Sopotnik Zoltán: Szlovákia szaga; Misét nem

Szlovákia szaga

Ez a város úgy hullott darabjaira, hogy még
mindig talpon áll. Nézem a szétporladt tömbházakat,
amelyek látszólag egyben vannak, de itt már a szentlélek
is hiába, ha a föld nem akarná, hogy kicsit még álljanak.
Például Tóthné, az ’56-ban kivégzett zöldséges özvegye
hazamegy, megnyitja a gázt, és égbe hussan. Ez a történet
van a vajákos élete alatt, amikor a szomszédasszonnyal
beszélget a kocsányos lépcsőházban. Két történet, egy
ember, egy isten, két isten, három. Fal. Egy nappal előtte
az erkélyen állva még érzi Szlovákia szagát, de az melyik Tóthné
lehetett, melyik palack, melyik asszonyszomszéd párás
arca, és pontosan a lépcső, ahol álltak? Jó lenne megnézni
azt a két ugyanaz lépcsőt. Közel a határ, azért érezhette
valamelyikük a szagot. Vajon az a Tóthné hussant,
aki attól rettegett, hogy egyszer kiesik a nevéből a há?
És hogyan áll most a név a sírján? És melyiken?

Misét nem

Egy ágyon fekszel a park szélén, a közeli öregotthonból
toltak a templom mellé, aminek pincéjében állatkórház
működik. Egy ravasz szemű ápoló az olvasóddal köti
össze az infúziót, ez olyan speciális dolog, mosolyogja szét
az arcod. Fiatal nő vagy, nem is érti senki, miért éppen
öregotthonból toltak ide, és minek. Te kérted volna? Volt
választásod egyáltalán? Azt azért mindketten tudjuk, hogy
reggelre öreg férfi leszel, fekete kutya, vagy az, aminek a
kávétól homályos első sétáló látni tud majd. Az éjszaka
kimozdít a komfortzónából mindenkit és mindent, így a te
változásaid, váltásaid nem lesznek előtérben. A fekete
kutyát majd befogadja egy bányász és parázzsal eteti,
az öreg férfit meg egyszerűen visszatolják. Azért misét nem
mondanak érte.