Csicsay Alajos – Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén*

II. Mióta nem lett jó hungarusnak lenni?
A 20. század első felében bontakozott ki Magyarországon a népi írók mozgalma, amelynek tagjai arra buzdították olvasóikat, hogy népben-nemzetben gondolkodjanak. Tévedés ne essék, a nép-nemzeti buzgóság nem a két világháború között született, hanem úgy kétszáz évvel előbb, csak akkor még nem így hívták.

Különben a nép, a nemzet és a belőlük eredő fogalmak definiálása fölöttébb nehéz feladat lehetett – valamikor. Ma már nem szükséges velük bíbelődni, csak le kell emelni a polc-ról az Értelmező Kéziszótárt, vagy lenyomni néhány gombot a számítógépen, s rögvest olvashatjuk a megfelelő választ. Helyeset, pontosat is? No, ez már nem annyira biztos. Olyan fogalom, hogy nép-nemzet nincs benne, viszont a nép, a nemzet és a nemzetiség megtalálható. Nagyjából tudjuk, hogy melyik mit jelent, hiszen az utóbbi két-háromszáz év történelme ezek kialakulásáról szól, meg a népek, nemzetek, nemzetiségek egymáshoz való viszonyáról. A legújabb kori történelem mással sem igen foglalkozik, mint az említett embercsoportok viszonylatában egymás elnyomásáról, bekebelezéséről, leigázásáról, egymás elleni küzdelmeiről, a felszabadító harcokról meg effélékről. Esetenként szó esik jogokról is, a leginkább meg nem adottakról.
A különböző népcsoportokat szokás közösségeknek is nevezni. A humánetológia igen szigorúan bánik e fogalommal, míg más tudományok, tudományágak sokkal lazábban. Most már ezért is nehezebb határvonalat vonni egyes fogalmak között. Némi tájékozottság, kifinomultabb ráérzés és ráértés kell ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni, egy-egy kifejezés milyen szempontból mit jelöl. Egy elvárás azonban kétségtelen lett. Ha a politika, a történelem vagy bármely más humántudomány szakterületein akarunk eligazodni, s közben szeretnénk rájönni az események indító okaira is, okvetlenül figyelembe kell vennünk némelyik természettudományi ág kutatási eredményeit, mint már említettem, elsősorban a humánetológiáét. Különben megrekedünk a diagnosztizálásnál.

Nagyon sok, ma is terjedő tévhitet cáfolhatunk meg azzal is, ha egy-egy nyom-daterméket (újra) áttanulmányozunk, így például Kovács Endre Szemben a történelemmel című munkáját, amelynek alcíme: A nemzetiségi kérdés a régi Magyaror-szágon. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977). Számomra e tanulmánykötet főleg azért vonzó, mert szerzője nem ír le benne kinyilatkoztatásokat, helyettük inkább nyitott kérdéseket tesz fel. Például ilyeneket: „…a francia nemzetfogalom valóban fedi a magyar nemzetkoncepciót…?” (153.).  Itt álljunk meg egy pillanatra! Nézzük meg, miként határozza meg a nemzetet a Magyar értelmező kéziszótár legújabb kiadása! Nemzet: „Történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet közös nyelv, közös terület és gazdasági élet, s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosságok tartanak össze”. Nem ismerős? Már hogyne lenne az, de valószínűleg csak az idősebb korosztály számára, amelynek tagjai számtalanszor fel kellett, hogy mondják különböző szemináriumokon, sőt főiskolai-egyetemi vizsgák alkalmával is. Ami megdöbbentő, Kovács Endre is ugyanezeket a kritériumokat sorolja fel könyve 12. oldalán, úgy, mint Sztálintól eredő felismerést. Hát nem elgondolkodtató? Miben különbözik ettől „a francia Tudományos Akadémia 1694. évi definíciója”, amelyre Kovács hivatkozik? „E szerint a nemzet egyazon állam, egyazon or-szág lakosainak együttese, mely ugyanazon törvények alatt él, ugyanazt a nyelvet használja. Itt tehát az állami és a nyelvi közösség a nemzet ismérve” (10.). Tehát a franciáknak köszönhető a nemzetállam, s végül a politikai nemzet fogalma, amihez mindmáig szigorúan ragaszkodnak. S aztán ez lett a minta szinte az egész világon. Sajnos, a reformkortól kezdve Magyarországon is, és persze a mai Szlovákiában úgyszintén.

Kovács Endre további kérdései: „Vajon a magyarosítási mozgalom valóban a nemzeti állam megvalósítására törekedett-e?” (153.). „Mi vitt volna nagy tömegeket önként a magyarosítás útjára? A nagyobb érvényesülés? A félelem? Súlyos kérdések ezek, a válaszok pedig nagyon is ellentmondóak voltak a múltban” (154.). Miért csak a múltban? Ma talán nem így van? Legfeljebb az áramlatok iránya változott meg.
Elgondolkodtató meglátás a következő is: „Történetíróink kimutatták, hogy a haza a parasztok szemében nem a szélesebb értelemben vett hazát, hanem a háztájat, a saját gazdaságot jelentette, s ez egészen természetes is. Ez a leszűkített hazafogalom bizonyára nem pusztán és kizárólag a parasztok sajátja; mindenki elsősorban a családja és önmaga, háza tája biztonságát védi, amikor a hazát védi” (33.). Ezek alapján a parasztság helyett írhatnánk akár nemzeti kisebbségeket is. Ők már nem csupán a házuk táját és családjukat, hanem az őket összefogó közösséget, nyel-vüket, kultúrájukat, közös történelmüket, az általuk lakott – több nemzedék birtokolta – területet féltik. A megvédésére ma már nem nagy esélyük van, azt is mondhatnánk, szinte semmi. Persze az is kérdés, van-e még rá igényük?
Bárki írta is le elsőként a nemzet fogalmát – azt már régen kétségbe vonták, hogy Sztálin leleménye – kiindulópontnak a közös nyelvet jelölte meg és az ismérvek sorát a közös lelki alkattal zárja. „…a lelki alkat közössége, vagy ha úgy tet-szik: nemzeti jellem – Molnár Erik szerint elhagyható, mert úgymond »a nemzeti jellem fogalmának csak a nacionalizmus veszi hasznát…«” Ezért azt javasolja, hogy „helyette helyesebb bevonni a nemzeti öntudat ideológiai ismérvét…” (13.). Mellesleg Molnár Erik, mint igazgató, Kovács Endrének főnöke volt az MTA Történettudományi Intézetében. Hogy javaslatára terjedt-e el a köznyelvben a „nemzeti öntudat” kifejezés, nehéz lenne megállapítani, viszont érezhető, hogy ez nem helyettesítheti a közös lelki alkat fogalmát.
A nyelvet szokás a kommunikáció eszközének is nevezni. Nem árt, ha hangsúlyozzuk, csak egyik eszközének. Viszont a nyelv, mondjuk inkább azt, hogy a beszéd, jóval több, mint a kommunikáció. Valamilyen módon egymással, esetenként környezetükkel is kommunikálni minden állatfaj egyedei képesek. Beszélni viszont csak az ember tud. Ám amióta az emberi nyelv, vagyis a beszéd kialakult, csoportonként eltérő formában és szerkezetben, az egymás közelében élő embercsoportok, később népek erőviszonyainak alapján kellett hogy a nyelvek is hierarchizálódjanak, még azelőtt, hogy az államok létrejöttek volna. A másképpen beszélés minden bizonnyal egymás alá- és fölérendeltségére ösztönözte őket. Ennek következtében pedig, valószínűleg ösztönösen, meg kellett indulnia az egységesülés folyamatának, amibe aztán a kényszer bizonyos formái is bele kellett, hogy játszanak.
Ne felejtsük el, hogy a Föld élővilágának minden fajára jellemző a dominanciaharc(ok) következtében kialakuló, de folyamatosan átrendeződő hierarchia. Minél fejlettebb egy faj, annál szembetűnőbb nála e jelenség; ami végül az embernél csúcsosodik ki. Az állatvilágban ez a természetes szelekciónak a mozgatórugója, ami az embernél viszont már régen megszűnt. Nála már nem a testi tulajdonságok fejlettsége a döntő, hanem leginkább az, amit az általa létrehozott társadalom szabályzórendszerei, a jog és az erkölcs megengednek. Ezért az emberi társadalom megszámlálhatatlan hierarchiája, a „szabálydominancia” elvei alapján jönnek létre és működnek. Tegyük hozzá, hol tiszteletben tartva, hol pedig megszegve a szabályzók elvárásait, amelyeket legtöbbször ki-ki a maga módján értelmez. Tehát az emberi társadalomban is létezik kiválogatódás, aminek a neve kulturális szelekció. Hierarchikus elrendeződés (dominancia – vagy státusharc) nemcsak az egyének között zajlik, hanem a különböző szinteken, eltérő szempontok szerint szerveződő érdekcsoportok között is. Mindezeket figyelembe véve téves feltételezés, hogy a múltban léteztek békés évszázadok; valószínűbb, hogy még évtizedek, de tán még évek, sőt hónapok sem. Legfeljebb a mássággal szembeni ellenállás nem jelentett a hatalmon levők számára figyelmet érdemlő problémát. A paradicsomi állapot csupán vágyálom.

A legújabb kori történelemben, beleértve napjainkat is, az érdekkülönbségek szinte már áttekinthetetlen szövevénnyé váltak. Egyik legbosszantóbb a nemzeti kultúrák mondvacsinált hierarchiájának veszedelmes erőforrása: a nacionalizmus.
A „»nacionalizmus« fogalma azonosult az újkori nacionalizmus megjelölésével – írja Kovács Endre –, s nagyjából a francia forradalom idején pillantják meg a későbbi kor kutatói. Ettől megkülönböztetentő… az újabb történeti feldolgozásokban a feudális nacionalizmus, a törzsi nacionalizmus és több, hozzájuk hasonló megjelölés. Ám nacionalizmus, a szónak mai értelmében, a középkorban ismeretlen volt. Nemcsak a megállapodott terminológia mond neki ellent, hanem maga a jelenség is. Nem beszélünk nemzetekről, csak népekről. A feudális nemzet fogalma hasonló szűkítést szolgál, mint a feudális nacionalizmus. Érdemes-e, lehet-e fogalmakat bevezetni – megállapodás kérdése. Egy bizonyos: válasszunk is bármilyen elnevezést, egyik sem ment fel bennünket az alól a fáradságos munka alól, hogy megtaláljuk távoli évszázadok ködében a nemzeti érzés forrásait… […] A középkori nacionalizmusok utólagos felnagyítása viszont a késő utókor történésze kezében hatásos ideológiai fegyver lehet – nem a béke, hanem a civakodás érdekében” (130–131.).
Kovács Endre véleménye szerint a 18. század végén indul meg a nyelvi öntudatosodás, ami később mozgalommá válik. A nyelvi program pedig megveti a nemzeti történelemszemlélet alapjait. Viszont nem alakul még ki a türelmetlen, támadó jellegű nacionalizmus.
„A feudális nemzet tagjainak nem kellett ugyanazon nyelvet beszélniük, öszszekötötte őket a latin, mely államnyelvnek számított, s emellett használták saját vidékük elterjedt nyelvét. Magyarországon a natio Hungarica a középkor folyamán a nemesi társadalmat jelentette, a nobilis Hungarus pedig ennek a natiónak a tagját” (38.).  Ezek szerint nemcsak tájékozatlanság, hanem nagyfokú butaság is a „nemzet” egykori nagyjait az újkori nemzetek valamelyikéhez sorolni, legyenek azok neves arisztokraták, mint például a Fuggerek, Thurzók, Grassalkovichok, vagy a mai értelemben vett értelmiségiek, mint például Hell Miksa vagy Bél Mátyás, mert hungarusok voltak, s ezt öntudattal vallották és vállalták is. „A hungarus tudat annak a büszkeségnek az átérzését jelenti, hogy a Magyarországot lakó sokféle nép minden vonatkozásban egyenrangú, egyik sem alábbvaló a másiknál” (145.).

A nemzeti érzés ébredése Európában – köztudottan – egybeesett a reformációval, ami pedig megdöntötte a latin nyelv egyeduralmát. A bibliafordítások indították el a nemzeti nyelvek kibontakozását, előbb Nyugat-, majd Közép- s végül Kelet-Európában. Ettől kezdve nemcsak nyelvileg, hanem felekezetileg is megindult Magyarország széttagolódása. Az addig is más-más nyelvet beszélő megyék lakossága szinte észrevétlenül más-más felekezetűvé is vált. „A Habsburg-hatalom megkésve, a XVIII. században szerette volna elérni azt, ami Franciaországban egy századdal korábban megvalósult: a központosított abszolutista államot, az egynyelvűséggel, melyet itt a német uralma jelentett volna. Mária Terézia, II. József és Ferenc uralkodása ennek az eredménytelen fáradozásnak a jegyében telt el” (148.). E megkésett törekvésükkel sikerült elindítaniuk a nemzeti mozgalmakat. Vezetőik Magyarországon nem a polgárság soraiból kerültek ki, hanem többségben a nemesi származású értelmiségiek soraiból, vagyis a hungarusok lettek azok, akik a saját nemzetiségük nemzeti öntudatra ébredését szorgalmazták.
A nyelvi harc kialakulását és annak okait, majd következményeit senki olyan tömören és világosan nem fogalmazta meg (legalábbis számomra nem), mint Kovács Endre: „A magyar nyelvi mozgalom mindenekelőtt védekező – s majd csak később válik bizonyos mértékig támadóvá. Fontos ennek megállapítása a nemzetiségi kérdés vizsgálatánál, amikor is elsőrendű szempont számunkra az, hogy a magyarság egy végsőkig veszélyeztetett helyzetben vette fel a harcot a maga nyelvének érvényesítéséért az elnyomó bécsi hatalommal szemben. Ez az elnyomott helyzet ad sok mindenre magyarázatot. Többek között arra a hevességre, amellyel a magyarosítást nyelvi tekintetben véghez kívánta vinni. A nemzeti öntudat kicsiholója maga a bécsi udvar; ha ennek központosító nyelvrendeletei nincsenek, talán a folyamat lassabban halad előre” (149.). Meg talán békésebben is, de ami nem történt meg, azt bizonyítani nem lehet. II. Józsefnek a Helytartótanácshoz intézett rendelete 1784-ben részletekbe menően taglalta elnémetesítő terveit, a közigazgatást, az oktatást, a hivatali állások betöltését, a világi és egyházi bíráskodást, az országgyűlési követválasztást illetően. Egyszóval mindent a német nyelv ismeretéhez kötött. Termé-szetes, hogy a nemesség (nemcsak a magyar) az „ősi” rendi jogait féltette. A megyei közéletben a latin megtartásáért küzdött. Miért? Mert voltak tisztán szláv és tisztán német ajkú megyék, de egyetlenegy sem, amely csak magyarok lakta lett volna. A nemesség egy töredéke, amely messzebbre látott a megyéknél, a már elég magas színvonalú magyar irodalom, a kibontakozó tudomány és a szintén fejlett magyar nyelv kiművelését tűzte ki célul. Ennek ellenére a nemesség – mint már utaltunk rá – ezt az összetett problémát nem nemzeti, hanem rendi szempontból ítélte meg.
A Habsburgok 1526 után a birtokukba jutott magyar területeket, hasonlóképpen az 1620-tól (Fehérhegyi csata) a cseh területeket is, tartományokként kezelték. Azzal a különbséggel, hogy a török kiűzése után, a felszabadult magyar részeket gyorsan benépesítették – idegenekkel. Nemcsak jobbágyokkal, hanem nemességgel, illetve főurakkal is. A hozzájuk hűeknek, ha nem volt nemesi rangjuk, megadták nekik, a legérdemesebbeknek még a főnemesit is, akik ezáltal hatalmas jutalombirtokokhoz jutottak. Mi sem természetesebb, ezen (fő)nemesi családok, a magyar főrendek tagjaiként nobilis Hungarusokká váltak. Viszont az alsóbb népréteg megtartja magával hozott nyelvét és kultúráját. A közülük érdemeik által kiemelkedők, nemességet kapnak, hungarussá válnak ők is, de nem magyarrá. Mai fogalmaink szerint tekinthetnénk ezt akár állampolgári jognak is. Ezt éppen a Kovács Endre által felhozott egyik példa bizonyítja: „…a Világ pedig arról ír, hogy Csap-lovics Jánost, aki oly melegen védelmezi a hazai szlávokat, meg kellene fosztani régi magyar nemesi címétől” (187.). A revans nem maradt el, csak mindössze másfél évszázadot váratott magára.
Az osztrák–magyar fölé- és alárendeltségi viszony 1790-ben ért fordulópontjához, aminek oka Ausztria kudarca volt a török–orosz háborúban. A megerősödött nemzeti ellenállás rákényszerítette II. Józsefet, hogy az erőszakos nemzetiségi politikájában meghátráljon. Nyelvrendeletei halála után nyomban a visszájukra for-dultak, ami később egyáltalán nem vált a magyarság hasznára. 1791-ben a fő- és középiskolákban a magyar nyelv rendkívüli tantárgy lett, rá egy évre pedig már rendes tantárgy. 1805-től „a kancelláriához és a helytartóhoz lehet magyarul is írni, s onnan magyar választ várni” (152.). Húzzuk alá itt a lehet szót! Több mint kétszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a jogalkotásban ez a lagymatag kitétel újra megjelenjen.
1807-ben elvárják, hogy a tanítók magyarul tudjanak, tíz év múlva már azt, hogy csak a magyarul tudók taníthassanak, és a kinevezéseknél előnyben részesítik a magyarul tudó papokat is. Most már nemcsak a holt latin nyelvnek a kiszorítása a cél, hanem a magyarnak az elterjesztése az ország minden szögletében. Azonban hamar kiderül, hogy „a nemzetiségek vezetői már elég öntudatosak ahhoz, hogy a magyar nyelvi terjeszkedés veszélyét önmaguk számára felismerjék” (152.). Ezzel kezdetét veszi és egyre nagyobb erőre kap a szlovákok és magyarok közti, máig tartó – s ki tudja meddig élő – nemzeti érzelmekből fakadó ellenszenv.
Kovács Endre valósághű képet rajzol a 19. századi Magyarországon lezajlott nemzeti (nemzetiségi) küzdelmekről, e dominanciaharcnak hol nyílt, hol pedig lappangó formájáról. Arra az általa felvetett kérdésre: „Elnyomás volt-e az, ami a nem magyar népekre nehezedett 1848 előtt?”, a következőképpen felel: „Nem annyira elnyomás, mint inkább nyomás volt…” Majd így folytatja: „Köztudomású, hogy az államhatalom már puszta létével is asszimilál, különösen a feltörekvő rétegek soraiban; a peremvidék a centrum felé tart, magasabb állásokba, és a nyelvi asszimilációt ehhez eszköznek tekinti” (210–211.). Aki ezt nem látja, vagy politikai vakságban szenved, vagy nem akarja tudomásul venni, de az is meglehet, hogy éppen asszisztál hozzá. Az viszont már felkavaró, amit Kovács a következő szavakkal ír le: „A XIX. és XX. században a kényelmetlen nemzetiségeket, melyek egy-egy uralkodó nép szemében feleslegesnek tűntek fel, tényleg asszimilálni akarták; a középkorban az ilyen népeket vagy néptöredékeket radikálisabb eszközökkel kezelték, s elég adatunk van rá, hogy egyszerűen kiirtották őket.” (De miért a középkorral példálózik, amikor a 20. századi népirtások minden előbbinél sokkal gyalázatosabbak voltak és sokkal nagyobb méreteket is öltöttek? Majd folytatja: „Nálunk senki sem akarta a nemzetiségeket kiirtani…” (135.).
A történészek közül többen azt bizonygatják, hogy a nemzeti hovatartozás kérdésében nem játszik döntő szerepet a nyelv. Kétségtelen, hogy vannak kivételek, de azokat nem lehet általánosítani. Kovács Endrének is ez a véleménye: „Széchenyi rátapintott egy igazságra: hogy a nyelv puszta megtanulása még nem tesz senkit magyarrá; de elfelejtett utalni arra, hogy az asszimilálódás a nyelven át történik; a nyelv elsajátítása megkönnyíti a hasonulást, és a nemzetiségi vezetők ezt idejekorán felismerték, mert a gyakorlati életben tapasztalták, hogyan vonja maga után a magyar nyelv terjedése az asszimilációt” (203). Meg is tettek minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy ezt megakadályozzák. Meg persze azok is, akik az általuk kitűzött célt el akarták érni. Például: „Teleki László és vele együtt az alsótábla liberális tagjai úgy vélték, hogy a nemzetiséget közös nyelv nélkül éppoly kevéssé lehet elképzelni, mint alkotmányos szabadságot alkotmány nélkül” (202.). Ehhez tudni kell, hogy nemzetiség alatt az összlakosságot értették, amelynek később a politikai nemzet nevet adták. A közös nyelv pedig mi más lehetett volna, mint a magyar, melynek nélkülözhetetlenségét illetően a következőképpen érveltek: „…a magyar nyelv diplomaticai rangját, egybekötő, összetartó szerepét, az ország egységét szolgáló funkcióját senki sem vonja kétségbe” (203.). Hogy mit értettek diplomaticai nyelv alatt? Azt, ami Szlovákiában előbb hivatalos nyelv volt, később államnyelvként iktatták törvénybe. Feltehetően azért, hogy ez ne tűnjék elítélendő erő-szakoskodásnak, Dušan Čaplovič, a Fico-kormány nemzetiségekért felelős miniszterelnök-helyettese 2010-ben azt nyilatkozta, a szlovák nyelv a dél-szlovákiai magyarok számára integrációs nyelv, szó szerint: „integračný jazyk”. Tehát, a két év-százados csűrés-csavarás visszakanyarodott oda, ahonnan elindult, csupán a szerep-osztás lett más.
„A magyar kormány nem vádolható azzal, hogy az ellenségeskedések meg-indulása idején nem próbált szót érteni legalább a nemzetiségek egy részével” – írja Kovács Endre a könyvében. Való igaz, hogy ezt többször is megpróbálta, de az egyeztetés mindig zátonyra futott, mivel a magyar politikai elit körömszakadtáig kitartott elhatározása mellett. Minden követelésnek hajlandó lett volna eleget tenni, még az autonómiák megvalósításának is, csupán egy elv mellett tartott ki a végtelenségig. Amellett, hogy az ország területén élő minden népcsoport egyetlen „nemzetiség”, vagyis a politikai nemzetnek a része, s összekötő kapocs közöttük csak a magyar nyelv lehet. Kossuth még az emigrációban sem volt képes ettől tágítani. Erre építette fel a Duna-Konföderáció létrehozására vonatkozó terveit is. Végül minden nemzetiségi követelésbe beleegyezett volna, de már senki sem hallgatott rá. Elkésett.

Azonban igen nagy hiba lenne, ha elhallgatnánk: „Kossuthnak a községek autonómiájára vonatkozó elképzelése […] a legdemokratikusabb elveket foglalja magában; példamutatóbbat egyetlen polgári demokrácia sem mutatott még fel. E szerint minden község maga állapítja meg hivatalos nyelvét; ezen a nyelven intézheti jelentéseit, leveleit a megyékhez, kérvényeit a kormányhoz; a beadványára érkező válaszokat azon a nyelven fogja megkapni, amelyet a megye saját nyelvének fogadott el. Ha a megye nem azonos a község nyelvével, úgy a község fordításban kapja meg a válaszokat – a saját nyelvén. Hasonló demokratizmus érvényesül az iskolák és az egyházak nyelvhasználati jogánál. A község dönti el, hogy a tanító milyen nyelven tanítson” (389–390.). Ennél még tovább is elmegy a nyelvhasználat jogának érvényesítésében, egész a legfelsőbb szintig. „A terv azonban magán viselte alkotójának hajthatatlanságát a területi kérdésben, s ezért nem számíthatott általános sikerre.  1848–49 harcaiban a magyar forradalommal szembeforduló nemzetiségi vezetők ennél szélesebb autonómiát képzeltek el maguknak, […] nem bíztak semmilyen ígéretben, ha az nem foglalta magában az elszakadás lehetőségét” (391–392.).
A szabadságharc bukásával dugába dőltek Kossuth(ék) mindenfajta tervei. Megvalósításuk helyett jöttek a megtorlások, persze leginkább a magyarokkal szemben. Az osztrák birodalom szerkezetét 1860-ban kezdték el új alapokra helyezni. Megindul a tárgyalás a császári udvar és a birodalom népei között. A nemzetek érdekeinek érvényesítéséért tüntetések sora szerveződik. 1861 januárjában a szlovák nemzeti gyűlés egy memorandumban fogalmazza meg kívánságait.
1867-ben megszületett a sokat emlegetett kiegyezés. A tárgyalás alapelveit Eötvös József fogalmazta meg már évekkel előbb. Elképzeléseit a polgári szabadságjogok érvényesítésére alapozta, gondolván, hogy ez által a nemzeti egyenjogúságra való igény elveszti jelentőségét.

„Ahol minden ember – tekintet nélkül nemzetiségére – egyforma jogokkal bír, ott egyetlen nemzetet sem lehet úgy tekinteni, mint amelyet az állam különleges jogokkal ruházott fel – a többiek rovására” (443.). Ki tudná jobban, mint mi, határon túli magyarok, hogy igenis lehet. A második világháború utáni nemzetállamok mind csak az egyéni – nem pedig a kollektív – jogok megadására voltak hajlandóak. Kollektív jogok nélkül viszont a nemzeti kisebbségek tagjai csak másodrendű polgárai lehetnek az államnak.
Az 1867-es kiegyezés miatt a magyaron kívül minden nemzet elégedetlen volt, de leginkább a csehek voltak csalódottak. „…az[t] a cseh polgárság[ot], amely oly híven szolgálta a birodalmi eszmét, amely kiszolgálta a császárt 1848-ban, s amely joggal remélt jutalmat, […] egyszerűen kihagyták a kiegyezési tárgyalásokból, […] a dinasztia […] kiszolgáltatta őket az osztrák liberális burzsoáziának, mellyel szemben éles konkurenciaharcot [vagyis dominanciaharcot – Cs. A.] vívott a cseh politikai vezetés” (450–451.). A magyarországi nemzetiségeket pedig a magyar kormány gondjaira bízták, amely pedig így vélekedett: „…nagy jótétemény lesz az, ha ezeket a nem magyar népeket a magyar »oszthatatlan, egységes nemzet« tagjainak deklarálják. […] – a magyar politikai nemzet tagjának lenni kiváltság, amit ki kell érdemelni, legyen büszke az, aki – az egykori nobilis Hungarus késői utódjaként – a magyar politikai nemzet tagjának számít” (463.). Nem lett rá büszke, illetve csak egy kis hányada, a behódolók. Ekkor veszi kezdetét a magyarosítási folyamat, melyhez valóban durva elnyomás társul, s egészen az első világháború kitöréséig tartott, tehát korántsem ezer évig, de tagadhatatlan, hogy volt.
Hogy mi következett ezután? Egy időre szakadjunk el Kovács Endrétől, s a narrátor szerepét vegye át tőle Tomáš Garrigue Masaryk.      

(Folytatjuk)