Szerényi Szabolcs: Irodalom és emlékezés I.

Hepp Ildikó felvétele

Két igazán meghatározó emlékem van huszonöt és harmincéves korom között: Morgan Kapitány és a kutyám. Nem tudnám eldönteni, melyik a fontosabb ezek közül. Azt viszont igen, hogy ekkortájt kezdtem el öregedni. Férfiként ezt onnan veszed először észre, hogy azokat a lányokat, akik a kedvenceid voltak a Teen kategóriában, már csak a MILF-ek között találod meg az internet fülledtebb szegletében. Vagy ott sem, mert visszavonultak, dubajozásra vagy webkamerás modellkedésre váltottak, meghaltak drogtúladagolásban, netán öngyilkosok lettek. (A visszavonulás a legkellemesebb kimenetel ebben a szakmában.)

Ezt egy céges utazás utolsó estéjén, egy hotelszobában magányosan ücsörögve fogalmaztam meg először magamnak, mikor már sokadszor átlapozva a „Best of” videókat sem találtam egyetlen ismerős arcot – vagy egyéb testrészt – a kedvenc felnőtt videómegosztó-oldalamon. Kissé fölzaklatott a felismerés. Lefeküdtem inkább aludni, de ez sem vitt közelebb a megnyugváshoz.

Álmomban ugyanis Fifike hangyává változott. Egy állatorvosi rendelőben ültünk, a kiskutya az ölemben feküdt, én a mellettem ülő nővel beszélgettem, valószínűleg arról, hogy mennyire akaratosak a tacskók, mikor ő hirtelen zsugorodni kezdett. A nő megdöbbenten nézett, de én teljes nyugalommal mondtam neki, hogy nincs itt semmi gond, ez a kutya szokott néha olyat csinálni, hogy csak úgy összemegy! Fifike pedig csak zsugorodott, zsugorodott, egyre jobban, egyre kisebbre, a vége felé eltűnt a szálkás kis bundája is, csupán a hosszú testaránya maradt meg: egyszerűen hangyává változott, bár akkor, ott, álmomban valahogy ez sem lepett meg.

Ezzel nem is lett volna semmi gond, szépen mászkált a tenyeremen, ám váratlanul kinyílt az állatorvosi váróterem ajtaja, odakint tombolt a hóvihar, és a beömlő jeges huzat hirtelen lesodorta őt a kezemről. Utána kaptam, de nem értem el, a padlóra esett, és az álom ekkor vált hirtelen rémálommá: lenéztem, és a padló tele volt hangyákkal – százával, sőt, ezrével cikáztak jobbra-balra az apró rovarok. Hirtelen kétségbeesésemben fölpattantam, tehetetlenül toporogtam, léptem ide-oda, hogy melyikük lehet Fifike, nehogy rátapossak, közben minden mozdulatommal újabb és újabb hangyák tucatjait lapítottam össze.

Ekkor riadtam föl. Hajnal volt még, de már világos, ránéztem a telefonomra: negyed hat múlt. A gépem délután indult, volt még időm pihenni. Kikászálódtam az ágyból, az ablakhoz léptem, néztem egy darabig a napkelte fényeiben fürdő Földközi-tengert. Arra gondoltam, felhívom Annát, aztán letettem róla. Ilyenkor még alszik. Visszafeküdtem én is.

Egész nap nem vette fel a telefont. A reptérre sem jött ki elém, így sejtettem, mi vár majd a lakásban. Az ablakokon behúzva a sötétítő, odabent csend, üresség és elhagyatottság. Átköltözött valamelyik barátnőjéhez, a nővéréhez, talán vissza a szüleihez – a lényeg, hogy elhagyott, elvitte az összes cuccát, elvitte mind a hatvan pár cipőt, a biciklit, a nagybátyjától karácsonyra kapott plazmatévét, elvitte a kiskomódot, az edzőpadot, és elvitte Fifikét is, a menhelyről örökbefogadott tacskó kutyánkat. És ez talán még annál a vitathatatlan ténynél is jobban zavart, hogy elvitte magával magát is. Bár valójában egyikkel sem tudtam mit kezdeni.

Anna azért hagyott el, mert okos lány volt. Nyilvánvalóan tudta, hogy még tolmács-fordítóként dolgozva sem kellene ennyit utaznom, főleg úgy, hogy a barátnői pasijai egészen nagy vállalatoknál voltak főfőnöki beosztásban. Ők fele ennyit utaztak, s amikor mentek, sokszor magukkal vitték a barátnőiket is. Anna néha óvatosan rákérdezett a lányoknál, hogy „nektek is olyan ritkán veszik fel a telefont odakint a fiúk?”, a lányok pedig készségesen válaszolták, hogy „dehogyis”, nekik a Tibi, a Zoli és a Péter még akkor is felveszik, amikor a legfontosabb céges értekezlet kellős közepén ülnek. Folyton bizonygattam, hogy a tolmácsolás egészen más munkakör, de ez sem sokat javított a helyzetemen.

Arra gondoltam, illetve nem gondoltam, inkább ösztönösen bíztam benne, hogy Morgan Kapitány talán majd segít. A következő hetek majd minden estéjén ott ültem a Buborék Presszóban, melynek utcafronti üvegén hatalmas, színes matricaként vigyorgott az olcsó rummárka jellegzetes karaktere, akinek kalapját csinos hoszteszlányok viselik néha a budapesti éjszakában. Szabadúszó tolmács-fordítóként napokat el tudtam tölteni kávézókban és presszókban a laptopom társaságában. Bevallom, magát az italt sosem kóstoltam. Pontosan olyan ótvar piának gondoltam, mint amilyen ótvar placc a Buborék Presszó volt, de mégiscsak ez volt a hely, ahová egykor, évekkel korábban először ültünk be hármasban meginni egy fröccsöt egy aszfaltolvasztóan forró vasárnap délután – Anna, a kiskutya és én, amikor a város szokatlanul üres, mi pedig az örökbefogadott kutyánk miatt szokatlanul boldogok voltunk. Ezután jó időre az vált a törzshelyünkké. Lényegében végig, amíg egyáltalán volt törzshelyünk. Nyáron a teraszra ültünk, olyankor az ablakra matricázott Morgan Kapitány bentről figyelt minket, télen betelepültünk, s akkor a másik oldalát láttam az öregnek. Most, amikor szükség lett volna rá, persze ő sem segített.

Eltelt néhány hét, talán néhány hónap is, Annának, gesztusainak már fakult az emléke, és a nappaliban másodszor sikerült úgy felporszívóznom, hogy nem találtam kutyaszőrt a porzsákban. (Nem porszívóztam gyakran.) Nem mehetett ez így tovább, ezt pontosan tudtam. Környezetváltozásra volt szükségem, és egyik este el is határoztam, hogy otthagyom a Buborékot, s másnaptól visszatérek egyetemista éveim fő színhelyére, a Szabó Ervin Könyvtárba. (A kellemetlenül őszinte emlékek aztán ott sem kíméltek, de ez már egy következő történet.)

Ám azon az utolsó estén történt valami más is. Az olcsó presszók egyik legelőnyösebb tulajdonsága, hogy néha elég fura arcok térnek be. A Buborékkal sem volt ez másként. Aznap este például megjelent egy fura csöves. Őszülő szakálla volt, nagy, bordó ballonkabátot, és egy fura kalapot viselt. Még soha nem láttam korábban az öreget, de láthatóan bejáratos volt a helyre. Angyalomként köszöntötte a pultos lányt, aztán rendelés nélkül kikéredzkedett a mosdóba.

Én közben a laptopomon ügyködtem valamit – jó eséllyel épp egy multi honlapjának szövegét fordítottam –, aztán „pihenésképp” szokás szerint megnyílt a fényképnézegető, ismét elkezdtem böngészni a közös fotókat Fifikével és persze a lánnyal, aki elvitte őt tőlem. Épp az egyik Buborékban készült kép volt megnyitva a képernyőn, mikor az öreg a mosdóból visszafelé sétálva elhaladt mellettem. Csak annyit érzékeltem, hogy valaki megáll mellettem. Egy darabig nézte a monitort, aztán megszólalt.

– Engedje el, fiatalember! Nem érdemes merengeni rajtuk. El kell engedni őket.

Ránéztem. Ott, akkor egészen bölcsnek tűnt az arca, és valahonnan ismerősnek is, de nem tudtam, honnan. Arckifejezésem meglepettnek, netán rosszallónak tűnhetett.

– Már bocsánat, hogy beleszólok. Nem akartam megzavarni – mondta halkan az öreg, aztán továbbhaladt.

– Semmi gond – feleltem zavartan, miközben ő kisétált a hely ajtaján. A pultos lányra néztem, aki tanácstalanul széttárta a kezét. Kinéztem utána, de már nem láttam, eltűnt valamelyik parkoló furgon mögött. Beleakadt viszont tekintetem az ablakra matricázott kalózra. Ekkor esett le, honnan volt olyan ismerős az öreg. Kicsit kócosabb volt, kevésbé snájdig, őszebb szakállú, de mégiscsak kiköpött úgy nézett ki, mint Morgan Kapitány.