Locker Dávid versei

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

Anyám igaza

Az irodában lassan delelőre ért a nap.
Ilyenkor szokta megtölteni a részlegünket a fény –
már amennyire a redőnyök engedik.

Sietni kezdtem, hogy végezzek
még a déli megbeszélés előtt.
Valamelyik barom megint lekapcsolta a légkondit,
gondoltam, és ahogy megtöröltem a homlokom,

Tibi haverom jutott eszembe,
akit a múlt héten, tizenöt év után,
a fatelepen láttam újra.
Nem történt semmi érdekes,
csak felismertem az izzadt tincsek alatt;
biccentettünk egymásnak,
aztán ennyi.

Gyerekkorunkban, mikor még barátok voltunk,
az egyik délelőtt beleborultunk a faluszéli horgásztóba,
ahová suli után jártunk.
Miközben póló nélkül szárítkoztunk a verőfényben,
rákérdeztem a foltokra a hátán.
Ő az új apjáról beszélt,
meg az anyjáról a konyhakövön.
Erre rákérdezett a könyvre a táskámban.
És én történetekről meséltem neki,
amikben a hősök beteljesítik a sorsuk.

Aztán hallgattunk.
Halcsobbanást,
harkálykopácsolást,
szélsuttogást,

és közben észre sem vettük,
hogy már nem a víztől,
hanem a déli Naptól vagyunk nedvesek.

Anyámnak igaza volt,
gondoltam, miközben nyomogatni kezdtem az entert,
és hálát éreztem,
amiért harmadikban
felpofozott egy mateknégyesért.
Tanulj, fiam, mert ezek közt ragadsz,
mondogatta, hogy megértsem,
miért nem enged át Tibiékhez –
igazat adtam neki,
mert eszembe jutott a légkondi, meg a céges fröccsözések.

Kattintgattam még idegesen egy darabig,
mire feltéptem végre a redőnyöket;
megoldottam a nyakkendőm,
és vártam, hogy a déli nap kiizasszon belőlem
tizenöt évet.

Ekkor megcsörrent a telefonom.
Anyám volt az.
Semmi különös,
dolgozom,
mondtam neki,

aztán megigazítottam a nyakkendőmet,
és a lifthez rohantam,
mert a Váci úton
már delet vertek a harangok.

A humánértelmiség hazatér

Idén nyáron a barátaimmal
fesztiválozni mentünk.
A sátorállítás után
verseket kezdtünk mutogatni egymásnak.
Igazából nyílt titok volt,
hogy megvetjük egymás szövegeit,
de a barátság szent,
úgyhogy olyasmiket mondogattunk, hogy
a harmadik sorban érzem kirajzolódni a tétet,
vagy hogy nyelvileg egészen szubverzív.

A zenéket különben nem ismertem,
anyámék demjénrózsit hallgattak,
a srácok a játszótéren meg miszterbasztát,
de mivel a barátaim dülöngélve tomboltak,
én is próbáltam énekelni a refrént,
ami, azt hiszem, a bmx-ről, valamint különféle hallucinogén drogokról szólt,
amiknek csak a nevét ismerem.

Utána kiültünk a mező szélére,
gondterhelt képet erőltettünk magunkra,
és a feminizmusról beszélgettünk.
Én a nyolcadik sörömnél megvallottam,
hogy márpedig nekem az anyám a hősöm,
aki feláldozta a karrierjét, hogy egyetemre mehessek.
Ekkor emlékeztettek,
hogy ezzel a szemlélettel patriarchális struktúrákat konzerválok,
és én kapcsoltam,
hogy ezzel a szemlélettel tényleg patriarchális struktúrákat konzerválok,
úgyhogy úgy tettem,
mintha biót szívtam volna,
és fetrengeni kezdtem a szalmabálákban,
hogy legalább nevessenek.

Elkezdtem vízért könyörögni –
senki nem hozott nekem semmit,
de legalább a derültség fokozódott.
Kénytelen voltam magam elmenni érte,
és közben úgy tenni, mintha csak kúszni tudnék.

Örültem neki, hogy jól érzik magukat,
de mikor látótávolságon kívülre értem,
feltápászkodtam,
és megkerestem a sátram.

Tizenkét óra utazás után érkezem haza a faluba.

Apám,
akinek két éve,
mielőtt Pestre költöztem volna,
azt mondtam, hogy egy náci fasz,
és hogy többet ne keressen,
már a kapuban vár,
kezet ráz velem,
és közli,
hogy behűtött két sört.

Bent anyám vár.
Két éve, mikor azt mondta,
nem az alkoholba kéne fojtanom a problémáim,
kiröhögtem, és
vidékinek neveztem, aki nem ért semmit.
Most megpuszil,
elém teszi a becsinált levest,
és megkérdezi, jól mulattam-e.

Kellemesen elbeszélgetünk.
Nem értünk mindenben egyet,
de azt hiszem,
mindhárman konszenzusra törekszünk.
Egy idő után már csak hallgatunk.
Közben arra gondolok,
biztos feltűnik nekik,
hogy újra mosolyogni látnak,
mint ahogy nekem is,
hogy két év után
végre csöndben vagyok,
és hogy ez tulajdonképpen
mennyire jó.

Locker Dávid (1998, Szatmárnémeti)

Költő.