Potozky László: Szerelem

Elnézését kérem, hölgyem, hogy mind ez idáig nem vallottam színt, de attól a reggeltől fogva, hogy először megpillantottam kegyedet, nemcsak a beszéd esik nehezemre, de egyetlen lélegzetvétel, kósza pislantás is minden erőmet fölemészti. Ha jobban belegondolok, nem is reggel volt akkor, csak nekünk tűnt úgy, szerencsétleneknek, akiket szerre húztak ki a beomlott pince törmeléköleléséből, hogy a hosszú éjszaka után végre számunkra is megvirradjon.

Vakolat pörgött alá a falról és recsegett a gerendázat, amikor hirtelen kihunyt az az árva, egy szál dróton lógó villanykörte, és az asszonyok felsikítottak, a gyermekek elsírták magukat, a férfiak pedig megpróbáltak utat törni maguknak a tömegben, saját feleségüket-gyermeküket is felöklelve, arrébb lökdösve, csak hogy szabaduljanak a sötétségtől, mely úgy tapadt szemükhöz, akár a szurok. Látnia kellett volna az arcukat, amikor az egyik lent rekedt katona lángot csiholt az öngyújtójából! A szégyennek azonban alig volt ideje megtelepedni vonásaikban, máris kitúrta a rettegés, amikor ráeszméltek, hogy az óriások már nemcsak a közvetlen közelünkben lépkednek, hanem ránk is taposnak, összezúznak gerendát, téglát, embert, és egyetlen tömör sötétséggé morzsolnak mindannyiunkat.
Hosszú ideig senki sem szólalt meg, mintha vigyáztuk volna a csendet; hallgattam a körülöttem heverők lélegzetvételét, a hosszan kimaradó, mély sóhajtásokat, a sípoló, sietős pihegéseket, az el-elfúló, hörgő kapkodásokat, melyek előbb-utóbb kifáradtak, és szétoszlottak a többi szuszogás közt. Aztán mégis megszólalt egy hang, annyira rekedt volt, hogy nem lehetett eldönteni, kisgyereké vagy asszonyé, szomjas vagyok, mondta, mire felbolydult és egyetlen üvöltéssé sűrűsödött a sötétség, ami minden áron tudatni akarta a külvilággal, hogy élet van a föld mélyén, a bérház alá beszorulva, testünkkel tartjuk az egész épület súlyát, és fogalmunk sincs, mennyi ideig bírjuk még. Engem, hölgyem, higgye el, nem igazán érdekelt, ezzel nem a bátorságomat akarom fitogtatni, egyszerűen csak közömbössé váltam minden fenti dolog iránt, hiába töprengtem, egyetlen épkézláb érv sem jutott eszembe, amiért föltétlenül ki kellene kerülnöm innen. Nem is tettem egyebet, csak hallgattam a mellém szorultak sopánkodását, minden egyes szót, mondatot ott éreztem az ajkamon, az egész sötétség belőlem beszélt; el sem tudja képzelni, mennyire elfáradtam, egyszerre tolmácsoltam kisgyermek nyafogását és öregek imarebegését, asszonyok sírásba torkolló segélykiáltását és férfiak megkeseredett káromkodását.

Fogalmam sincs, hogy csupán néhány óra, vagy napok hosszú sora telt-e el, míg kihúztak azon a résen keresztül. Végigfektettek egy hordágyon, átellenben a bérházzal, az árnyékban, csak a lábam lógott bele egy napsütötte sávba. Néztem az eget és a fekete kéményeket, mert betört ablakokkal, füstkormos homlokzattal, de állt még az épület, csak az alsó két emeletet érte találat, és rogyasztotta le mennyezetüket a pincébe. Vastagon ült a por a halomba hányt macskaköveken, az útszéli fákon, a törmeléket elhordó szekereken, de szürkék voltak az emberek is, ezért volt jó felnézni a tetőre, mert ott fönt, a magasban, foghíjasan bár, de még piroslottak a cserepek, és hirtelen kigyúlt az én arcom is, csak hogy utána jeges verejték verjen ki, ahogy zúgó fejjel föltápászkodtam, majd visszahőköltem, mint aki csodát lát. Bocsánatáért esedezem, hogy nem köszöntöttem, de képtelen voltam eldönteni, hogy meghajlással illene-e üdvözölnöm, vagy egyenest a földre kéne borulnom és hálát rebegnem, amiért megmentette az életem. És akkor jött oda az a szemtelen nőszemély, kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam, nem ismerem, sem azelőtt, sem azután nem találkoztam vele, remélem, észrevette kegyed, hogy rá se hederítettem, de ő nem hagyott békén, rázta a vállam, és kérdésekkel ostromolt, melyekből egy mukkot sem értettem, mert már akkor is mindössze egyetlenegy hangot akartam hallani, a magáét, annak viszont minden egyes rezdülését. Őnekik erről természetesen fogalmuk sem volt – nézze el nekik tudatlanságukat –, azért gorombultak úgy be, amikor ellöktem magamtól azt az okvetlenkedő perszónát, és csak remélhetem, hogy nem botránkoztatta meg túlságosan a rákövetkező jelenet, most, utólag, úgy érzem, viselkedhettem volna higgadtabban is, úriemberhez méltóan, de kérem, értse meg, hogy akkor, abban a pillanatban nem bírtam elviselni annak a gondolatát, hogy elragadjanak magácskától, hisz láthatta, hogy már arccal a kövezeten, hátratekert kezekkel is kegyed felé fordítottam a fejem, és csak a mentőautó rám csukódó ajtaja szakított el magácskától.
Azzal, hogy a kórházban eltöltött hetek alatt milyen poklon mentem keresztül, nem fárasztom; legyen elég annyi, hogy sem a kórterem zsúfoltsága, sem az állandó fejfájás nem volt annyira elviselhetetlen, mint a sóvárgás, amit akkor éreztem, amikor éjszakánként, álmomban meghallottam a kegyed énekét, ahogy végighömpölyög az utcán, befolyik a kórház folyosóira, és utat talál egészen az ágyamig.

Mindenfélét elterveztem, ezeregy lehetőséget végigpörgettem fejben, hogyan kerülhetnék közel kegyedhez, de amikor végre-valahára kiengedtek, és elérkezett a cselekvés ideje, az előre betanult frázisok, gesztusok hirtelen mind elcsépeltnek, túlontúl fellengzősnek tűntek. Kérem, ne értsen félre, vágyakozásom legkevésbé sem csappant meg, egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy találkozásunk pillanata maga legyen a tökély. Meglehet, elsőre talán túlságosan kitárulkozom, de jobbnak látom mielőbb tisztázni szándékom komolyságát, és biztosítani kegyedet afelől, hogy vallomásom korántsem holmi kamaszos fellángolásból fakad: higgye el, érzelmeim kiállták a próbát, hagyhattam volna, hogy a kezelőorvosom lebeszéljen, jóval tapasztaltabb, mint én, számos hölggyel volt már bensőséges viszonya, és amikor magácskáról beszéltem neki, első reakciója bizony az volt, hogy megkérdőjelezte épelméjűségemet, majd bizonygatni kezdte, hogy a kettőnket elválasztó szakadékot képtelenség áthidalni, származásunk, életvitelünk, ambícióink, mind-mind szöges ellentétei egymásnak. Ráhagytam, nem láttam értelmét vitatkozni vele, inkább körbejártam a szomszédaimat, kölcsönkértem ezt-azt. Az élelmiszerjegyeim a pincében maradtak, magyaráztam, a legtöbben meg is szántak, adtak egy-egy csupor cukrot, lisztet, zsírt, amivel aztán a következő szomszédhoz kopogtattam be, hogy meghoztam végre a régi tartozást. Siránkozást siránkozás után hallgattam végig, a gyakori áramszünet és az állandó szénhiány miatt panaszkodtak, és hogy maholnap az épület is a nyakunkba szakad, de én türelmesen kivártam, míg kifogynak a szóból, s akkor, mintha csak a kényelmetlen hallgatást akarnám eloszlatni, magácskára tereltem a szót.

Még a lélegzetem is elállt, amikor megtudtam, hogy évek óta itt lakik a bérházban. Az elődje hosszú időt töltött itt, mígnem kiöregedett, magyarázták a szomszédok, azért érkezett magácska, de arra, hogy pontosan mikor és hogyan, senki sem emlékszik; csöndes természetű, mondták még a legrigolyásabb vénasszonyok is, nincsen vele gond, régebben meg is feledkeztünk róla, annyira ritkán hallottuk a hangját, mostanában azonban egyre inkább megeredt a nyelve, végső soron minket szolgál vele.
Most, hogy végre itt vagyunk kettecskén, bevallom, sosem gondoltam volna, hogy eljön ez a pillanat: ha azt maga tudná, hányszor toporogtam az ajtóm előtt éjszakánként, míg végre rászántam magam, és elindultam a sötét lépcsőházban, vaksin tapogatózva, mert nem mertem a korlátba fogódzni, félvén, hogy megnyekken, s akkor már zörögnek is a kulcsok a zárakban, álmos arcok villannak fel lámpák sápadt fényénél, ki jár itt, csak nem megint riadó? Úgy tettem meg a felfelé vezető utat, akár egy félénk kamasz, az első alkalommal már két lépcsőfok után visszafordultam, valami furcsa nesz hallatszott a közelből; így nem csoda, hogy napokba telt, míg feljutottam, elég volt egy elsurranó patkány, máris visszamenekültem a lakásomba, annyira rettegtem, hogy valaki észreveszi közeledésemet, mert úgy tartom, kedvesem, csak akkor lehetünk igazán az egymáséi, ha senki más nem tud rólunk.

A fémlétra előtt is hosszasan tébláboltam, meg sem próbáltam felmászni, csak álltam az aljában és a tetőre vezető résen át néztem az égboltot, mígnem egyik éjszaka egy kósza fuvallat felém hozta a kegyed illatát, ami egyszerre volt szúrós és édes, szűzies és vulgáris, én meg bódult fejjel, fittyet hányva az óvatosságra, megmarkoltam a korlátot.

Itt vagyok tehát. Amint ráléptem a tetőn széthintett kavicsra, oly hirtelen és nyomtalanul oszlott el belőlem az izgalom, mint puskalövésre a zsibongó tömeg. Leereszkedtem kegyed mellé ide, a tető szélére, mélyet szippantottam az éjszaka levegőjéből, és tudtam, hogy végre megérkeztem. Szótlanul bámultam a várost, az ablakokban az elsötétítés dacára felpislákolt egy-egy gyertyaláng, s jó pár helyen elvillant már a fény, mire észbe kaptam, és átnyújtottam ezt a kis apróságot. Sokat töp-rengtem, mivel lephetném meg, legjobb valami édesség lett volna, de holmi kávézaccból és kukoricalisztből kevert süteménnyel semmiképp sem akartam megsérteni, egy tisztességes bonbonhoz pedig kész képtelenség hozzájutni ezekben az ínséges időkben; virágot is hozhattam volna, de azt nem találtam méltónak magácskához, mert a kegyedével ellentétben a virág szépsége múlandó, így jutottam ehhez a kis dobozához, nézze csak, a legfinomabb matériával van tele, egy légvédelmi ágyú forgatószerkezetéből csapoltam, kis híján agyonlőttek, de megérte a kockázatot. Van nálam ecset is, nem akarok tolakodónak tűnni, de ha megengedné, hogy felvigyem idomaira ezt a nemes kenőcsöt, meglátja, milyen fényes lesz a bőre tőle, így ni, alaposan, egyenletesen, most pedig a hajlatok következnek… Elnézést, hogy remeg a kezem, de meg kell értenie, sosem éltem át még ehhez foghatót, mindjárt kész, látja, meg sem száradt jóformán, s már a holdfény is hasra esik a bőrén, mi lesz akkor nappal? Én leszek a legbüszkébb, hogy itt lehetek kegyed mellett, mert ígérem, sosem hagyom el, perzselje le bőröm a nap és fagyasszon kopogóvá a tél, még az óriásoktól sem félek, hisz láthatja, meg sem rezzenek, pedig hamarosan újra itt vannak, hallom is a morajukat, jöjjenek csak, kegyed mellett érinthetetlen vagyok, szólaljon hát meg, kedvesem, hadd hallja mindenki, hadd hallják az óriások és a légósok és az utcán rohangászók és az óvóhelyeken kushadók, hadd hallják az énekét, ahogy csak a torkán kifér, és hadd hallom én is, hadd hasadjon be dalától a dobhártyám!