Vitorlabontás és nyílt tengeri kalandozások – Haris Éva Vér és Vitorla című könyvéről

A nagy argentin gondolkodó, Borges egyik nagyon rokonszenves írása Az olvasó babonás etikája című esszé, melyben főképpen – legalábbis az én olvasatom szerint – az irodalmi művek gondolati mélységének elsőrendűsége mellett foglal állást, s elveti a túlzott stílusfetisizmust, mert nem alapvetően a stílus tesz egy remekművet remekművé. (Ide idézhetnénk Romain Rolland-t, aki szerint „Nem fontos, hogy igazam legyen, fontos, hogy igaz legyek.”)

 Borges persze nem igénytelenségre buzdít, hanem inkább őszinteségre, ha lehet ilyen naivan és sarkítottan fogalmazni: a „tiszta irodalom” fontosságát hangsúlyozza. Fiatal költők esetében, akik nem stiláris bravúrokkal tűnnek ki, hanem mondanivalójuk egyediségével és őszinteségével, azzal, hogy kitárják előttünk a lelküket, mindent, ami ragyog benne s mindent, ami sötétlik, Borges gondolatai nagyon igazságosnak tűnnek. Haris Éva Vér és Vitorla című verseskötete éppen egy ilyen könyv, melyet „az olvasó babonás etikája” veszélybe sodorhat ugyan, az igaz kitárulkozásra vágyó olvasó azonban örömmel lapozgathatja.
Haris Éva első kötete tíz év (1994–2004) lírai termését adja közre, s ez elég nagy idő ahhoz, hogy szétfeszítse egy könyv egységességét: tíz év bármely életkorban jelentős változásokat hoz egy ember életében, de legfőképp talán épp abban a korban, amikor Haris Éva versei születtek, kamaszkorától húszas évei második feléig. Éppen ezért, a könyv egyik nagy meglepetése, hogy a versek hangulata, nyelvezete alig változik, ha a kötet első és utolsó írásait vetjük össze. Ez csakis azt jelentheti, hogy a szerző látásmódja korán kialakult és állandósult, a későbbiekben nem ment át nagyobb változásokon, s ez tükröződik az alkotásain is. Mégsem mondhatjuk azonban, hogy nem érzékelhetünk alkotói fejlődést: a későbbi költemények sokkal letisztultabbak, merészebbek, mélyebbek, formájuk is változik, viszont a korai zsengék bája és kelleme végig megőrződik.
Öt ciklusba különülnek a Vér és Vitorla költeményei: Második kapu, Kortalan erkély, Országút a szerelemig, Datura Stramonium, Summa. Rövid ajánlásfélét is illesztett a szerző a versek elé, kiemelve, hogy emlékeztetni akar, érzéseket felidézni: talán saját magának is szólnak ezek a sorok, hiszen egy ilyen hosszú alkotói időszakot egybefogó kötet esetén talán mára a szerző számára is idegen érzések vonulnak fel az egyes versekben…
Haris Éva lírája elsősorban gondolati líra, nem a formára helyezi a hangsúlyt, s már ebből látszik, hogy nem feltétlen az utóbbi évek magyar lírai irányzatainak híve (elsősorban a korai verseknél tűnik ez nyilvánvalónak). Sokkal konzervatívabban és óvatosabban kezeli a költői eszközöket, semhogy ezzel bárminemű különösebb felhorkantásra késztetné az olvasót: s ezt a csalódottságot gyakran nem tudja ellensúlyozni a gondolati telítettség sem. A korai verseken érezhető a kamaszos naivitás, s mellette nincs semmi, ami igazi áttörést hozhat. A gondolati vonal azonban hamar szembetűnik: már-már baudelaire-i párhuzamok fedezhetők fel, a szerző lelkünk mélyére pillant, a mocsokba, a sárba, eszünkbe jut, hogy „lemosni mocskaink csak ronda könny a láva”, meg a többi régi kedves dolog, csak sajnos újszerűség nélkül. Egyes helyeken indokolatlannak találtam a nyelvi archaizálást (Hajbókol nékünk, Pilinszky), hiszen az zsákutcába juttathatja az egyébként ígéretesen építkező költői világot. A szerző ítélete a társadalomról szintén túl szegényes egyes helyeken, mondhatni sematikus, s ez a társadalombírálat nagyon sokszor előjön. Gyengeségeit azonban maga a szerző is beismeri, a Betekintés című vers utolsó sorában: „Valahogy ez még mindig kevés”, s ennél rokonszenvesebb húzásra ebben az első ciklusban nincs is szükség. Említhető még, hogy a verseket elárasztják a burjánzó természeti képek, tájakat és évszakokat fest elénk a költő, de mégis jobban magára talál az olyan részekben, mint pl. a Szolga című vers utolsó sora: „Vagy pedig a tébolyda sarkában dülöngÉlni…”
Az első részben már csak Pilinszky felemlegetése is jelzi, a hagyományos nyelv szabályaitól való eltérés kerülése mellett, hogy Haris Éva – kivált korai verseiben – elsősorban a klasszikusok felé orientálódik, s a későbbiekben például több Tiszta szívvel-parafrázisnak is beillő költeményt találhatunk amellett, hogy az egyik verset direkt József Attilának szenteli a szerző. A József Attila-i hang azonban mégsem nevezhető igazán jellemzőnek a versekre. Eleinte hömpölygő szóáradatokként formálja meg költeményeit, a későbbi, érettebb versek pedig túlnyomórészt a lehető legegyszerűbb, egystrófás írások. Az első Tiszta szívvel-rokon, az Alvók végén újra találkozhatunk az első ciklusból ismert bíráskodással, ami megint csak nem kedvez a vers hangulatának: a moralizálás megakasztja a lendületet, kíméletlenül ledönti és elsodorja a felépülőben lévő gondolatpalotát.
Úgy tűnik, költészetünkben még mindig dívik a magyarságversek „műfaja” (csak nekem nem hiányoznának?), s Haris Éva esetében ez eléggé idejétmúlt módon jelenik meg: Ady Endre idejében még nagy viharokat kavarhattak volna ilyen sorok, mint hogy „Magyarországnak nem kell a magyar…/Nem baj. Úgyis könnyedén beolvad,/a többi meg kivándorol, és az ország/nemzetközivé lesz, mint régen akarták.” (Egyébként is, ki akart régen ilyesmit?) A költő bizonyára a 2004. december 5-ei népszavazásra meg a körülötte kavargó botrányra akar utalni, irodalmilag ez azonban korántsem ennyire érdekes. Az irodalom közéletiségének kérdéséről persze számos különböző vélekedés létezik, ám egyedül egy efféle gondolat, mint hogy „Magyarországnak nem kell a magyar”, nem tud táplálni egy műalkotást. Haris Évánál egymást követik ezek az úgynevezett magyarságversek (Magyar bélyeg, Meddig magyar a magyar), melyekkel nem is lenne baj, ha valódi újságokat árulnának el nekünk… A társadalombíráló költeményekkel egyetemben azonban nem jutnak ezek sem tovább a csalódottság, a kiábrándultság gyengécske kifejezésénél, melybe általában nem elég hatásos irónia vegyül. Sokkal jobban illik a szerzőnek az a Baudelaire-t idéző hang, amely a második ciklusban is megjelenik, s még egy újdonsággal is kiegészül, a szemtelenséggel (végre!), s bár a nyelv helyenként még kiérleletlennek tűnik, a gunyoros-keserves, igazi emberi helykeresésről tanúskodó költészet itt már sokkal magasabbra kapaszkodik, mint a magyarságversekben vagy a konok társadalombírálatokban.
A harmadik, Országút a szerelemig című ciklustól néminemű gyorsulás, dinamizálás tapasztalható, amely nagyon jó hatással van a könyvre, meg persze az olvasóra, s habár a szerelmes versek egyike-másika Tóth Árpád rég letűnt, légies szépségű világát idézi, a versek egyszer csak rátalálnak magukra, s a könyv üde ereje itt kezd igazán kibontakozni. A megoldás szinte túl egyértelműnek tűnik, mégis működőképes: erotika. Nem vad, nem ruhaszaggató, nem ostorozó, hanem kellően finom, természetes, szivárványos. A szerző itt a „kevesebb néha több”-módszert alkalmazza, apró adagokban, mintegy kis ízelítőkként adagolja az erotikát ezekbe a versekbe, hogy az elnyomja a Tóth Árpád-i lágy romantikát, s utat nyisson egy fiatalos, erős, új látásmódnak, amit a legerőteljesebben a Disszonancia című vers utolsó sora képvisel: „végleg birtokba veszlek.”
Az utolsó két ciklusban a kezdeti bonyolultabb „démoni egzisztencializmust” sivárabb (ezúttal azonban jó értelemben), egyszerűbb gondolati líra váltja fel (nevezhetnénk „csüggedt egzisztencializmusnak” is). Érdekes módon még itt is feltűnik József Attila és a Tiszta szívvel: a Lét című versben: „Egy fészekalja magány/a tulajdonom. Nem eladó.” A költő menekülése és helykeresése, mely tulajdonképpen az egész Vér és Vitorla alapvető tárgya, ezekben az utolsó versekben csúcsosodik ki; a katartikus felszabadulás helyett azonban keserűséget kapunk, egy „szögre akasztott életet”, szembenézést a reménytelenséggel, amely ezúttal már nem a társadalomból vagy a nemzetből, hanem a személyiségből ered. Ez tehát a költői fejlődés lényege amellett, hogy az alaphang és -hangulat végig változatlan.
Haris Éva verseinek egyik legnagyobb hibája talán, hogy nehezen menekülnek bizonyos közhelyektől, pedig a Vér és Vitorla egésze egy egyedi világ építéséről szól, melyben sok izgalmas kalandot átélhetünk, ha vállalkozunk belépni. Ezek a közhelyek vissza-visszazökkentenek bennünket a hétköznapi valóságba, ahonnan ők is származnak. Különös, hogy a zavaró frázisok közvetlen szomszédságában bukkannak fel azok a szemtelen szépségek, melyek a könyv igazi ízét adják. Hogy még egy ilyet kiemeljek: a Summa című ciklus Szívrepesve című darabja egészen finom pornográf versecske, amely bár nem túl ígéretesen kezdődik („A szerelem bárkáján evezek”), a végére nagyon is belelendülünk a ritmusba („párom farka hegyesen áll előttem.”).
Ami bizonyosan megállapítható, hogy a kötet fő erőssége a kitárulkozó őszinteség, ami nélkül valódi költészet nem is képzelhető el. Haris Éva célja ez: az őszinte beszéd, ez szolgál kiindulópontként egy érdekes költői világ építgetéséhez.
(AB-ART, Pozsony, 2006)
Szalay Zoltán