Gömöri György: Franaszek Herbert-életrajzát olvasva… (Andrzej Franaszek: Herbert. Biografia I–II.)

1953 őszén, amikor a Magyar Írószövetség ösztöndíjasaként pár hónapig Varsóban laktam, gyakran jártam a Magyar Kulturális Intézetben, ami akkor egy szerény helyiségben volt a Plac Trzech Krzyżyn, a Szpilki c. szatirikus lap tőszomszédságában. Nem tudtam róla, hogy – amint az Andrzej Franaszek részletes Herbert-életrajzából kiderül – ekkoriban, a Tygodnik Powszechny betiltása, illetve rendszerhű átszervezése után Zbigniew Herbert a tér melletti Wiejska utcában bérelt szobát másodmagával mint albérlő, és nem lehetetlen, hogy néha merő kíváncsiságból bekukkantott vagy betévedt a Magyar Kulturális Intézetbe. Más szóval már akkor ott találkozhattunk volna – igaz, akkor Herbert „fiatal költőként” még nem szerepelt az irodalmi lapokban, legföljebb a PAX, a kommunistákkal kollaboráló álkatolikus szervezet Dziś i Jutro c. lapjában tűnt fel alkalomadtán, én viszont a lengyel népi demokrácia megbecsült vendégeként az előkelő Bristol szállóban laktam és az Írószövetség viszonylag olcsó kantinjában étkezhettem a Krakowskie Przedmieście szélén, közel a Zsigmond oszlophoz. Ha tehát már akkor, és nem öt évvel később, találkozunk, még nem nagyon tudtunk volna szót érteni egymással.

Viszont (amiről csak újabban szereztem tudomást) több minden összekötött az 1956 előtti évek Herbertjével. Mindketten élvezettel olvastuk Gałczyński verseit, bár a költő opportunizmusát Herbert hol elítélte, hol ironikus megértéssel kezelte (lásd Ornamentatorzy c. versét). Itt furcsa módon megint én voltam előnyben, mivel nemcsak személyes ismerőse és többszöri vendége voltam Konstanty Ildefonsnak, de később én lettem (Gáspár Endre után) első magyar fordítója. Mint azt már többször (versben is)1 megírtam, 1953. december 6-ára, arra a napra beszéltem meg újabb találkozót Gałczyńskivel, amikor elhunyt – lesújtott szívroham okozta korai halála, ott voltam pár nappal később a temetésén. Gondolom, Zbigniew Herbert is hozzám hasonlóan reagálhatott idősebb költőtársa elvesztésére, mindenesetre egy Turowiczhoz írt leveléből tudjuk, hogy 1954 februárjában kis „halotti tort” rendezett K. I. G. tiszteletére, ahol pár barátjának felolvasott az Elvarázsolt fiakker költőjének verseiből.2

Herbert 1949-től az Olvadásig lényegében a túlélésre rendezkedett be, nem annyira amerikai „felszabadításra”, mint (optimista perceiben) a kommunista rendszer lassú fellazulására számítva – ami lényegében Sztálin halála, vagyis 1953 tavasza után fokozatosan be is következett. Ami a kenyérkeresetet illeti, Franaszektől megtudjuk, hogy A fény húrja költője 1952-ben egyszerre három katolikus vagy álkatolikus lapba írt különböző álneveken,3 de a leggyakrabban a „Patryk” álnevet használta. Főként képzőművészeti és színikritikákat írt. Saját nevén a Tygodnik Powszechny államosítása után4 1954 végéig verset nem publikált és egy PAX-os „katolikus” antológia kivételével igazából csak az 1955-ös Zycie Literackie-beli versközlése engedte vissza a szélesebb értelemben vett lengyel irodalomba. Ekkor ismertem meg én is a nevét, de mielőtt erről beszélnék, hadd számoljak be egy párhuzamról Zbigniew Herberttel. 1953 és 1956 között ugyanis bizonyos szempontból én is kettős életet éltem. Egy versemet ugyanis legnagyobb meglepetésemre beválogatták a Felszabadulás című, 1953-as antológiába, és az ezt követő pár évben már jelentek meg verseim különböző magyar lapokban és folyóiratokban (Irodalmi Újság, Új Hang, Dunántúl). Viszont valamikor 1955-ben kezdtem olyan verseket írni, amelyeket saját nevem alatt nem tudtam volna publikálni, tehát „Tomori Tamás” álnéven küldtem be őket az egyetlen létező katolikus folyóirathoz, a Vigiliához. A lap irodalmi szerkesztője, Rónay György költő és műfordító ezután budai lakására invitált Makkai Ádám barátommal együtt, majd két ízben közölte lapjában antropozófiai ihletésű verseimet.5 Ezt a hasonlóságot „Patryk”-kal csak most, Franaszek életrajzának olvasása közben vettem észre.

Végül néhány szót arról, hogyan fedeztem föl magamnak Zbigniew Herbertet. Az öt költőt bemutató emlékezetes Zycie literackie-szám csak arra volt jó, hogy megjegyezzem a nevét, Jan Błoński bemutatójából, illetve a közölt versből nem derült ki, milyen jó költő Herbert, helyette akkor Miron Białoszewski és az akkor még friss, új hangú Bohdan Drozdowski keltette fel igazán a figyelmemet. (Utóbbitól azonnal le is fordítottam egy szabadtéri tornaünnepélyről írott versét, aminek csattanója az egyén szerepének hangsúlyozása volt a tömeg-harmóniával szemben, ezt az Írószövetségben Nagy Lászlónak is megmutattam, akinek a vers határozottan tetszett). Viszont 1957-ben már Angliában voltam, s bár ösztöndíjam Oxfordhoz kötött, elég gyakran találkoztam a „Kontynenty/Nowy Merkuriusz” nevű londoni csoportba tömörülő fiatal lengyel emigráns költőkkel és írókkal. Alighanem tőlük hallhattam újra Herbertről, akire aztán egy 1958. június 22-i levelében Czesław Miłosz még külön felhívta figyelmemet, mondván, hogy a jövőt tekintve Herbert még „nagyobb reményekre jogosít fel”, mint Miron Białoszewski. 6 Ezt követte megismerkedésem Zbigniewvel 1958 őszén Párizsban. Mivel akkor már egy éve az oxfordi St Antony’s kutatódiákja voltam, alighanem már akkor mondtam Herbertnek, hogy ha Angliában jár, ne mulassza el megnézni Oxfordot, ahol vendégszobát tudok számára biztosítani.

Pár hónappal később Zbigniew Herbert valóban átjött Angliába, és miután Jerzy S. Sito valamikor februárban fölhívott, hogy költő-vendége megérkezett, újra meghívtam mindkettőjüket. Látogatásukra 1959. március elején került sor, csak pár napig maradtak, de abból a levélből, amit Herbert szüleinek küldött, az derül ki, hogy remekül érezte magát a diákvárosban. Idézzük a levél első bekezdését: „Drága Szüleim, Itt vagyok most Oxfordban, ahonnan nemsokára el kell utaznom, ellenkező esetben itt maradnék egész életemben. Ez nyugati vándorlásaim kritikus pontja. Nagyobb élmény, mint Párizs” (Az én kiemelésem).7 A továbbiakban Herbert beszámol a St Antony’s College-ról, ahol megismerkedett a velem szomszédos szobában lakó francia Bruno Leblanckal, akit a háború alatt szülei egy lengyel családnál rejtettek el, így jól megtanult lengyelül, és másokkal (például a Pembroke College-beli Zbigniew Pełczyńskivel), nem mulasztván el, hogy engem is megemlítsen, méghozzá ebben a formában:

„Egy nagyon kedves magyar hívott meg Oxfordba, aki verseimet magyarra és angolra fordítja, és aki disszertációt ír a modern lengyel költészetről. Nemrég közölt egy cikket az Oxford Opinionban, ahol rólam is írt”.8

Vagyis már elég korán, 1959-ben méltattam Zbigniew Herbertet, igaz, akkor még csak angolul. Utána első angol nyelvű, 1966-ban kiadott könyvemben9 három és fél oldalt szenteltem a költő Herbertnek, akit Magyarországon sokáig csak mint a Barbarzyńca w ogrodzie (Barbár a kertben) kitűnő tanulmányíróját ismertek. A magyar olvasóknak 1979-ig kellett várniuk, amikor Az angyal kihallgatása címen az Európa Kiadónál megjelent az első magyar válogatás Herbert verseiből, amelyben a szerkesztő Gimes Romána mellőzte a költő korábbi magyar fordítóit, Kerényi Gráciát és engem, felkérte viszont számos vers fordítására Nagy Lászlót, akitől teljesen távol állt Herbert esztétikája és költői világa. Ezt követte Herbert látogatása Budapestre, amikor is Ferihegyen a határőrség Herbert kihallgatása címen produkált egy pár órás tragikomédiát. De ez már egy más történet, amit többször elmondtam10 – akit érdekel, olvasson utána.

Utóirat: Olvasva Franaszek könyvét minduntalan újabb párhuzamokra bukkanok. Herbert 1970 őszén írt egy esszét Sprawa Samos címmel, ami (kicsit cenzúrázva) meg is jelent másfél évvel később az Odra c. boroszlói (wrocławi) folyóiratban: ez a szöveg Samos i. e. 440. évi lázadásáról szól Athén ellen, amit Periklész vert le hatvan hajóval.11 (Franaszek, II:284) Miért éppen ekkor írt Herbert egy sikertelen függetlenedési kísérletről az antik világban? Nyilvánvaló az utalás Csehszlovákiára, ahol két évvel korábban a Dubček-féle demokratizálás a Prágai Tavaszból a nyári szovjet-lengyel-magyar katonai beavatkozáshoz vezetett.

Mindez csak egy epizód Herbert életében és pályája történetében, de engem emlékeztet arra, ami 1957–58-ban sokáig foglalkoztatott Oxfordban. Drámát akartam ugyanis írni Thaszosz lázadásáról Athén ellen, ami a samosi ügy előtt huszonöt évvel, i. e. 465-ben történt. (Ennek indítéka a magyar forradalom leverése volt.) Fennmaradtak jegyzeteim, de végül is nem írtam meg a drámát, ami Herbert témájához hasonlóan a thaszoszi hazafiak vereségével és az athéni megtorlással végződött. Érdekes, hogy mind a ketten Thuküdidész alapján írtuk meg (illetve próbáltuk megírni) szövegeinket, hasonlóan antikizálva a témát, szinte azonos hullámhosszon reagálva két különböző történelmi eseményre.

Jegyzetek:

1 Gömöri György, Balassi! Balassi!, Az ajtó monológja, Orpheusz, 2017, 19.
2 Andrzej Franaszek, Herbert. Biografia, Tom pierwszy, Wydawnictwo Znak, Kraków, 2018, 389.
3 Franaszek, i. m., 421.
4 A krakkói katolikus lapot azért tiltották be, illetve szervezték át 1953 márciusában, mert az nem volt hajlandó külön cikkben gyászolni Sztálin halálát.
5 Makkai hol „Józsincy”, hol „Jósinczy Ádám” álnéven közölt verseket a lapban. Az én „Tomori Tamás”-verseim a folyóirat 1956. év első, illetve hetedik számában jelentek meg.
6 Bővebben erről könyvemben: Magyar-lengyel változatok, Esszék, vázlatok, emlékezések, Pro Pannonia, Pécs, 2016, 128.
7 Zbigniew Herbert, Korespondecja rodzinna, Gaudium, Lublin, 2008, 91. Idézi Franaszek, Herbert I., 712.
8 Uo.
9 Polish and Hungarian poetry 1945 to 1956, Oxford, Clarendon Press, 1966, 243–246. Ez a könyv voltaképpen oxfordi disszertációm javított kiadása. A korabeli magyar sajtóban egyetlen sor sem jelent meg róla.
10 Magyarul utoljára a Magyar-lengyel változatok 152–153. oldalain.