Mislay Edit: „Súlya legyen a szónak” (Beszélgetés a hetvenesztendős Aich Péterrel)

Nem szokványos pálya Aich Péteré, pozsonyi születésű írónké, aki erős szálakkal kötődik szülővárosához, ahol, mint mondja, többszörös kisebbségben nőtt fel. 1970-es bemutatkozása után több évtizedre elhallgatott, önálló kötettel – X. Kálmán viszontagságai – 1998-ban jelentkezett, majd ezt követte a többi: az Első és utolsó (2000), a Szerelmek (2005), A harmadik (2007), legutóbb pedig a Keresés (2012).

Nem az a típus, aki szünet nélkül ír. A nagy elődök, a pályatársak közül is azok rokonszenvesebbek számára, akik szűkszavúak, tömörebbek.

– Móricz Zsigmond szerint a fontos dolgok tízéves koráig történnek meg az emberrel. Mi erről a véleménye? Gyermekkora legmeghatározóbb élményei érdekelnének. Milyen emlékeket, élményeket, tapasztalásokat, örömöket, csalódásokat, képeket, hangokat, ízeket őriz életének ebből az időszakából? Milyen volt az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején gyereknek lenni Pozsonyban? A város, ahol született, mennyire játszott meghatározó szerepet az életében, személyiségének formálódásában?

– A pszichológusok is valami hasonlót mondanak – azt, hogy a lényeges, döntő hatások hatéves korig érnek bennünket, azok határozzák meg személyiségünket. S ez valóban így van, akkor is, ha nem tudatosítjuk ezt, s ha további fontos tényezők ezután is hatnak ránk. Én egy nem túl kedvező világba születtem: amikor kezdtem tudomásul venni a világot, háború volt, s ami következett, a Beneš-dekrétumok korszaka, majd a kommunista hatalomátvétel sem mondható leányálomnak, s ez sok bonyodalommal járt, annak ellenére, hogy szüleim mindent elkövettek, ne vegyem észre a rengeteg negatívumot. Meglehet, némileg ez okozta hajlamom az álmodozásra. Írásaimból ez talán nem derül ki, de mindig is hajlamos voltam szebb színben érzékelni a világot, mint amilyen valójában volt; meg is égettem magamat emiatt nem-egyszer. Nem tudom, szüleimmel kapcsolatban szemrehányásként értékeljem-e ezt, vagy hálaként. Mert hiszen szüleim minden eszközzel csak óvni akartak. Nem volt ez egyszerű, amikor – a háború után – nem volt tanácsos az utcán németül vagy magyarul megszólalni, majd később, a „februári győzelemként” aposztrofált kommunista puccs után, saját értékeinket hangsúlyozni. Mindig ez volt: ezt másutt ne mondd, az isten szerelméért, ezt csak otthon! Többszörös kisebbség volt ez: nemzetiségi és ideológiai, sőt osztályszempontú is, hiszen polgári családban nőttem föl, polgári értékek formáltak emberileg, kulturálisan, ízlésben, világszemléletben; az úgynevezett proletárkultúra, amit mesterségesen és erőszakosan kreáltak, mindvégig idegen és érthetetlen maradt számomra. Ez viszont egyáltalán nem jelentett holmi fölényeskedést: polgári – és emberi! – értékrendünkbe ez nem fért bele. Ellenkezőleg: apám nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy falura is elkerüljek, hogy ismerjem meg a falusi életet, amiért nagyon hálás vagyok, mert megtanultam érteni és értékelni az igaz embert, az egyszerű ember becsületét, emberségét. Ilyen értelemben az én polgári értékeim semmiben sem különböztek a falu értékeitől, ellenkezőleg. S csak úgy mellékesen, nagyon jól jött ez nekem, amikor tanítóként falura kerültem, és kiválóan megértettem magam az emberekkel. Ez persze azon is múlott, hogy engem is móresre tanítottak, s arra, hogy az embereket emberségük szerint ítéljem meg – a műveltség, a származás sosem volt döntő. Mindazt, ami a falusi közösségben oly természetesen működött, a különböző közös tevékenységek során, illetve munka közben vagy az egyes ünnepek során, polgári szinten én is megéltem. Ma már ezek a formák kihalóban vannak: a családi látogatások s a társas élet egyéb formái már alig élnek, ma már mindenki a számítógép és a tévé mögé bújik. A háború vége felé, majd az azt követő zavaros időkben – többek között – úgy vezették le a szüleim a feszültségüket, hogy házi hangversenyeket rendeztek. Csodálatos élmény volt számomra, s kitüntetés számba ment, amikor megengedték, hogy ezeken a zenéléseken én is jelen lehetek. S persze voltak gyerekuzsonnák és gyerekbálok meg házi bábszínház – mindezt ma már nyilvánosan, hivatalos szervezetek rendezik, számunkra ez akkor privát élmény volt, ismerősök jöttek össze rajtuk, s ez is aláhúzta, hogy nem tartozunk abba a többségbe, amely akár nemzetiségi, akár politikai szinten elnyelni kívánt bennünket. Ilyen élményt nyújtott később az Edl (Podjavorinská), illetve Torna (Zochova) utcai magyar iskola is. Nem volt ez elitiskola, de valóban a második otthont jelentette számunkra, s ez sokkal fontosabbnak bizonyult bárminél. Amit kiváló osztályfőnökeimtől: Huszák Laci bácsitól és Havasnétól meg a többi tanítómtól kaptam, máig melenget.

– Legutóbbi könyvének pozsonyi bemutatóján is említette, mennyire szoros érzelmi kapcsolat fűzte édesapjához, aki „oltáriszentség” volt gyermekei számára, s akivel, noha már nincs az élők sorában, máig beszélget. Meséljen egy kicsit arról, milyen volt dr. Aich Nándor. Mi a legfontosabb útravaló, amit tőle kapott? Különlegesnek tartja a kapcsolatot, amely önök között volt? A saját három gyermekével is e családi örökség jegyében igyekezett kialakítani a kapcsolatát?

– Apám orvos volt, aki komolyan vette és szó szerint értette a hippokratészi esküt. Egészen addig, amíg teljesen be nem tiltották a privát rendelőket, több mű-szakban dolgozott: a betegsegélyzőnél, saját praxisában, s emellett még beteglátogatásokra is járt (régi ismerőseinél később is amolyan házi orvosként működött), s bizony, éjjel is többször föllármázták. Egyszer, évek múltán, véletlenül előkerültek a tanúvallomások, amelyeket apám zsidó páciensei írtak. A háború után minket is, mint magyarokat, ki akartak rúgni otthonunkból. Apám fűhöz-fához kapott, csak hogy szülővárosában maradhasson. Ekkor még Dérer professzor is segített neki, aki kiállt mellette, mondván, az ilyen szakemberekre továbbra is szükség van. De ez sem volt elég, amiért apám, sűrű szabadkozások s bocsánatkérések közepette azon zsidó pácienseihez fordult, akiket a háború idején sikerült a transzportból orvosi igazolással kimentenie, s akik készséggel igazolták, hogy Aich doktor volt, aki az életüket megmentette. Mindez azonban csak arra volt elég, hogy Pozsonyban maradhattunk, viszont apám hetente volt kénytelen a tartózkodási engedélyét meghosszabbítani. Akkor, amikor néhai betegei levelei előkerültek, megkérdeztem tőle, ugyan miért nem lépett be az antifasiszta szövetségbe, hiszen egészen másképp ítéltek volna meg bennünket, s egy csomó zaklatást is megúszhattunk volna, meg testvéreimmel – többek között – főiskolai tanulmányainkat is simábban kezdhettük volna. Apám ekkor csodálkozva rám nézett, hogy ugyan miért gondolom azt, hogy előnyöket akart volna szerezni azzal, ami kötelessége, s csak ennyit mondott: „Orvos vagyok!” Sosem jutott eszébe azzal hivalkodni, hogy megtette, amit kutya kötelességének tartott: egyszerűen megtette, és kész. Ezt próbáltam én is továbbadni a gyermekeimnek: megtanítani járni, meg-adni az irányt, hogy ettől eddig, s aztán menj, mert vannak dolgok, amit csak te tudsz elvégezni, amit helyetted senki meg nem tehet, s tedd azt tiszta szívvel, becsülettel. Hogy ez mennyire sikerült, azt majd csak a jövő mutatja meg, hiszen lépten-nyomon leselkednek rájuk is a különböző veszélyek, de bízom benne, s minden jel erre mutat, hogy apám példája nyomán sikerült némi pozitív útravalót adnom nekik.

– Mikor került az irodalom igézetébe? Fel tudja idézni a legelső olvasmányélmé-nyeit? Ki vagy mi volt hatással kialakuló írói ízlésére?

– Nem biztos, hogy úgy lehetne fogalmazni, hogy az irodalom igézetébe kerültem. Sokkal inkább úgy volt, hogy a művészetekkel azóta élek együtt, amióta csak az eszemet tudom. Odahaza nálunk gyakori volt a házi muzsikálás, anyám ilyen-kor a zongoraszólamot játszotta. Amíg Albrecht Sanyi bácsi a Dómban a vasárnapi miséket vezényelte (rutinos zenészek jöttek össze mindig, akik próba nélkül játszottak), anyám rendszeresen eljárt a kórusba énekelni, s ilyenkor engem is magával vitt. Ott bóklásztam a kóruson, és Németh Pista bácsit idegesítettem az orgonánál. Sanyi bácsi és Pista bácsi kiváló muzsikusok és zeneszerzők voltak, de akkor ezt még nem tudtam, számomra „csak” ismerős bácsik voltak. A hangversenyek rendszeres látogatása is természetesen alakult, számomra a zenét mindig a komolyzene jelentette. Múzeumba és kiállításra is gyakran elvittek bennünket a szüleink, máig őrzöm például az Álló Gyula kiállítására készült „katalógust” 1953-ból. Ugyanúgy természetes része volt gyermekkoromnak a könyv is – persze azok inkább örökölt vagy antikváriusi példányok voltak, hiszen az 1940-es évek végén s az 1950-es évek elején nemigen voltak szép és jó gyermekkönyvek, magyarok meg egyáltalán nem, ám könyveimet eleinte inkább csak nézegettem, azt sem túlzott lelkesedéssel. Szerettem viszont, ha mesélnek nekem – az olvasással elég sokáig hadilábon álltam. Szüleim kétségbe voltak esve: ez a gyerek nem olvas! Pedig tele volt a lakás könyvvel, csak hát engem ez valahogy nem izgatott. Aztán egyszer a Nyerges utcában az antikvárius kirakatában megpillantottam Palotai Boris könyvét: Péter – egy szegény kisdiák regénye, az Athenaeum kiadásában (benne a Kiskárpátok Cserkészcsapata könyvtárának a pecsétjével). Ez megragadott, mivel a nevem volt a könyv címe, s akkoriban az nem volt túl gyakori név. Nyaggattam az anyámat, vegye meg nekem azt a könyvet. Úgyse olvasod el, próbálta elhárítani kérésemet abban a szent – és megalapozott – meggyőződésében, hogy valóban nem fogom elolvasni. Mert hiszen valóban nem voltam hajlandó akkoriban olvasni. Ám a könyv címe olyan hatással volt rám, hogy még arra is vetemedtem, hogy szentül megígértem: valóban elolvasom. Végül az anyám megadta magát, ki tudja, elhitte-e fogadkozásomat, vagy csak reménykedett. De ezzel megtört a jég. Ezután már az volt a baj, hogy „semmit sem csinál ez a gyerek”, „csak” állandóan olvas. 1952-ben, ha jól emlékszem, a Kis Építőben volt egy cikk, amellyel Eger ostromának az évfordulójára emlékeztek. Jellemző az akkori időkre, hogy Gárdonyit nem lehetett kapni, így szabályos kutatómunkára sarkalltam a családot, ugyan kinek van meg a regény, hogy kölcsönkaphassam és elolvashassam.

– Annak idején versekkel mutatkozott be az Egyszemű éjszaka című antológiában 1970-ben. Egyértelmű volt akkoriban, hogy a vers áll közelebb önhöz? Milyen volt az a hajdani fiatalember, aki az akkor született verssorokat papírra vetette?

– Az Egyszemű éjszaka – nos igen, az volt a hőskor, egy hosszabb korszak csúcsa, amely után sokáig alig jött valami, legalábbis a részemről. Verseket aránylag korán kezdtem írni, már amennyiben kamaszkori irkafirkái verseknek mondhatók. Mi akkor ízlés szempontjából legföljebb Petőfiig jutottunk, Aranyból pedig Toldi; ami utánuk következett, azt osztályszempontból értékelték csupán, és az számomra teljesen távoli és értelmezhetetlen világ volt, egy Adyt és József Attilát is tulajdonképpen később kellett fölfedeznem. És nem is volt ez olyan egyszerű abban az osztályközpontú értékrendben, amely akkoriban irányadó volt. Az ellentét, amely a külső és a bennem létező világ közt feszült, szintén nehezen volt feloldható. S ebben a kettőségben egyensúlyt találni szintén kilátástalan volt – márpedig erről lett volna szó. És ennek megfelelően alakult az eredmény is. Az Egyszemű éjszaka még a dub-čeki enyhülés egyik utolsó megnyilvánulásaként jelent meg, megítélése viszont már az úgynevezett konszolidáció idejében történt. A fiatal ember, aki állandó szigorú öncenzúrára kényszerült, ezt nehezen viselte. Már gyerekkoromban megtanultam, hogy bizonyos dolgokat nem lehet elmondani, mi több, titkolni kell, s erre most rádupláztak. Az ilyen légkör nem túlzottan kedvez az alkotásnak. Utólag arra is gyanakszom, hogy már ekkor kerestem magamban a prózaírót. Az irodalmi életből ugyan nem tűntem el teljesen, ám a megélhetéssel is törődni kellett, ha pedig őszinte véleményt mondani amúgyis lehetetlen és veszélyes, jobb azt elraktározni más időkre. Az antológia többi szerzője persze némileg más helyzetben volt, mivel másfelől indultak, de számukra sem lehetett egyszerű ez a menekülés a szocreál bénító bilincseiből. Mert ez a nemzedék az 1970-es években már lényegesen másképp látta a világot.

– Az 1970-es Egyszemű éjszaka után hosszú hallgatásba vonult. Életrajza szerint volt segédmunkás, tanító, szerkesztő, szakíró. Engem ennek a hosszú hallgatásnak az okai érdekelnének. A kor, a konszolidáció időszaka volt az, amely elnémulásra késztette, vagy a csalódottság, a kiábrándultság, netalán a saját családja, amelyre, úgy gondolta, jobban oda kell figyelnie, minden energiáját rájuk fordítania? Vagy születtek azért írások is, amelyek aztán az íróasztalfiók mélyére kerültek? Esetleg úgy tervezte, végleg felhagy az írással? Hogy kár a szóért? Egyáltalán, akkor is író az író, ha hallgat? Abban az értelemben, hogy a lelke mélyén azért mindig készenlétben áll? Kívülállóként élte meg ezt az időszakot? Melyek voltak e hallgatás hoszszú éveinek legfontosabb tanulságai?

– A választ erre részben az előbbi kérdésére felelve is fejtegettem, ám az 1968 utáni neokolonizációs időszakot még talán korai volna értékelni, nem nőtt még azon elég fű. Olyan hatások értek akkor bennünket, amelyek objektív földolgozása majd a következő nemzedékek feladata lesz. Vannak persze dolgok, amelyeket néven tudunk nevezni már most is, ám a kép még túl zavaros, semhogy a mélyére tudjunk látni. Akkoriban elsősorban élni kellett, túlélni, s bízni abban, hogy higgadtabb időkben majd kitisztul a helyzet. Lázongtam én is, persze, de a bennem élő polgár visszatartott attól, hogy fejjel menjek a falnak. Nem az volt tehát a kérdés számomra, hogy irodalom vagy valami más, hanem az, hogy megőrizzem önmagamat, hogy később is tiszta lelkiismerettel nézhessek tükörbe. Mindenki máshogy látja, meddig mehet el, s mi igyekszünk ezekhez a határokhoz tartani magunkat, amennyiben maradt még némi tartás bennünk – közben persze nem mindig járunk teljes sikerrel, mivel nem vagyunk tökéletesek, de hát az ember próbálkozik, igyekszik. Egyébként tényleg lehangoló volt a helyzet; nem úgy nézett ki, hogy egyszer is vége lesz. Azzal, ami mondanivalóm nekem arról a világról volt, nem volt tanácsos – de nem is lehetett – a nyilvánosság elé menni. Lehetett viszont közvetve cselekedni. És megmaradhattunk embernek, ha elfogadtuk és megadtuk az  árát. Igaz, mindvégig afféle szocialista álruhában kellett járni, de azért voltak lehetőségek. Csináltam többek között egy szlovák nyelvű lapot magyar iskolák számára a szlovák nyelv jobb elsajátítása érdekében – úgy, hogy közben a gyerekek magyarok maradjanak, hiszen a nyelv elsajátítása – az elvárásokkal ellentétben – nem jelent automatikus akkultúrációt. Egy ismerősöm ezt tömören így jellemezte: „Jó! Csak észre ne vegyék!” A kommunisták ezt a partizánmunkámat nem is vették észre, vagy ha mégis, nem tettek ellene semmit, a nemzeti melldöngetők viszont annál inkább. De akkor már más világ volt: 1989 után. Ekkor vettem észre, hogy az évek során mi minden gyűlt föl bennem. Hirtelen véleményt lehetett mondani mindenről, s ezek kikívánkoztak belőlem. Publicisztikával kezdtem el foglalkozni; a szájkosár már nem gátolt. Apám ezt már, sajnos, nem érte meg, de állhatatossága, embersége, amit örökbe adott, megóvott az addigi veszélyektől, amiért igen hálás vagyok neki. Olyan mottó volt az üzenetében, amit Arany fogalmazott meg oly frappánsan Domokos napra című versében: „Legnagyobb cél pedig itt e földi létben / Ember lenni mindég, minden körülményben.” Mindennek nem föltétlenül van köze az irodalomhoz. Művészet és erkölcs, emberség – két különböző, egymással nem szükségszerűen egyensúlyban lévő tényező, amelyek kölcsönösen kiegészítik egymást, a magasztos szózatoknak ritkán van fedezetük szerzőik magánéletében. Talán egyedül csak Aranynál van ez így, de Petőfi például már elég nehezen elviselhető egyéniség volt; Aranyon és Bemen kívül még azzal is összeveszett, akivel nem is találkozott. De költőnek attól  még zseniális volt. Sőt van olyan is, akinek csak egy kötete jelent meg, mégis író. Ilyen Németh István, az Egyszemű éjszaka egyik társszerzője, akinek úgyszólván a halálos ágyán jelent meg egy vékonyka kötete, a Dőrejárás. S van olyan, aki rengeteget írt, mégsem író, csak grafomániás. Számomra a szűkszavúak rokonszenvesebbek, mert tömörebbek, de ez, ugye, magánvélemény, egyéni ízlés. Mert szerintem a szónak legyen súlya. Legyen mondanivalója. Az olyan szóért nem kár. A szószátyárkodásért viszont igen.

– 1998-ban jelentkezett először önálló kötettel. Mi billentette ki a hallgatásból? Nem volt furcsa érzés annyi év után újra belépni az irodalmi életbe? Mi késztette arra, hogy a versek után a próza felé forduljon? És ha már próza, miért éppen az elbeszélések, a novellák mellett döntött? Soha nem csábította a gondolat, hogy egy regénybe vágjon bele?

– A rendszerváltást lehet úgynevezettnek is mondani, s egyre inkább valóban annak tűnik, mert hiszen a vörös diktatúrát a tőke diktatúrája váltotta föl. A mostani helyzet értékeléséhez ez azonban még kevés, ugyanakkor végképp nem azt jelenti, hogy a letűnt vörös diktatúrát siratnám. A mostani világ persze nem tökéletes, van viszont néhány olyan előnye, amely miatt már megérte. Fontos például, hogy szabad lett a mindennemű kapcsolat a világgal. Aki legföljebb a faluja határába megy, annak ez nem érték, de kapcsolatot teremteni másképp is lehet, nem kell föltétlenül személyesen odautazni, végül az információ is a kapcsolatteremtés egyik formája. Ennek, s akár a vélemény szabad kimondásának is megvan a maga fogyatékos visz-szája (mert mondanak ám, többnyire fölöslegesen, sok értelmetlen badarságot, nem mérlegelve a szó súlyát), de ingyen semmi nincs. S ha megírhatom a világot úgy, ahogy látom, ahogy érzékelem, s nem úgy, ahogy „felsőbb helyről” utasítanak, akkor már megérte. Nem biztos, hogy osztatlan elismerést aratok, de nem is ez a lényeg. Az önkifejezés minden művészet fontos tényezője. Nyilván vannak, akik állítólag azért alkotnak, hogy sikerük legyen, vagy hogy pénzt keressenek (ami azért ritka lehetőség), vagy magasztosabban: a világot, az emberiséget szeretnék jobbítani, de szerintem akkor is az alapvető rugó az önkifejezés kényszere: bemutatni, ismertetni gondolataimat, érzéseimet egy magasabb, általánosabb szinten (a saját gondolat, ítélet léte természetesen kritérium). A dicsőség többnyire szalmaláng; kevés alkotónak adatik meg, hogy örökmécsesként ragyogjon a köztudatban. Jókait például a mai fiatalság unalmasnak és élvezhetetlennek tartja, pedig az én nemzedékem még szívesen olvasta őt. De bizonyára újra fölfedezik majd, hiszen Jókai értéket képvisel, s az érték, ha nem is divatos mindig, attól még érték marad. Ami saját újbóli megszólalásomat illeti: említettem már: teljesen sosem hallgattam el, másrészt olyan volt ez, mint egy másik nap, amikor mást csinálunk, mint előzőleg. A próza jobb kifejezési lehetőséget nyújtott, mondanivalómhoz jobban illett, termé-szetes volt hát, hogy prózában fejezzem ki azt. A prózának ugyanis más a ritmusa, a formai és gondolati ritmusa egyaránt, gyanítom, ez volt a döntő. Amikor Eötvös Károlyt olvastam, megragadott csodálatos mondatfűzése, magukkal ragadtak hihetetlenül tiszta, áttetsző, többszörösen összetett mondatai, csakúgy, mint Apollinaire fantasztikus, képzettársításos gondolatfűzése. De azért nem mondanám róluk, hogy a példaképeim, akiket utánozni akartam, inkább azt, hogy gondolkodás- és kifejezésmódjuk közel áll hozzám. Ugyanaz a helyzet, mint Máraival: amikor vele találkoztam, csak tudomásul vettem, hogy ez az, ami tetszik nekem, s hogy tőle függetlenül valami hasonlót csinálok anélkül, hogy hozzá hasonlítanám magam. Ennek az utánzásnak, vagy szebben kifejezve: a példakép követésének van egy másik dimenziója is. Az ókori fölismerés, hogy nincs új a nap alatt, a témaválasztásra, a témák földolgozására is érvényes, hiszen állandóan visszatérő témákkal dolgozunk, csak éppen más ruhában, más kulisszákkal, a kor és a személyiség jellemzőihez idomulva. Ilyen A harmadik című kötetem, melyben ismert, már létező toposzok változatait írtam meg saját megfogalmazásomban (a címadó elbeszélésben ráadásul Kertész Imre és Esterházy Péter stílusát tudatosan idéztem, sőt mondatfoszlányokat is fölhasználtam tőlük). Ami pedig a regényt illeti: tulajdonképpen olyat Márai sem írt. A legjobb példa erre talán a Vendégjáték Bolzanóban. Terjedelme szerint lehetne ugyan regény, de műfajilag nem az. S mivel magam erősen törekszem a tömörségre, az elbeszélés mint műfaj tökéletesen megfelel számomra: azzal is lehet egy egész regényre valót kifejezni, csakúgy, mint egy közönséges fényképpel. A regény manapság mintha divatos lenne, úgyszólván az értékelés föltétele lett, de azért mégis csak forma, nem téma vagy mondanivaló. És nem kritérium.

– Hogyan viszonyul az első kötetéhez, így, az idő távolából? És milyen a viszonya a többi kötetéhez?

– Ez leginkább ahhoz hasonlatos, mint amikor gyermekünket kapjuk a kezünkbe. A hasonlat természetesen sántít: a könyv nem egy élő szervezet, amellyel még évekig kell foglalkozni, nevelni, pátyolgatni, ám ugyanúgy önálló életet kezd. S csakúgy, mint a gyermekeimet, akiket nagyon szeretek, de azért kritikusan szemlélek, a könyveimben is van, ami továbbra is tetszik, s észreveszem azt is, ami már kevésbé. Gyermekének ugyan szólhat az ember, ezt vagy azt csinálja esetleg másképp, ám ha ezt nem gyermekkorában, a felcseperedés időszakában teszi, felnőtt korukban már elkésett ezzel. A könyvvel is addig kell dolgozni, amíg ki nem adjuk a kezünkből, mert az is olyan, mint egy felnőtt sarj: akkor már hiába próbálgatnánk javítgatni, nem használ; ellenkezőleg, jobb inkább hagyni. Minden könyvemnek van egy bizonyos koncepciója, azon is kár volna bármit változtatni. Nem szükséges utólag pirosra átfesteni azt, ami zöld.

– Ki az, akit mesterének tart? Esetleg mégis Márait, akit az imént kiemelt? Mit érez magához legközelebb Márai életművéből? Számomra úgy tűnik, hogy az általa képviselt polgári értékrend, erkölcs önnek is nagyon fontos, és fájdalmas hiányként éli meg, hogy a mai világból ezek az állandónak tartott értékek egyre inkább kivesznek. Mennyire tartja világunkban életképesnek a polgári értékrendet? Mi lehet a kiút? Talán a szeretet, amely írásaiban mindig olyan fontos hangsúlyt kap? Ez lehet a magyarázata annak, hogy hősei között gyakran jelennek meg magányos, kallódó, elveszett figurák?

– Lehet, hogy a figuráim magányosak, elveszettek, de nem adják föl, keresnek! Ez fontos! A megoldás nem a nagy nyereség a lottón; a megoldás elsősorban bennünk van, ott kell keresni. Végül minden a fejünkben dől el. A jó irodalom ilyen-olyan módon ezt sugallja. Vagy nézzük akár Michelangelo Dávidját: Góliáttal való harca előtt még alig ismerik és gyengébbnek tűnik ellenfelénél, mégis mennyi belső erőt, nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugároz! Vagy vegyük Beethovent, aki teljesen süketen írja meg csodálatos IX. szimfóniáját. Ez az, ami érdekes. Ez a mélyből előtörő élni akarás, ez a törekvés a pozitív felé. Az irodalomban is sok az ilyen példa, hadd említsem Romain Rolland kis remekét, a Pierre és Luce-t: körülöttük hiába tombol az emberek legrútabb találmánya, a háború, ők tiszta szívvel kiállnak ellene a maguk gyönyörűséges szerelmével. Szó szerint azonban nincsenek írói példaképeim, mestereim. Rengeteget olvastam, volt idő, amikor sorra olvastam Móricz Zsigmondot vagy Gárdonyit, s volt, amikor egymás után olvastam az amerikaiakat (már ami hozzáférhető volt belőlük) vagy Anatole France-ot, bizonyára sokat is tanultam tőlük, de sohasem próbáltam utánozni őket. Még Márait sem tartom példaképemnek, mert bár tényleg tüneményes író, mint már említettem, túl későn találkoztam vele. Jellemző volt a kommunista világra, hogy egy ilyen írót egy-szerűen le- és kitagadtak. Persze nem ő volt az egyetlen. Nem is kell messze menni: itt van Dominik Tatarka, a szlovák irodalom egyik legcsodálatosabb írója, de mivel nem volt hajlandó bocsánatot kérni 1968-as szerepléséért, kiátkozták. Márai polgári, értelmiségi értékrendje egyébként azért is áll hozzám közel, mert magam is abban nőttem föl. Ez nem népellenes, vagy fölszínes, netán dzsentri volt, ahogyan azt a kommunista világban szerették láttatni, hanem olyan emberi értékek képviselete, amely nem kizárólag a városokban kialakult polgárság értéke volt: olyan érték-eké, amelyeket már az ókori görögök is ismertek és becsültek,  amelyek tehát egyáltalán nem újak, és azért maradtak meg, mert időállóak. Persze mindez csupán akkor érték, ha nem takarónak használjuk, hanem komolyan vesszük őket, s azért időállóak, mert az ember természetéből fakadnak. Az ókori görög értékrendnek a keresztény értékrend látszólag ellentmond, ám ez az ellentmondás valóban csak látszólagos, hiszen az emberiség mindenütt egyformán emberséges, a szeretet mindenütt egyformán fontos, s a gyermek mindenütt egyformán mosolyog. A kereszténység éppen e legfontosabb emberi értékre összpontosít: a szeretetre, s azt nem tudom egy-szerűen csak „konstansnak tartott értéknek” betudni. Még a legelvetemültebb gyilkosnak is szüksége van szeretetre; az ember egyszerűen így van beprogramozva. Sajnos, másra is, hiszen gyűlölni és gyilkolni is nagyon jól tud. Mivel azonban természeténél fogva a szeretet nem agresszív, gyakran vesztésre áll. Elbeszéléseim többsége erről szól. Lehet, sokan túl pesszimistának tartanak, pedig nem erről van szó: részemről ez mementó, figyelmeztetés, igyekezet tenni ellene valamit. Mert igaz, hogy az élet néha túl komor, de azért rajtunk múlik, hogy a napos oldalát is észrevegyük. Persze, nem könnyű ez, tudom, és eléggé kanyargós út vezet ehhez a fölismeréshez.

– Márai elég szkeptikusan viszonyult a férfi–nő kapcsolathoz. Ön ezt másképp láttatja. Kinek van igaza?

– Ha Márai úgy látja, bizonyára igaza van. Száz ember százféleképpen fogja látni ugyanazt, s mindegyiknek igaza lesz, saját magánbejáratú igaza. Nehéz az ilyet bizonyítani, s még nehezebb elbírálni. A férfi és a nő kapcsolatában egy régi aforizma szerint nemcsak az a lényeges különbség, hogy mindegyikük mást akar (a férfi nőt, a nő férfit), hanem az is, hogy mindenki másképp éli meg ezt. Szerelmek című kötetem néhány variációjában erről van szó, de a téma kimeríthetetlen. Jól tette az Úr, hogy így teremtette az embert, s nem osztódással sokasodunk, mint az amőba. Mert így szép a világ, ebben a tarkaságban. Érdemes arra gondolni, mennyivel lenne szegényebb az ember, ha nem volna szerelem és minden gyönyör és gyötrelem, ami azzal jár.

– Kicsit messze került szülővárosától, amelyhez olyan szoros szálak fűzik.

– Az én szülővárosom külön fejezet. Aránylag nagy város, de ha megkérdeznék, melyik magyar művész született itt, bizony zavarba jönnék. Pozsony leghíresebb magyar művésze minden bizonnyal Fadrusz János, nyilván azért (is), mert a fordulatig – tehát Csehszlovákia megalakulásáig – Pozsony többségében német ajkú város volt. Ez önmagában se nem jó, se nem rossz, csak egy tősgyökeres pozsonyinak fontos, mert a kultúrák kereszteződésén nőtt föl, s megtanulta szeretni azt. Nagy előnyei vannak ennek, ám igazi értelme csak akkor, ha nem valami kozmopolitizmus mögé bújik az ember. Mert valahova tartozni kell. Rendkívül fontos a tolerancia a másság iránt, ám ennek is csak akkor van igazi értelme, ha kölcsönös. Az is rendkívül értékes, ha több nyelv ismerete által több kultúrát megismerek, ám ez is csak akkor gyümölcsöző igazán, ha kölcsönös fölismerésen alapszik. Sajnos, ez nem mindig van így, s általában csak a kisebbségtől várják ezt el, és a többségtől nem. Ennek következtében Pozsony német és magyar hagyományai már nem egyszerűen csak történelem, hanem sokkal inkább elfeledett történelem. Ilyen értelemben nem én kerültem meszsze szülővárosomtól, hiszen lélekben mindig ott vagyok, hanem a szülővárosom távolodott el tőlem külső és belső értékeivel együtt. Fejemre olvasható bizonyos konzervativizmus, de az talán mégis érthető, hogy a fejlődés nem föltétlenül pozitív mindig, nem mindig organikus, és akadnak vadhajtásai is. Ez pedig észrevehető: Pozsony nem egyszerűen a szülővárosom; ez a város a gyermekkorom is, ott és általa tanultam meg észlelni a világot, ott vannak a sarjaim, s ott vannak a sírjaim is: bármi messze kerülnék el Pozsonytól, szívem csücske mindig ott van.