi van, ha az őt idézőkbe ([át-/meg-]élőkbe), rá hivatkozókba írta csak bele, azért nem lelek rájuk nála, csak más(ok)nál?

Weörest olvasni – akár a Bibliát. Elegendő egymagában is – egy egész életre. Mert minden benne van a teremtett világból; egyikben is, másikban is. Azzal a különbséggel, hogy világunkból Weöresben már az is benne van, ami amabból még kimaradt. Mi több, az is, ami még a teremtett világból is hiányzik… Illetve, mégsem. Mert Weöres után már nem hiányzik többé… Hiszen ő azt is beleírta, ami egyébiránt nincs s nélküle nem is lett volna… (2017. szeptember 14.)

 

Vissza, előre

A jövő héten betöltöm életem hatvannyolcadik évét. Nem tudom, mennyi van (lesz) még hátra (Aranyunkkal szólva, mikor „köt engem a jó Isten kévébe”), s milyen körülmények között és – főleg – milyen minőségben. Csak remélni tudom, csak imádkozhatok érte, hogy ezek ne legyenek túl nehezek, ne legyenek elviselhetetlen fájdalmaim, s ne legyen a hátralevő emberi méltóságo(mo)n aluli. Viszont, kezembe kerülve a minap egy Weöres-kötet, arra gondoltam, milyen szép is lenne (lehetne), ha ezentúl már csak vele foglalkoz(hat)nék! Weöres Sándorban ugyanis benne van minden, amire a (szellemi) világból szükségem van (szükségem lehet). Ha mást sem olvasnék már életemben, ő elegendő elfoglaltságot – és tartalmat – adna a hátralevőkhöz, mi több, bőven ki tudna tölteni egy egész (s főleg: teljes) életet. S ha a benne levő szellemi-lelki energiákat, műveltséganyagot valahogyan – valamilyen, még fölfedezésre-megszerkesztésre váró kütyü segítségével – át lehetne fizikai táplálékanyaggá alakítani, az bizonyosan még évtizedekig elegendő lenne ahhoz, hogy teljes erejében és egészségében megtartsa az embert. Sőt még valami máshoz, valami elengedhetetlenhez is, amiről kívánságainkban mégis rendre megfeledkezünk: teljes harmóniában, teljes külső és belső összhangban a teremtett (teremtődött?) világgal (természettel) és önmagunkkal. A „Vissza hát a természethez” (természetességhez, harmóniához) rousseau-i óhaja ezért számomra így (is) értelmezhető (értelmezendő): Vissza Weöreshez. De ehhez – e kettőhöz – a legkevésbé sem hátraarccal kezdődik az út. Az út mindig előre megy. Weöreshez is előre. Előre, Weöreshez…

De már, eszméltem rá munka közben, szintén a minap: akár Babits is ki tudná tölteni a hátralevőt. Vagy Vörösmarty. Arany… Sőt, ők is mind ki tudták volna tölteni talán az egészet (is). Ha el is szalasztottam (vesztegettem) a múltban ezer esztendőt, a lábamnál (előttem) még (legalább) ezer… Már csak a lehetőség – s lassan-lassan egy strapabíró jó bot – kellene hozzá… (2017. szeptember 16.)

 

Higiénia

Michaux-től való ez is, Birtokai utószavából: „Talán egészségügyi okból, az egészsége miatt” írta meg művét. Mit is olvastam vagy fél századdal ezelőtt Mészöly Miklósnál: „Az írás lelki higiénia.” Rokon gondolkodók (lelkek)? Csak emiatt nem állítanám. Egy kapocs mégis van köztük. Én. Ahogy rajtam keresztül minden kapcsolódhat mindennel. Lám, most is mosakszom. (2018. január 27.)

 

A könyvtár tüze

Már megint az emlékezet űzte volna velem otromba játékát? Tegnapi michaux-zásom közben fél délután a költő Ég [vagy Lángol?] a könyvtár című könyvét kerestem, mert meggyőződésem volt, hogy valamikor az 1980-as évek elején volt magyarul ilyen könyve, s az nekem is megvolt, de sehol. Még mintha néhány vers is rémlett volna belőle, sőt az is, hogy amit kerestem volna, az a kötet mely részén található (elején, közepe tájt, a vége felé), sőt még a verseket is láttam magam előtt (hosszú, rövid, szabálytalan sorok, sorkizárt prózavers), mi több, halvány téglaszín borítóját is láttam magam előtt (az Európa nevezetes, s ami fontosabb: színvonalas Napjaink költészete sorozatában); fordítását, összeállítását pedig egyértelműen Somlyó Györgynek tulajdonítottam. A végén pedig már kezdtem azt hinni, talán magának az alexandriai könyvtárnak a tüze, pontosabban egyik vad s időtlen lángnyelve csapott volna be láthatatlan sok századdal ezelőttről kicsinyke magán-Museionomba, s az ragadta volna magával a tomboló pusztulásba. De a fejemből e hihető elmejáték csak nem tudta kitörölni a könyvet, s elhatároztam, ma tovább folytatom a keresését. Ám még mielőtt ma reggelre ébredve újból nekiestem volna könyvszekrényeimnek és -polcaimnak – biztos, ami biztos –, odaültem a számítógépemhez, hogy az internetes keresőbe bepötyögtessem Michaux nevét, s könyvének címét (először együtt, majd külön-külön). Ám a gugli sem tudott Michaux ilyen című könyvéről (pedig vagy féltucatnyit lefordítottak tőle, ha nem többet), ami viszont már kezdett gyanús lenni. S ekkor hirtelen minden világos lett (mintha egy könyvtártűz világította volna meg elmém)! Hát persze hogy nem azt találtam meg, amit kerestem. Hanem ismét csak – vált számomra világossá – az emlékezetem hagyott cserben. És a segítség is teljesen váratlan helyről jött: Tornai Józseftől. Akinek páratlan olvasottsága, hatalmas, mondhatni: enciklopédikus műveltsége, mint már annyiszor, ezúttal is jó kalauzomnak, tudástágítómnak – afféle szellemi meszkalinomnak? – bizonyult. Az ő egyik, általam nem ismert, tehát – pedig vagy másfél, de lehet, kéttucatnyi művét is tartalmazó – könyvtáramból is hiányzó könyvének tartalomjegyzékében leltem meg a rejtély kulcsát. Hát persze hogy nem Ég a könyvtár. S még csak nem is Lángol! Hanem: A könyvtár lángban áll. És nem Michaux, hanem Char! René Char. S hát persze, hogy nem Somlyó, hanem Parancs János. Azaz, tényleg az emlékezet űzött csúfot belőlem…

És még én akarok önéletet (visszaemlékezéseket) írni?! Mi lesz, mi lehet így belőle?! Persze, miért is ne írhatnék? Hiszen az emlékezés sem feltétlenül az elmúlt idők valóságának, történéseinek szóról szóra, betűről betűre való rekonstruálása, helyreállítása, le(fény)képezése. Hanem újrakonstruálása, megképzése, átteremtése inkább. Aminek természetesen semmi köze nincs a hamisításhoz… Hiszen, régi igazság, sorsunk intézője a teremtést nemcsak általunk, a közreműködésünkkel igazgatja, hanem az bennünk is zajlik, vagyis a világ az is, aminek látjuk, amilyennek az emlékezetünkben őrizzük, s amit mi magunkban teremtünk – akár visszamenőleg is – belőle.

Egyébként sem kerestem teljesen rossz helyen. Csak nem azt, amit ténylegesen. Hanem a tudatalattim már egy másik kaput nyitott Michaux-ból, így jelezve, hogy ideje túllépnem rajta más kábulatok, más reáliák, más valóságok s világok felé. Még ha azok képzelt valóságok, világok is… Bár a Tartóoszlopok maximái és a Hüpnosz jegyzetei nem is esnek távol egymástól… Legyen hát… A könyvtár nem ég. Hanem voltaképpen lángban áll. Az életnek különben ez is lehet egyféle vége, de kezdete is – nem? Indulás! Hozzam… hozzuk ki belőle, ami (még) kihozható… (2018. január 28.)

 

Dimenzió

„Egy ágyú torkán át havazik”– ez a Parancs János fordította mondat indítja René Char A könyvtár lángban áll című versválogatását. Kitűnő példájául annak, amikor valaminek már a nyitómondata kiemeli (kirántja!) az embert megszokott világából, s a lét egy másik tartományába löki át. Ahol sutba vághatunk mindent, amit előző (addigi) világunkból hoztunk, legfőképpen a szavak megszokott (konvencionális?) jelentését. S ha így, akkor itt sem lesz érthetetlen – főleg pedig értelmetlen – semmi. Csak meg kell tanulnunk ezeket a más dimenziókat is. Mert nemcsak azok vagyunk, akik voltunk (akiknek megtanultunk – megszoktunk – lenni), hanem azok is – sőt, lehet, csak azok –, akik lehetünk. Hiszen a tudtunkkal összetartozó szavakban is ott – ha lehetőségként is – a széttartás realitása. S az össze nem tartozók is készek az összetartásra. A világ (világunk) ez ismeretlen kiterjedései (kiterjesztései) különös kalandban részesültetnek, melynek végén rájövünk, nem is kaland volt ez (az), hanem egyszerűen csak rossz helyre születtünk. Aztán arra is: még mindig marad(t) lehetőségünk az újraszületésre s utunk az újjászületéshez… (2018. január 28.)

 

Amit nem

Mennyi mindent nem írnék le (nem mernék leírni) versben, prózában stb. – persze nem szeméremből, mást-gondolásból, ilyesmikből –, amit előttem mások: fontosak, jelentősek, klasszikusok, ilyenek gátlás (szemrebbenés) nélkül leírtak. Bugyutaságaikról, naivitásaikról, együgyűségeikről, kellő önkontrolljuk hiánya (képtelensége) miatt papírra kerültjeikről beszélek. Persze, igaz, nem ezek tették őket fontosakká, jelentősekké, klasszikusokká (stb.). Miért érzem mégis úgy, hogy hozzám viszont nem illenének – még egyszerű halandóként sem – ilyesmik? Hogy idegenek tőlem? Azaz így bennük (náluk) is idegenek. Miért vagyok kész mégis bennük (náluk) elsiklani ezek fölött? Mert nem ezektől azok, amik? Az övéik viszont mégsem jogosítanak fel engem az enyéimre. Hiszen viszolygok is tőlük, s hányni tudnék e viszolygásom miatt, meg aztán biztos vagyok benne, hogy meg is bélyegeznének…

Ments meg hát, Uram, mások bugyutaságaitól!

Az enyéimet meg hagyd meg láthatatlanoknak…

Persze, lehet, megannyi szem olvashatja bugyutaságnak e mostani futamom is.

Hiszen nemcsak szemünk igazíthatja ilyenné-olyanná szemléletünket, hanem már kialakult (megkötött, béklyóba fogott) szemléletünk is kikötheti, mit – s mit minek – lásson a szemünk. (2018. január 28.)