Nemes Z. Márió: A Werbőczy-dilemma (vers)

Arnold Eszter felvétele

A Nagy Öregek heten voltak, és mindegyükben
bús magyar szív dobogott. Ennek a szívnek
nem volt háromdimenziós formája, mert gazdagsága
túlmutatott a természettörvényeken. Azt se lehetett
tudni, hogy ez a hét szív valójában hét különálló
szerv-e, vagy egyszerűen egy nyolcadik isten.

S akkor, mint egy dús zenei szólam,
lopózott érzéseim közé a gondolat:
micsoda édes pihenés eshet a temetőben!
Mert temetőben nyugszanak a Nagy
Öregek mind, feltámadásra várva,
szívük a pogány hajnalért dobog
rothadó avarban.

Kárhozatba ejt a puszta szele.
De ezzel nem azt akarom mondani,
hogy minden tudatom elveszett.
A város álomszövete temetői fátyol,
ami zavarba ejtő következetességgel
nyomul be üregeimen, fülemben sustorog,
aztán a számban kezd sűrűsödni, mintha
fojtogatni akarna, de végül is ráérzek az ízére,
élvezem, ahogy betölti, nem csupán tudatom,
hanem koponyám űrméretét.

A kéjes nyeldekléssel szemben
ott a végtelen terek tágassága. Ha lónyerítést
hallok a pusztán: megreszket minden tagom.
Ha távoli tülökszó üti meg fülemet:
eláll a szívem verése, és hogy irigylem,
haj, hogy irigylem a parton röpködő
síró csüllőket! A Nagy Öregek is
felfigyelnek a csüllőkre. Szíveik
erre a hangra közös szervezetté válnak.
Hegységméretű pumpáik hevesen
dolgoznak Pannónia alatt.

A csüllő-sirámra ím kárvallott szózat felel,
feltámad még Alpár népe a besenyők
csonthalmai alól! A pogányságnak nincsen
háromdimenziós formája, hiszen csak az ölthet
testet, ami meghalt a kereszten. Épp ez alkotja
Werbőczy dilemmáját az óriáspolippal: paraszt
vagy miazma? Másféle halhatatlanság nincs.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/7-8-as számában.

Nemes Z. Márió (1982, Ajka)

Költő, kritikus, esztéta, egyetemi oktató (ELTE, Budapest).