Csanda Gábor: Tárgyalás után / Beszélgetés Monoszlóy Dezsővel*

– Limbachban vagyunk, Pötyi1 lányod szép házában, karnyújtásnyira a Kis-Kárpátok. A nagy újság viszont, amint a telefonban jelezted, hogy bécsi lakásod után most már budai is lett, vagyis kezded visszalakni életed korábbi színhelyeit. Mi újság Budán?

– Nekem sokkal hamarabb kellett volna Budapestre mennem. Abban a kis lakásban eddig egyszerre húsz embernél kevesebb még nem volt. Mindennap egy lelkes gárda. Jó hír, hogy leforgatják egy rádiójátékomat is. Kihozták a szerződést, csak aláírtam, nem nekem kellett bemennem. Házhoz jöttek, s azt mondták, hogy ezentúl ez már így lesz. A júniusi ünnepi könyvhétre megjelenik az új regényem, A halálom utáni napon2 című, s ezenfelül újra kiadják A milliomos halálát3 is. A válogatott verseimet tartalmazó kötet4 bemutatója először Bécsben lesz, májusban, aztán Pesten.

– Ez a Batthyány utcai budai lakás közel van ahhoz, amelyben születtél.
– Igen. Ez a Vízivárosban áll, mi pedig a Pasaréten laktunk. Később pedig, ifjúkoromban a Fő utcán, a 28-as szám alatti házban. A Batthyány utca is abban végződik. Szóval, pár lépés. A Várba jártam iskolába, a Ferenc Jóskába.5 Egy ugrásra volt, éppen csak fel kellett menni az Ilona utcán, amely ma Szabó Ilonka utca. Szegény Czine Miska6 is ott lakott, úgyhogy valahányszor a Ferenc Jóskára nézett, emlékezhetett rám. Abban az utcában, amelyben most lakunk, minden követ ismerek. Alattunk lakott Bárdossy,7 egészen addig, míg nem lett miniszterelnök. Mint külügyminiszter még három évig velünk lakott, egy liften közlekedtünk. Végtelenül udvarias ember volt. Én meg tizennyolc éves, de nem lehetett neki előre köszönni, mindig megelőzött. Szóval, igazi úriember volt. De azért csak fölakasztották.

– Minden visszarendeződik, te is visszakerültél Budára. Mesélj a szüleidről!
– Azt hiszem, nagyanyámról többet lehetne mondani. Tízéves koromban kiültetett az udvarház elé, és lóhátról lőtte ki a számból a cigarettát. Ilyen volt az anyai nagymamám. Ellentéte bigott katolikus anyámnak. Csak egy jellemző történetet anyámról: mikor kitelepítették, rettenetes körülmények közt élt. S eladta valamelyik becses családi értékét, egy festményt, azt hiszem. Pénzhez jutva pedig közölte, hogy van két lehetősége: vagy csináltat magának végre egy fürdőszobát, vagy elmegy Lourdes-ba. Tudtam persze előre, hogy Lourdes-ot választja. Elment, hazajött, s azt mondta, csoda történt: otthagyta az ernyőjét, és megkerült… Aki talán valóban meghatározó szerepet játszott az életemben, az anyám első férje, Igor Beniač,8 egy felvidéki nábob és a Szlovák Közjegyzői Kamara elnöke, százötven háza lehetett itt. Valamikor 1916 körül házasodhattak össze. Tudod, kik voltak az esküvői tanúk? Hodža Milán9 és Krno Dalibor.10 Hodža különben, mint erre már azóta mások is rájöttek, okosabb ember volt, mint Beneš.11 Visszatérve Beniačra: Lettrich12 például neki köszönheti, hogy a Demokrata Párt elnöke lett, mert ő pénzelte. Vagyonokat ölt bele. A legszebb villája is Beniačnak volt Pozsonyban; ezt aztán az egészségügyi povereník13 kapta meg. Oly módon, hogy Beniač, amikor ő már készítette a menekülési lehetőségeit, megegyezett ezzel a povereníkkal, hogy mielőtt emigrál, átengedi neki ezt a gyönyörű villát. Tehát megkapja a házat, Beniač viszont a csa-ládjával bevonul egy Lúčky14 melletti üdülőbe, mint egyszerű könyvelő kap egy kis hotelszobát, s ott lesznek egészen addig, amíg a feleségének, Heni tanténak15 nem sikerül megvennie egy osztrák nőt. Ezt a nőt meg is vásárolták, kapott egy jelentős összeget, Heni tante pedig beült a helyére. Ez egy autóbusz-kiránduláson volt, a nőt később persze letartóztatták, de Heni meg Igor így jutottak Ausztriába. Heni tanténak egyébként már akkor is volt Bécsben egy egész utcasora…

– Térjünk vissza az édesanyádra. Tehát másodszor is férjhez ment…
– Naná! Fehérben esküdött, s ez a nagy szám: pápai engedéllyel. Na most, lehetne arról beszélni, hogy akkor ez egy nagyon jó pápa volt, de nem ez a lényeg, mert annak a pápának az idején, azt hiszem, mindössze hárman esküdtek fehérben pápai engedéllyel. Amikor tehát Igor elvált anyámtól, elment egy bécsi kuplereibe, s azt a szörnyeteg nőt, a Heni tanét vette el. Így lett Heni tantéból Szlovákia leggazdagabb nője. Beniačnak hatalmas vagyona volt, Rózsahegytől Pezinokig,16 megszámlálha-tatlan közjegyzővel dolgozott. Itt, Limbach17 mellett, Bazinban is volt egy nagyon régi irodája. A központi irodája Rózsahegyen volt.

– Mit örököltél a szüleidtől, a családodtól?
– Örökölhettem volna kiváló rajztehetséget. De annyira nem örököltem, hogy külön kisegítő rajztanárom volt, hogy az osztályzatom ne rontsa el a premontreieknél a bizonyítványom. Elképesztően gyüge voltam! Ami azért nagy kár, mert volt az életben pár igen gazdag barátom, és ha történetesen nem író vagyok, hanem festő, akkor mondhattam volna azt, hogy: festettem valamit, gyerekek, ez egymillió, hát ezt vegyétek meg! Ezzel szemben hülye fejemmel író lettem, és amikor megírtam egy könyvet, azt ingyen adtam a barátaimnak.

– Kitől örökölhetted volna a festővénát?
– Anyámtól, nagyanyámtól, több mindenkitől. Mindenki kitűnően tudott rajzolni. Ezek persze sok mindent tudtak: zongorázni, nyelveket ismertek, ilyen szempontból különleges família volt. Más szempontból is az volt. Kezdve azzal, hogy nagy-anyámnak hét férje volt, pedig egyet se ölt meg. A férjek közt akadtak híres emberek is…

– Egyke voltál?
– Nem, van egy húgom is.

– Nem tartjátok a kapcsolatot?
– Tízéves megszakításokkal. Legutóbb egy hosszú kihagyás után, amikor ez a tündéri vejem, a Lojzo18 meghalt, akkor eljött a temetésre. Volt neki egyébként egy ezer-éves férje, aki Teleki19 titkára volt: az most halt meg.

– Hogy van az, hogy ellentétben sok Szlovákiában élő magyar íróval, te olyan köny-nyen szót tudtál érteni a szlovákokkal, szót tudtál váltani a szlovák irodalommal?
– Nem arról van szó, hogy szót tudtam váltani a szlovák irodalommal, hanem hogy megismerkedtem vele. De ez kölcsönös volt. Nemrégiben készült egy nagyon szép szlovák kiadvány, s abban vannak verseim: Smrek,20 Emil Boleslav Lukáč,21 Beniak,22 Kostra23 és így tovább… – a teljes válogatás azoktól, akik szlovákra fordítottak engem. Nagyon érdekes kapcsolatrendszerek jöttek létre még a vad kommunizmusban is, mert minden olyan csudálatosan átjárható volt. Nem mint ma, például ez a botránykeltés Esterházy János24 körül…25 Lányának, Esterházy Alice-nek sokat köszönhetek. Az ő révén még lakást is kaphattam volna azonnal, ha Mňačko26 szégyenében nem hazudik. Tudniillik mikor megérkeztem Bécsbe, az első ember, akivel ott összefutottam, Mňačko volt…

– Vele hogyan ismerkedtél meg?
– Ez hosszú történet… Kiszabadulok Novákyról,27 nincs hova mennem, s egy fillérem sincs. Egyszer csak, már Pozsonyban, betérek egy kocsmahelyre, s látom, hogy valaki integet felém. Fogalmam nem volt, kicsoda, hogy ő Mňačko, a Rudé právo szerkesztője, egy rettegett figura. S ahogy ott itat engem, valaki hátulról a vállamra teszi a kezét. Tudtam, hogy ez mit jelent: kivonultam a mellékhelyiségbe. Emo Bohúň28 volt. Azt mondja: meg vagy őrülve, tudod te, kivel ülsz? Mondom, nem tudom, de nem is érdekel. Mit csinálhatnának még velem?

– Barátok lettetek?
– Kialakult egy furcsa kapcsolat Mňačko és közöttem. Bizonyos időszakonként foly-ton előhozta, hogy ugyan fordítsak már tőle is valamit. Mondtam neki, én csak irodalmat fordítok. Ami igaz. Volt ugyan kivétel, például Poničan29 esetében, de azt az Illyés Gyulának30 köszönhetem, mert én ugyan visszautasítottam a Poničan-fordítást, de Illyés Gyula elvállalta. Az a kötet tehát megjelent31 Illyés Gyula és az én fordításomban. Na de én tartottam magam a szavamhoz, mert Mňačkótól továbbra sem fordítottam egy sort se. Teljesen szűzen megúsztam ezt a több évtizednyi szlovákiai kapcsolatot.

– Úgy tudom, teljesen szűzen mégsem…
– Na igen, Újvidéken, az újvidéki magyarok unszolására lefordítottam Mňačkónak a Hogy ízlik a hatalom című könyvét. Biztosítottak egy gépírónőt, egyenesbe diktáltam neki a szöveget. Így jött le folytatásokban a könyv a Magyar Szóban.32

– S ezek után találkoztatok Bécsben.
– Fogalmam nem volt, hol volt akkor éppen Mňačko, mert őneki volt egy izraeli menekülése, egy visszajövetele, aztán egy újabb menekülése… Bécsben rendkívül jól megindult az élete… Nem tartott sokáig. Nem gondolta, hogy a nyugati világ az más, hogy itt öt perc alatt elfelejthetik az embert. Ő ahhoz volt szokva, hogy Hruscsov33 előbb üdvözölte őt, mint Novotnýt.34 Rém rendes ember volt. Nekem rosszat nem csinált. Annak ellenére, hogy az ÉS-ben írtam a könyvéről egy rendkívül kemény kritikát. Mňačko ugyanis azt írta a könyvében, hogy hát mennyi igazságtalanság érte a kommunistákat, és hogy félreállítottak embereket. Én pedig azt írtam erre, hogy ez nemcsak a kommunistákkal történt meg, hanem a nem kommunistákkal is.

– Nem neki köszönheted a bécsi lakást?
– Nem, ellenkezőleg. Megérkeztem tehát Bécsbe, s az első nap Mňačkóba szaladok. Kérdem tőle, hol jelentkezzem én itt menedékjogért, mit kell csinálni. Azt mondja: semmit. Mi közjogi méltóságok vagyunk, nekünk sehová nem kell fordulnunk. Úgyhogy én nem is kértem politikai menedékjogot. Aztán Esterházy Alice közbenjárására lakáshoz juthattam volna, csakhogy nem lehetett, mert nem voltam politikai menekült. Lesújtva álltam. Elmesélem Mňačkónak, hogy mi történt, abban a tudatban, hogy ő sem politikai menekült. S akkor ő lehajtja a fejét, s csendben azt mondja: de én az vagyok. Meg vagy te őrülve, kérdeztem. Hát akkor miért nem mondtad?! Azt mondja: szégyelltem. Hozzá kell tennem, utána nagyon rendes volt, sokat segített. Ezt akkor fizettem vissza, amikor a csudálatos kezdete után hirtelen elfeledkeztek róla mindenütt, egyszer csak sehol se volt, még az osztrák PEN Clubba se vették föl, ami hát… S én fölálltam a PEN Clubban, s bejelentettem, hogy van elég tehetségtelen tagja az osztrák PEN Clubnak, ebbe a Mňačko is belefér. Így vették fel. Egyébként egy elsőrendű újságíró volt, nagyon jó újságíró. S ezért hülyeség, hogy az a sok tehetségtelen osztrák PEN Club-tag megkérdőjelezte a tagságra való jogosultságát. Hozzájuk képest még írónak is jó volt.

– Ilyen egyszerűen ment minden?
– Nézd, ilyen egyszerűen azért nem. Engem mondjuk a PEN Club rögtön a tagjai közé fogadott, amire azelőtt nem volt példa. Csakhogy ezek a gyors felvillanások Nyugaton nem arról szólnak, hogy aztán attól kezdve már végig csupa jó minden… Annak is, hogy rögtön a PEN Club tagja lettem, kidomborítani a jelentőségét így visszamenőleg… Már úgyis olyan mindegy.

– Állampolgárságot szerezni nehezebb volt?
– Igen. Később kaptam meg, mint a feleségem.35 Bementem a városházára, ült ott egy írnokféle. Közli, hogy itt többen akarnak ám osztrák állampolgárok lenni. Igen, mondom, én is, azért is jöttem. Igen, mondja, de miből fog maga megélni? Írásból, mondom. Abból nem lehet. Meg különben is – és olyan minősíthetetlen hangon foly-tatta, mintha kutya lettem volna. Akkor én azt mondtam, hogy amíg ő ott ül, nem akarok osztrák állampolgár lenni, és hazamentem.

– Végül hogyan kaptad meg mégis?
– Nem sokkal később az osztrák rádió másodízben velem pályázott a Prix Italiára.36 Kérdik, van-e valamilyen kéziratom. Mondom, csak egy bonyolult regényem, a Menekülés Szodomából.37 Kérdik, nem lehetne-e azt vasárnapi regénynek betenni? Láttál már olyat? Mondom, nem, és szerintem tiltakozni fognak a hallgatók. Ne törődjek vele. És valóban hozták is folytatásokban, több hónapon át. Állítólag nem is sokan tiltakoztak, néhány öreglány telefonált csak be, de az igazgató ezt is vállalta. Tehát fölhív engem a rádió, hogy akkor előterjesztheti-e a regényt a seregszemlére, s megkérdi: ugye te osztrák állampolgár vagy? Mondom, nem vagyok. Na, ekkor lettem. Nem kellett már bemennem sehova, ahhoz az írnokhoz sem.

– Neked egyébként is nagyon sokat segített az osztrák rádió…
– Igen, végeredményben a megélhetésemet is nekik köszönhetem, bár azt inkább a német rádiónak. Tudok mondani neked néhány olyan majdnem hihetetlen csúcstörténetet, mint amilyen például az, hogy a Sárga ház,38 amely azért mégiscsak egy hosszú novella, harmincötször ment német rádiókban.

– Ez az, amelyiket egyszer elfogadtak, ment minden német adóban, és kaptál érte összesen százezer schillinget?
– Igen. Maga az úgynevezett rádiókarrierem azért szintén nem alakult ilyen simán. Először is rá kellett jönnöm, hogy a versekből meg a novellákból nem lehet megélni. Mert bár tényleg nagyon jó lapokban közölték őket, Neuer Züricher Zeitung, a Presse, amit akarsz, de hát jóformán a fordítási költséget nem fedezték a honoráriumok.

– A fordítót neked kellett fizetned?
– Persze. Tudok konkrét példát is mondani. A Literatur und Kritik nagyon kiemelkedő osztrák lap volt, kifejezetten irodalmi folyóirat, mindenki örült, ha abban megjelenhetett. Egy huszonöt oldalas novellámat közölte, melyet egy hónapig írtam. Kaptam érte kétezer schilling honoráriumot. S most akárhogy nézzük is ezt az összeget, sok-e vagy kevés, teljesen mindegy (nem lehetett volna belőle egy hónapig megélni), mert lefordíttattam, s a fordítási költség kétezer-kétszáz schilling volt.

– Így lettél rádiójáték-író.
– Ezért. Igen. Megfogadtam a barátaim tanácsát, és ajánlások kíséretében elküldtem három fontos rádiónak néhány novellámat, melyeket gyorsan átírtam rádiójátéknak. Mindenhonnan kaptam egy nyomtatott szelvényt, hogy köszönik, de két évre el vannak foglalva. Ennyi. Aztán egyszer meghívtak Berlinbe vagy Brémába, most már nem tudom, ahol ugyanezekkel az intendánsokkal, akik elutasítottak, borozgattam, s kérdik: Dezső, miért nem küldesz rádiójátékot? S már volt annyi ravaszság bennem, hogy ne szóljak arról, hogy hiába próbálkoztam… Elküldtem megint ugyanazt, s abban a pillanatban el is fogadták. És akkor megindult. De gondold meg, amit már egyszer mondtam neked, s most ugye magam ellen beszélek: micsoda disznóság, hogy kapok százezer schillinget egy rádiójátékért, ami novellának jobb, de annak az árán éhen halnék.

– Itt nálunk mennyi rádiójátékod volt hallható?
– A magyar adás semmit sem vett át, nem kellett a felelős szerkesztőnek. Ilyen jellegű visszautasításban egyébként soha sehol nem volt részem. A Szlovák Rádió rögtön lehozott néhányat, egy pillanat alatt.

– Időközben azonban a magyar adás is közölt belőlük…
– Nem, csak a szlovákok. De az tudod hogy volt? Találkozom a rádióelnökkel, és azt mondja: Dezső, az összes rádiójátékodat megveszem! Mondom, ötven van. Na, akkor nem jutott levegőhöz. De azt hiszem, olyan húsz lejöhetett belőlük. Lassanként. És itt fordult elő az is, hogy a műsorban Kosztolányi Dezső néven lettem beharangozva. És most megint vettek tőlem a szlovákok. A magyar adás semmit.

– Hogyan kerültél Szlovákiába?
– Egy autó áttett a határon. Somorján elhelyeztek egy szállodában, minden okmány, minden irat nélkül, tehát még az utcára sem léphettem ki, s itt vártam.

– 1946-ban?
– …

– Körülbelül?
– Igen.

– Ezt nem egészen értem. Hogy amikor más innen elment, át- meg kitelepítették mint magyart, akkor te hogyan, miért jöttél ide?
– Mondom neked: áttettek a határon azzal, hogy engem innen Beniač Igor, akit akkor még nem ismertem, ki fog segíteni Nyugatra.

– Az édesanyád juttatott át Szlovákiába?
– Igen. Neki voltak itt összeköttetései, itt még kvázi demokrácia volt…

– Szóval nem ide akartál jönni, hanem innen tovább, Nyugatra…
– Ide nem, eszembe se volt. A problémát az jelentette, hogy Éva már másállapotban volt, azt ki kellett várni, és aztán át kellett valahogy hozni… Két évig a Carltonban laktam.

– Feleségeddel, Évával együtt.
– Igen, egy ideig vele is, mert aztán kivett nekünk Beniač Igor a Klobúčnickán egy családi házban egy lakást. Szóval, részint Évával is, meg a Bornemiszával,39 meg hát volt itt akkor egy nagy magyar csapatunk. De engem minden második razziában letartóztattak, vittek a rendőrségre. Később Beniač Igor szerzett papírokat, hogy a jegyzőségen dolgozom, de hát ez se volt biztosíték. Egyesek komolyan vették…

– Miért nem utaztál rögtön tovább?
– Mert Évára40 kellett várni. Legalább azt meg kellett várnom, hogy szüljön meg.

– Itt szült meg, Szlovákiában?
– Igen.

– Somorjára még egyedül érkeztél meg.
– Igen. Elhelyeztek egy rettenetes, hetedrendű szállodában, mert a Beniač Igor valahol a Tátrában volt épp. Nem szabadott kimennem sehová.

– Amikor Somorjára megérkeztél, nem tudtál szlovákul?
– Egy árva szót sem. De szigorúan véve én egyáltalán nem voltam tisztában semmivel. Abszolút semmivel… És akkor Beniač Igor értem jött. Fölhozott Pozsonyba, betett a Carltonba. Itt aztán hamarosan kétféle társaság verődött össze. Az egyik a volt szlovák állam kiesett figurái, akik ott lebzseltek. A másik csapat olyanokból állt, mint Zichy Ladomér41 és a hozzá hasonlók. Ők voltak a magyar társaság.

– Tamási Áront42 ugye az első feleséged, Éva által ismerted meg?
– Persze. Meg hát tulajdonképpen Éván keresztül az egész népi irodalommal kapcsolatba kerültem. Hát látod, ezt a vonalat tényleg neki köszönhetem, mert nekem például egy egészen másik vonalam volt. Tamási Áront teljesen egyértelműen neki köszönhetem, és végeredményben az egész erdélyi világot: Koóst,43 Keményt,44 mindenkit. Ezekkel mind összejöttem, és meleg barátságot alakítottam ki. A lányomat egyébként egy budai plébánián keresztelték. Én erről a Tamási-búcsúztatómban írok, melynek az a címe, hogy Isten veled, Áron, köszöntelek, Ábel.45 Ebben írom meg, hogy a keresztelőn az egyházfi megkérdezte Árontól, hogy mi a foglalkozása. Áron mondja, hogy író volnék. De mi a tisztességes foglalkozása, kérdi a pap. Áron pedig lehajtotta a fejét, hogy egyebet nem említhetek, tehát ezt kell tisztességesnek elfogadni.

– Egyszer említetted, hogy Tamási veled akart Nyugatra menekülni.
– Igen, s aztán majdnem kitörte a nyakát… Én az Ábel-trilógiát fölajánlottam a Pravdának. Ezt mereven visszautasították. Az akkori kiadó vezérigazgatója azzal indokolta a visszautasítást, hogy hát az olyan dolog, mint a „milyen madár a kakukkmadár – az olyan madár, mely más tisztességes madarak fészkébe belémegyen és jól érzi magát”, még székely szellemesség formájában is fölháborító.

– Az előbb már kezdted a Carlton Szálló társaságát, térjünk még vissza rá. Kik voltak ezek a figurák?
– Elmesélek egy jellemző történetet, nemcsak róluk. Anyám megérkezik Pozsonyba, sok-sok év múlva. A püspöki karnak is hozva az üdvözleteket meg imakönyveket, meg amit el tudsz képzelni. Nagyon tisztelettudóan fogadták, s összegyűltek ezek a magyar és szlovák dzsentrik. Csináltak egy nagy köszöntőt. Nálam van egy társaság, mely a következő figurákból áll: Štítnický,46 Kostra – Kostra akkor egy nagyon feldobott figurája volt a szlovákiai közéletnek –, báró Majthényi, aki nekem osztálytársam volt… Ebbe a társaságba beront Štítnický, és azt mondja: Tudjátok, mi történt? A Szovjetunióban mától ingyen van a kenyér. Mire anyám elgondolkodik, s azt mondja: Hát akkor ezek nagyon rendes emberek, akkor ezek nem azok, akik ellopták az ékszereimet… Erre azt mondja Majthényi: Juci néni, tudja, mi a mi szerencsénk: hogy nem Németországban tört ki az a kommunizmus… A mi szerencsénk egyébként az volt, hogy senki sem jelentette fel se az anyámat, se báró Majthényit, se a társaságot.

– Elég vegyes társaság vett körül, ha jól értem…
– Igen. Ezt már Wlachovský47 is említi: Dezső, te egy csoda voltál. Te itt összehoztál olyan embereket, akik abszolút lehetetlenek. Példát mondok neked: Emil Boleslav Lukáč. Hát őt nagyon szerettem, mert elsősorban tudtam, mennyire imádja a magyar irodalmat, és hogy ordítva csak magyarul beszél. Palócos kiejtéssel, de kitűnő magyarsággal. Tudtam, hogy mit tart Adyról, de ismerte a magyar irodalmat Pilinszkyig. Nekem ő szavalt a Mihály-kapunál is Pilinszky-verseket, amint kísérgettük egymást. És akkor egyszer csak belépett a pártba. Ülök náluk, s mondom: Emil, hát ezt nem teheted! Mégiscsak, gondold meg, evangélikus pap voltál, aztán beléptél a csehekhez, aztán a szlovák állam, ezt nem teheted… Toncsa48 kinyitotta az ajtót: Ki vagy rúgva! És kirúgott. És mit ad úristen, dacára annak, hogy Novomeský,49 dacára annak, hogy belépett a pártba, azt hiszem, két héten belül önkritikát kellett gyakorolnia, és kirúgták. Smrek nem lépett be a pártba, ő, kérlek szépen, osztályvezető lett a Povereníctvo informácie nevű megbízotti hivatalban. Persze őt is kirúgták aztán, nem tudom, mikor, az természetes…

– Könnyen barátkoztál, tudtál kapcsolatokat alakítani.
– Erre is mondok egy történetet. Végre meghívnak engem ide az alkotóházba, Budmericére. Mináč50 áll az ajtóban, egy nagy társaság közepén. Azt mondja: Nini, a magyarok elfoglalják az alkotóházat. De én voltam az egyetlen magyar beutalt, érted? Aztán pillanatok alatt összehaverkodtunk. Ittuk a rettenetes vodkát, és amikor pókerban már milliókat nyert tőlem, azt is elmondtam neki, hogy egy soviniszta vadállat. És így voltak a dolgok Plávkával51 is. Este elkezdte az átkozódást, reggel már magyarul énekelt. Vele volt azért más élményem is. Nem akart megjelenni a Csak egyszer élünk. Csak nem jelenik meg, csak mennek a cirkuszok körülötte, s mikor már végre-valahára egyenesbe jött, mert Fábry Zoltán52 is kiállt mellette, és minden jelentős szlovák író is, akkor Plávka közli, hogy soronként nyolc korona honoráriumra számíthatok. Egyébként nem is kaphattam volna többet. És te mennyit kapsz soronként, kérdezte Éva, a feleségem. Azt mondja Plávka: tízet. Hát nem szégyelled magad? Te egy rossz költő vagy, a Dezső nyolcat kap, és te tízet?!? Erre Plávka leállt, és azt mondta: ez a könyv nem jelenhet meg. Akkor egy újabb Canossa-járás következett. Szóval, ilyen dolgokat azért Éva csinált, szegénykém; ő is megszenvedte itt a magyar életet…

– Az ilyesmi inkább rád jellemző, Te szoktál ilyen dolgokat csinálni. A milliomos halálán kívül, melynek szlovák fordítása a Kalligramnál jelent meg, más kötetet nem fordítottak Tőled szlovákra?
– Kötetet nem. Illetve dehogyisnem. Wlachovský lefordította a Tetovált angyalokat, Tetovaní anjeli53 címen. Akkor még, rögtön, ez volt az első fordításkötete. Štítnický is lefordított egy kötetre való versemet, le is tette az asztalra, de már nem tudta megjelentetni…

– Térjünk vissza a kezdetekre. Áttettek a határon, innen Nyugatra akartál továbbmenni, mégis itt ragadtál. Hogyan kerültél a rádióba, szinte azonnal? Hogyan lehettél a Szlovák Rádió magyar adásának első felelős szerkesztője 1949-ben?
– Oda is Štítnický vitt engem. Teljesen élőben ment a műsor, benne olyasmi is, hogy Mindszenty bíborost letartóztatták – na, ilyen itt még akkor nem volt. Kétszemélyes rádió volt, mellettem egy gépírónő, akit azért vettek fel, mert sírt, de gépelni kezdetben még nem tudott. Napi húsz perc élő adás készült így.

– Ebből meg lehetett élni?
– Nem, ez tudniillik nekem nem az egyetlen állásom volt: a Povereníctvo informácien is dolgoztam.

– Mit csináltál ott?
– Osztályvezető voltam.

– Az jó. De mit csináltál? Osztályt vezettél?
– Smrek volt a főnököm, és én voltam az alfőnök.

– Azért itt álljunk meg. Amikor itt megragadtál Pozsonyban mint hontalan, okmányok, iratok nélkül… Akkor, amikor a magyarokat össze-vissza, ki- meg áttelepítették, menekültek, meghurcolták őket…
– Meg engem is. Engem is. Mondom neked, ha a Carltonban volt razzia, akkor engem bevittek.

– Téged a szlovákok karoltak föl. Smrek, Štítnický…
– Igen, a szlovákok. Nem is tudom, ki mondta, hogy Novomeský kedvence voltam: hát őt konkrétan nem is ismertem. Azzal ismerkedtem meg vele, hogy a Vila Terezát54 lefordítottam. Attól nagyon meg volt hatva. Aki nem volt annyira meghatva, az Gara László55 volt, aki akkor még élt. Illyés Gyula beajánlott engem egy, azt hiszem, franciaországi költői fesztiválra. Úgy volt tehát, hogy megyek arra a költői fesztiválra Illyés Gyula rendkívül meleg ajánlásával, de én rájöttem, hogy olyan egyszerűen mégse mehetek innen. Az nem létezik. Hanem írtam Garának egy levelet, hogy hívják meg Novomeskýt is, mert hiszen ő jóban van az ottani francia vezető kommunista írókkal, s akkor Gara László teljesen gorombán visszaírt, hogy fütyül arra, ki kivel van jóban, én csak téged hívlak meg, slussz. Nem is engedtek ki, természetesen. Pedig gondoltam, hogy talán egy szlovákkal meg egy csehvel ki tudok utazni… Még emlékszem, hogy volt az Irodalmi Szemlében egy lelkes gépírónő, aki úgy örült az ilyeneknek… Sára asszony.

– Ez a meghívás tehát akkor történt, amikor már az Irodalmi Szemlében dolgoztál. Még térjünk vissza a rádióba, ahol te voltál az egyszemélyes magyar adás…
– Igen. A letartóztatásom pillanatáig az voltam. Akkor már beépítették hozzám azt az agent provocateurt, hogy is hívták, később Kanadába emigrált… Abszolút rend-őrspicli volt feleségestül. Úgy dolgoztak, hogy a nő beült egy rendőrségi autóba, fölkereste Tamási Áront meg anyámat, írjon ajánlóleveleket, anyám pedig az összes püspöki karhoz, Vatikánba, mindenhova megcímezte a leveleket. S ezekkel ez a besúgó beállít hozzánk a Hviezdoslav téri lakásba, hogy itt vannak ezek a dokumentumok, maradhat-e az anyag nálam egy napig.

– A milliomos halálában megírtad: fiók, újságtartó…
– Igen. S most ezt képzeld el, ezt a jelenetet, hogy milyen lélekjelenléttel rendelkezhetett Éva: tíz pisztolyos beállít hozzánk, álljunk a falhoz, és Évának eszébe jutott, hogy ott vannak a fiókban az iratok. Az asztal mellett pedig volt egy újságtartó, benne öreg újságokkal. És dacára annak, hogy a falhoz kellett állnunk, és a fürdőszobában is kutattak, ő az újságok közé bedugta ezeket. És nem találták meg. Mindent megtaláltak nálunk, csak ezeket a papírokat nem… Ez rettenetes nagy előny volt. Mert amikor már bevittek, félholtra vertek, miután nem tudták az eredeti iratokat bemutatni, akkor rájöttem, hogy a mellém beépített ügynök rádiós kollégám volt a besúgó. És akkor én már csak erről az emberről beszéltem. Csakhogy őróla nem akartak semmit se hallani. Mondtam: igen, ő volt az, aki rá akart bennünket venni, hogy meneküljünk, de mi az utolsó pillanatban meggondoltuk magunkat. De hát ezt nem akarták hallani. Az itteni vérbíróság előtt is, mert az nem népbíróság volt, mert ott csak felmentés volt vagy halálos ítélet, ezt mondtam, de ott se akartak róla hallani. Kértem, hogy idézzék be tanúnak, de hát olyan nincs, mintha nem is létezett volna.

– Ez az illető mit csinált a rádióban?
– A helyettesem volt. Mindenütt a helyettesem volt.

– A letartóztatásod a valóságban is úgy folytatódott, ahogy a regényedben leírtad? Tehát felforgatták a lakást, bevittek fél óra megbeszélésre valamit még tisztázni, és már nem kerültél haza…
– Pontosan. Azután persze egy csomó embert följelentettek még, nemcsak engem és a feleségemet. Először is a rendőrségi fogdába vittek. A milliomos halálában ez valóban benne van. Fogda, onnan az Igazságügyi Palota, természetesen külön-külön vittek, tehát én Évát nem láttam. Szegény Beniač Igor rengeteg pénzzel meg mindennel, ami elképzelhető, próbált segíteni, megkörnyékezett bíróságot, mindenkit. Hősi teljesítménnyel, de hát megérkeztek a vádiratok. Az enyém még viszonylag enyhe volt: büntetendő cselekmény feljelentésének az elmulasztása. Na most, lefolyik ez a tárgyalás, mindenkit fölmentettek. Nekünk persze rögtön Novákyn kellett volna kikötnünk. De valami zűrzavar miatt, amikor a tárgyalás után átvezettek mindünket egy gyűjtőszobába, és vártak a telefonokra, hogy kivel mi lesz, valamilyen oknál fogva, talán ennyit sikerült Igornak elintéznie, bennünket kiengedtek. Csak arra emlékszem, hogy ültünk Ligetfalu közelében egy padon, bűzlöttünk a naftalinszagú börtönruháktól, és nem volt egyáltalán hová mennünk. Pénzük se volt, de hiába is lett volna, a lakásunkba, melyet elvezetésünk után lepecsételtek, azonnal beköltözött egy Štb-s tábornok. A kulcsokat már a börtönben elkérték tőlünk, ő magához ragadta, a bútorainkat a várba vitték, ott őrizték, amit el nem loptak belőle, de hát rendben van. Szóval, nem volt hova mennünk. És tudod, ki fogadott be bennünket? Štítnický és a felesége. Rózsák voltak az ágyra letéve. Ez egy csoda volt tőle, nem is felejtettem el soha. Hát az neki a nagykövetségbe került, ő volt a magyar nagykövet, s az államvédelmi hatóság nyilván megtudta, hogy befogadott bennünket. Egy éjszakát töltöttünk csak nála, mert minket már másnap az utcáról összeszedtek. Betettek egy autóba, s elvittek Novákyba. Éva lekerült a női táborba, az két kilométerrel alattunk volt.

– Így kezdődött a Te novákyi történeted 1950-ben. Meddig voltál a bányában?
– Végig. A tábor föloszlatásáig. Az én beutalóm tudniillik bizonytalan időre szólt, ami annyit jelentett, hogy ennek nincs vége. Éváé hat hónapra szólt, kilencet töltött ott. Ennek a tábornak volt még egy nagyon érdekes része, hogy két- vagy háromhetenként filmet vetítettek nekünk a nácizmus borzalmairól, ez ugyanis a zsidók gyűjtőtábora volt. Ugyanaz. Tehát mi ugyanabban a táborban, ugyanazok mögött a szögesdrótok mögött ültünk, és néztük a filmeket többek közt a novákyi táborról. És ezt végignézni: ebben azért már volt valami teljesítmény!

JEGYZETEK

1 Yvonne Hanúsek.
2 Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2001, 114 oldal.
3 Nem adták ki. Utolsó magyar kiadása: Madách Kiadó, Pozsony, 1991, 360 oldal; szlovák kiadása: Smrť milionára. Kalligram, Bratislava, 1999, 400 oldal, Tibor Kertész fordításában; német kiadása: Der Tod des Millinärs. Edition S, Wien, 1994, 376 oldal, Agnes és Wolfgang Kempe fordításában.
4 Magam vagyok Kelet s Nyugat. Méry Ratio, Somorja, 2001, 160 oldal, Szabó Ottó illusztrációival, Csanda Gábor utószavával.
5 Az 1854-ben Ferenc József császár alapította Budai Császári Királyi Főreáltanoda, 1934 óta Toldy Ferenc Gimnázium.
6 Czine Mihály (1929–1999): Széchenyi-díjas irodalomtörténész.
7 Bárdossy László (1890–1946): politikus – nagykövet, külügyminiszter, miniszterelnök.
8 Beniač, Igor Ján Vladimír (Rózsahegy [Ružomberok], 1881 – Rózsahegy, 1958): ügyvéd, szlovák politikus; a két háború közti időszakban a nemzeti-demokrata párt (Československá národno-demokratická strana) vezetője; 1948 után vagyonát és Wegelin (ma: Partizánska) utcai pozsonyi villáját elkobozták.
9 Hodža, Milan (Szucsány [Sučany], 1878 – Clearwater [USA], 1944): újságíró, jogász, szlovák politikus – miniszter, külügyminiszter, miniszterelnök.
10 Krno, Dalibor Miloš (Újvidék [Novi Sad], 1901 – Pozsony, 1983): szlovák újságíró, jogász, egyetemi oktató.
11 Beneš, Edvard (1884–1948): cseh politikus – Csehszlovákia második elnöke.
12 Lettrich, Jozef (Stubnyafürdő [Turčianske Teplice], 1905 – New York, 1969): ügyvéd, szlovák politikus – 1945 után a Demokrata Párt és a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke, 1948-ban lemondatták, majd az USA-ba emigrált.
13 Megbízott; a Megbízotti Hivatal vezetője.
14 Üdülőtelepülés a Rózsahegyi járásban.
15 Henriette Plamm – Igor Beniač második, osztrák származású felesége, a kommunista hatalomátvétel után csak neki sikerült Ausztriába menekülnie.
16 Pezinok: Bazin; város a Pozsonyi kerületben, járásszékhely.
17 Limbach (szlovákul és németül is): Limpak; község a Bazini járásban.
18 Hanúsek, Alojz (1939–2000): jeles szlovák operatőr, Dušan Hanák rendező munkatársa.
19 gróf Teleki Pál János Ede (1879–1941): geográfus, egyetemi tanár, politikus, külügyminiszter, miniszterelnök.
20 Smrek, Ján (1898–1982): szlovák költő, újságíró, irodalomszervező, 1948-ig az Információs Megbízotti Hivatal vezetője.
21 Lukáč, Emil Boleslav (1900–1979): szlovák író, műfordító, pap, tanár, a magyar irodalom kiváló ismerője és népszerűsítője.
22 Beniak, Valentín (1894–1973) szlovák költő, műfordító.
23 Kostra, Ján (1910–1975): szlovák költő, festő, műfordító.
24 gróf Esterházy János (1901–1957): politikus, mártírhalált halt szlovákiai magyar parlamenti képviselő.
25 A szlovák külügyminisztérium 2001. március 9-én sajnálatának és aggodalmának adott hangot azzal az ünnepséggel kapcsolatban, melyet Budapesten Esterházy születésének centenáriuma alkalmából tartottak – a kínos diplomáciai ballépésnek nagy és zajos sajtóvisszhangja volt.
26 Mňačko, Ladislav (1919–1994): szlovák író, költő, újságíró.
27 Nováky: Nyitranovák. Barnaszénbánya. Szomorú ismertségét táborának köszönheti: a második világháború előtt (1942-től) deportálandó zsidók számára létesítettek itt gyűjtőtábort; ugyanez a háború után elítéltek munkatábora volt, feloszlatásáig (1951 szeptemberéig).
28 Bohúň, Emo (1899–1959): szlovák író, újságíró, szerkesztő, a magyar irodalom kiváló ismerője és fordítója.
29 Poničan, Ján (1902–1978): szlovák költő, író, fordító, újságíró.
30 Illyés Gyula (1902–1983): háromszoros Kossuth-díjas költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő.
31 Poničan, Ján: Tavaszi rapszódia. Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, Bratislava, 1961.
32 Valójában a Híd folyóirat kilenc egymást követő számában, 1968 októberétől 1969 júniusáig.
33 Hruscsov, Nyikita Szergejevics (1894–1971): orosz kommunista politikus, 1953 és 1964 között, Sztálin után és Brezsnyev előtt az SZKP első titkára.
34 Novotný, Antonín (1904–1975): csehszlovák kommunista politikus, 1953-tól 1968-ig a CSKP KB első titkára, 1957-től 1968-ig köztársasági elnök.
35 MD második felesége, Keresztényi Katalin (1946. július 21. – 2005. június 1.).
36 Nemzetközi rádiós és televíziós seregszemle.
37 Dario Detti, Róma, 1975; második kiadása: AB-ART, Pozsony, 1994.
38 Első megjelenése: Irodalmi Szemle, 1966. 7. sz., kötetben először: Monoszlóy Dezső: Sivatag (Bratislava, 1968). Lásd még a Csillagóra. Válogatott elbeszélések (Szombathely, 1992) kötet fül-szövegét: „A húszas, harmincas évek köznyelvében, legalábbis abban a geográfiai környezetben Budán, amelyhez részint az én fiatalságom is kötődött, a Sárga Ház a Lipótmezőt jelentette. Lehet, persze, régebben és azután is, sőt általánosabb értelemben hasonlót sugallt az a kifejezés, én a magam részéről sohasem akartam pontos eredetét kikutatni, attól féltem, megfejtése titokzatosságvesztéssel jár. Hiszen már a színre vonatkoztatott jelzője sejtette, ez nem valami kívülről felmázolható festék vagy malter, hanem belső sugárzás, olyasféle, mint a dobozba vagy falak mögé zárt napsugár, amely időnként más-más színeken áthatolva nem is annyira láttat, inkább megtapint. Akkoriban, ha szigorúan körülzárt világomból a sárga házra gondoltam, úgy éreztem, valahol a kívül-belül mezsgyéjén balanszírozom. A történelem volt az, amely ezt a viszonyulást többé-kevésbé felkavarta. Előbb a nemzetiszocializmus, azután a sztálini diktatúra Le Sage sánta ördögeként leemelte az egyéni életek háztetejét, ledöntötte a közfalakat, s az egész életet egyetlen hatalmas sárga házzá degradálva, a kideríthetetlenséget valóságos börtönné változtatta.”
39 Bornemisza István (1917–2006). Lásd: Bornemisza István: Három ország katonája. Pozsony, 1998, a szerző magánkiadása a Madách-Posonium gondozásában; különösen A pozsonyi férfitársaságom című fejezetet: 385–387.: eszerint a Carlton Hotel akkori társaságnak Monoszlóy már 1945-ben tagja volt.
40 MD első felesége, Nemes Nagy Éva (1925).
41 gróf Zichy Ladomér (1904–1981): gazdálkodó, politikus, történész.
42 Tamási Áron (1897–1966): Kossuth-díjas író.
43 Koós Károly (1883–1977): építész, író, grafikus, könyvtervező és -kiadó, szerkesztő.
44 Kemény János (1903–1971): író, színházigazgató, mecénás.
45 Irodalmi Szemle, 1966. 7. sz.
46 Štítnický, Ctibor (1922–2002): szlovák költő, műfordító, a magyar irodalom kiváló ismerője.
47 Wlachovský, Karol (1941): író, műfordító, kultúrdiplomata, a magyar–szlovák kulturális kapcsolatok és a magyar irodalom szlovák nyelvű tolmácsolásának kiemelkedő képviselője.
48 Antonia – EBL felesége.
49 Novomeský, Ladislav (1905–1976): szlovák költő, szerkesztő, újságíró, 1950-ig az SZLKP KB Elnökségének tagja, az Iskola- és Művelődésügyi Megbízotti Hivatal vezetője.
50 Mináč, Vladimír (1922–1996): szlovák prózaíró, publicista, 1968 és 1989 között a CSKP KB tagja, 1971-től szlovák parlamenti képviselő, 1974–1990 között a Matica slovenská elnöke.
51 Plávka, Andrej (1907–1982): szlovák prózaíró, költő, 1945 és 1946 között az Információs Megbízotti Hivatal helyettes vezetője.
52 Fábry Zoltán (1897–1970): író, publicista, kritikus.
53 SPN, Bratislava, 1968.
54 Tereza Villa. Vydavateľstvo politickej literatúry, Bratislava, 1965.
55 Gara László (1904–1966): műfordító, szerkesztő, újságíró

—

* Monoszlóy Dezső (1923. december 28. – 2012. május 1.) – A beszélgetésre 2001. március 25-én került sor Limbachban. A rögzített beszélgetés szerkesztett változatát nem sokkal később megküldtem Monoszlóy Dezsőnek, azzal, hogy természetesen ahol szükségét érzi, módosítson rajta. Azt a választ kaptam, hogy nem kíván rajta változtatni semmit, de csak az elhunyta után közöljem. Későbbi találkozásaink során ezt a szöveget egyikünk sem említette. Halála napján, május 1-jén, először az jutott eszembe: alig hihető, hogy csak nyolcvannyolc éves volt. Másodszor ez a beszélgetés jutott eszembe, s az, hogy az Irodalmi Szemlében, Monoszlóy Dezső egykori lapjában a helye. (Rövidített változat) – Cs. G.