Takács Éva: A kiszolgáltatottság balladái (Potozky László: Áradás)

Potozky László Áradás című első kötetén végighúzódik az a feszültség, amelyet az írásokat összekötő szervező erő megnevezésének nehézsége okoz. Csak az utolsó novella elolvasása után tudunk olyan kijelentéseket tenni, amelyek az egyes részek olykor nagyon eltérő jellegétől függetlenül vonatkoztathatók a kötet egészére.

Ehhez segítséget nyújtanak azok az íróelődök, akiknek munkásságára a szerző közvetlenül, vagy éppen írásainak atmoszférájával közvetetten utal. A címadó novellát például Franz Hodjaknak ajánlja, egy idézetet pedig Ernest Hemingwaytől is kölcsönöz Vendégszeretet című műve mottójaként. A novellák sűrítettsége és a szereplőket körbevevő légkör olykor Kafka, olykor pedig a már említett Hodjak vagy Bodor Ádám világára emlékeztet. Ezen elődök megidézése (azoknak rendszer-, illetve háborúellenességével együtt), a szerző szociális problémák iránti érzékenysége, valamint elbeszélésmódjának sajátosságai garantálják, hogy egy rendkívül összetett, sokszínű, változatos írói pálya kezdetének gyümölcsét tartja kezében az olvasó.

Az alig több mint százoldalas könyv tizenkilenc novellát tartalmaz, ezek között van két és fél, de tizenöt oldal terjedelmű is. A szerző olykor meglehetősen szűkszavú; prózájának nyelve pontos, lényegre törő, tárgyilagos, ugyanakkor kifejezetten gördülékeny is. A szűkszavúság néhol olyan, majdhogynem „balladai” homályt eredményez az egyes történetek végkimenetelét illetően (amit az elbeszélés töredezettsége is erősít), amely már az érthetőség határait súrolja. Ilyen például A kutyafejű ember zárlata (36.), de az Apu szeme fénye (74.) is meglehetősen kétértelmű. A kötetben rendkívül jól működik az a fajta elbeszéléstechnika, amelyet az Elkésett virágok vagy a Szomszédok című novellákban alkalmaz a szerző. A két szálon futó, a cselekmények végkimenetelétől induló, s azt a másik szállal kifejtő elbeszélésmód jól irányítja a figyelmet. Például az Elkésett virágokban, azzal párhuzamosan, ahogy az édesapa holttestét kiásni igyekvő család elér a tetemig, megismerjük a haláleset történetét is (46–49). Az elbeszélésmódokra emellett jellemző az is, hogy általában egy kiemelt személy nézőpontjából látjuk az eseményeket, akinek a félelmein és kiszolgáltatottságán át tudjuk azokat értelmezni és akár értékelni is.

Ez alól az Esettanulmány egy csap-szerelésről című rövid novella képez kivételt, amely külön láttatja az apa és a kisgyermek nézőpontját, és ebből, valamint a kettejük – saját gondolataikat teljesen elfedő – párbeszédeiből állíthatjuk össze az ok-okozati összefüggéseket, amelyek elengedhetetlenek az interpretációhoz. Máshogy, de a kötet záró darabja, az Aluljáró sem illeszkedik a nézőpontról állítottakhoz, hiszen ott már nem annyira egyértelmű, hogy épp kinek a szemszögéből látjuk a történéseket. A főszereplő iránti feltétlen empátiánk csak addig tart, amíg a gyermekek kiszolgáltatottságának bemutatása fel nem erősödik. Bár tudjuk, hogy Klau helyzete kilátástalan, és ez nem is feltétlenül saját hibájából adódik; abban a pillanatban, hogy anyává válik, egyre nehezebben tudjuk a történtekért csak a rendszert és a világot hibáztatni. Az anyához, anyai ösztönökhöz kapcsolt értékítéletünk felülírja a vidékről nagyvárosba került és kihasznált lány történetét.

A kötet legfontosabb szervezőelemei a család és a családi viszonyok, vagy éppen azoknak az átalakulása; az a társadalmi berendezkedés, amely rányomja a bélyegét a szereplők tetteire, s néha egyetlen magyarázatként szolgál azokra; valamint a halál. Az önkényuralmi rend-szerben a családok felbomlanak, és úgy általában véve a társas viszonyok is átalakulnak, hiszen a hangsúly a túlélésre, valamint arra terelődik, hogy az a kiszolgáltatottság, amelynek minden szereplő áldozatául esik, valahogy mégis elkerülhető, megszüntethető legyen. A novellákban megjelenő alakok szinte egytől egyig a társadalom perifériájára szorult emberek. Ilyen például a Halálösztön elítéltje, a Drót a pofán „rendszerellenes” családfője, de a Vasárnapi körút alkoholistája is, hogy az Apu szeme fényében megjelenő kéregetőkről és csalókról ne is beszéljünk…

Ez a körülményeknek való kiszolgáltatottság olyan tettekre kényszerít, mint a Galambok őrében a szeretett állatok feláldozása az empátia oltárán, vagy mint a Családterápia szereplőjének talán őrültnek tűnő döntése, hogy inkább megöli saját feleségét, mint hogy végig kelljen néznie, hogyan játszadoznak vele a megszálló katonák. Az elnyomás, a durva társadalmi berendezkedés a kötet első felében egyértelműen uralja a novellákat. Azonban a könyv vége felé haladva ez a fajta atmoszférateremtő erő háttérbe szorul, helyét átveszi a nem feltétlenül a rendszernek tulajdonítható, valamiféle általánosabb kiszolgáltatottságnak való alávetettség, ezzel tágítva az értelmezési horizontot. A falu szűkösebb rétegéből (bár igaz, hogy már a második, Hulló lapok közt az ember című írás is a városban játszódik), átkerülünk a zajos város mindennapjaiba, ezeket pedig a társadalom által leginkább számkivetett tagjainak történeteivel reprezentálja a szerző. Olyan világ működési mechanizmusaiba nyerünk betekintést az Apu szeme fénye és az Aluljáró című művekben, amely mellett egy nagyvárosban élve nap mint nap elhaladunk anélkül, hogy észrevennénk azoknak a meghatározó törvényszerűségeknek a jelenlétét, amelyek a mi életünkben is fontos szerepet játszanak. Az erősebb eltiporja a gyengét, megdönthetetlen hierarchia uralkodik mindenütt stb. Ezért ezek a novellák vonatkoztathatók a rendszer kritikájaként, hiszen annak egyik szegmenséből kiemelt példák segítségével mutatnak be olyan nézőpontokat, amelyeket eddig nem volt lehetőségünk látni.
A valaminek alávetettség tehát olyan szervező erővé válik, ami egytől egyig fellelhető a novellákban, és nemcsak a társadalmi berendezkedés különböző szintjein, hanem jóval elemibben, a természeti környezet vonatkozásában is. Ennek bemutatását szolgálja az első olvasásra talán a többi írástól legjobban eltérő Jelenetek a téli erdőben, amelyben a menekülő ember még az időjárás viszontagságainak is ki van szolgáltatva, s annak esik áldozatául. Ugyanúgy, ahogy a Tájkép táj nélkül szereplőnélkülisége is olyan képet tár elénk, amely lényegében megsemmisült, mérgező, és ez olyan aláfestést nyújt a többi írásnak, melynek segítségével végül összeáll az egész kötetet átszövő, áradó kiszolgáltatottság, amelyből úgy tűnik, hogy a történetek szereplői úgy gondolják, az e-gyetlen kiút csak a halál, az erőszak vagy a különböző tudatmódosító szerek adta kéj lehet. Alig találunk olyan történetet, amelyben ezek egyike ne jutna determináló szerephez, megsokszorozva az alávetettség lehetőségeinek számát. Még az olyan kevésbé sikerült darabokban, mint például a Kigyomlálni a jégvirágot című novellában is több szinten működik a főhősnő perifériára való szorultsága. Ezt nemcsak a rendszer, illetve a neme, hanem homoszexuális beállítottsága mellett az alkoholmámorba való feledkezés, majd drogokkal való elkábítása is elmélyíti. Ezzel szemben a címadó novellában sűrűsödik össze az a fajta tehetetlenség, amely a kötet összes történetét látatlanul uralja. Ami ebben a novellában a víz áradása, az a többiben a kegyetlenség áradása is, de vajon ebből az egyetlen kiút csak az elfogadás, a gyilkolás és beletörődés lehet?
A kötet mind elbeszélésmódjában, mind az érintett témák tekintetében rendkívül sokszínű. Kérdés csak az, hogy a már ebben a véleményem szerint erős pályakezdő műben kirajzolódni látszó irányok – például elmozdulás a társadalom perifériáján élők világának tüzetesebb bemutatása felé – mennyire jutnak majd szerephez a szerző további írásaiban. Valamint, hogy ez milyen újdonságokat és érdekességeket tud eredmé-nyezni az olyan, itt maradéktalanul jól működő sajátosságok megtartásával, melyek a rövidpróza lehetőségeiből és a nagyon sajátos és kifejező prózai nyelv-ből adódtak. A folytatásra még várnunk kell, azonban addig is megpróbálhatjuk megérteni egy olyan komor, kilátásokban szűkölködő világ működésének mechanizmusait, amely nem is olyan távoli tőlünk, de sajnos (így) működik, s amelyet Potozky László az Áradásban hátborzongató letisztultsággal tár elénk.
(Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011)
TAKÁCS ÉVA