Szászi Zoltán: Irodalom és anekdota III. / Hasta siempre, azaz rumért mindent!

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

Halottal álmodni esőt jelent. Ha az álombeli halott arra panaszkodik, hogy harminc éve beázás van nála, mármint a sírjában, akkor mérget vehetek arra, hogy esni fog. Azaz már esik is, de rútul, olyan novemberiesen, mintha a Guns N’ Roses húzná a híres nótáját. Minden rég volt. Minden. Rég. Kenya!

Beszél Ön spanyolul? Én sem! De mit számít az, ha szabad az ember. Ha fiatal. Boldogság volt fiatalnak lenni, s úgy élni, mintha az a nap akár az utolsó lenne. Még egy cigaretta, még egy pohár ital, még egy dal az ócska gitáron (ez már szinte giccsesen hangzik, nemde?), még egy nap valahol, mindegy hol, csak ne otthon, még egy valami, ami nem az, aminek látni kell a világot (éltünk a szocializmus idején, ifjan), csak egy harapás habzó élet! Memento mori? Dehogyis! Egyáltalán nem a halál jutott akkor eszünkbe! Csak az élet. Csak az! A szabadság. Már akkor is az. ’89 előtt? Bizony. Még valamikor ’86 táján. Szabad Kuba, szabad a szamba meg a rumba, szabad egy rumot kérned nekem, de ha kérsz, ne egyet kérj, hanem sokat, és akkor szabad a csók és szabad a tánc! Éljen Che! Hasta siempre commandante – azaz viszlát, parancsnok! Azért na! Az mégis csak egy eset volt, az a miénk! Tele pofával végig az Obchodnán, magyarul a Széplak utcán, este 9-kor ezt a dalt énekelni, kora télen, mit kora télen, szerintem pontosan november elején, bizony hetedikén, amikor a sok jó ember… Ki emlékszik, hogy is van az a versszerűség:

Valamikor réges-régen
Bilincs volt a szovjet népen.
De november hetedikén
Fegyvert fogott minden szegény.
Éjjel-nappal szólt az ágyú,
S annyi vér hullott a hóra,
Hogy vérpiros lett azóta
A szovjet nép lobogója.

Na, ezt ordítsd végig ma az utcán! Akkor? Spanyol forradalmi dalt toltunk. A vaksötét szocialista időkben ez nem volt akármi! Ezt is megfejeltük. Na, ugyan mivel? Kubai forradalmi indulót ordítva énekelni. Énekelni. Táncolni. Zene majd lesz valahonnan. Carlos Puebla 1965-ben írta a dalát, címe Hasta siempre. Azt nyomtuk végig a nagy sötétben akkor. Spanyol szöveget énekelni gömöri meg újvári akcentussal? Inkább rosszul, mintsem jól, netán halandzsaként? Inkább úgy! A rádióból, spanyolból gyorsan leskiccelt szövegként. Akkor nem érheti baj az embert! Nem is ért minket! Még jól bírtunk futni. Hanem ácsi! Elejére!

Nem megyünk vissza a Disznó öböli partraszállásig, Bolíviába sem kell elkalauzolni, ahol a dal főhősét egyszerűen agyonlőtték szélsőséges baloldali eszméi miatt. Azért az ciki, ha valaki világuralmat akart a kommunizmusnak nemzetközi szinten és internacionálét meg ilyen izéket! Hagyjuk is ezeket! Csak úgy finoman kell megpróbálni mesélni, mi volt ez az egész. Anno. Sok éve. A nagy októberi akárminek a ’69-ik évfordulóján. Huh, már a századik is elment azóta! Jé, meg se ünnepelte senki! Na, hagyjuk is. Szóval!

Első tény: én, a kifejezetten germán jegyeket viselő, europid egyed, egy-két alapszón kívül mukkanni sem tudok spanyolul. Soha nem is tudtam többet. Ahogyan a pozsonyi forgalmas utcákat velem kánonban végigüvöltő néhai, negroid típusú, ma afroamerikainak mondják – ismételten hangsúlyoznom kell szomorító néhaiságát – akkoriban az abszolút kisebbségi létet képviselő barátom se tudott. De ő legalább mindenben magabiztosabb volt. Vagy legalábbis annak tűnt. Még a halandzsázásban is. Második tény: nem minden hazugság, ami már majdnem hősmese, netán anekdota szinten elmondott történet. De nem minden hősiesség, ami csak sima csibészkedés. Valahol mindig metszetek léteznek. Egy kicsi ez, egy kevéske az, sóhajtásnyi emez, irinkó-pirinkó amaz.

Adva volt tehát a forradalmi nap, 1986. november 7-e. Abban a péntek estében két alig láthatóan a világban létező fiatal, húszas éveik legelején. Egy dolgozó és egy egyetemista. Könyvtári anyagmozgató az egyik – azaz én, erre biztosan emlékszem, munkakönyvemből kitépett lapok alapján – és a másik, becenevén Kenya nevű fiatalember, matematika szakos egyetemista volt talán, de utóbbira nem tennék esküt. Amúgy meg mindegy is. Nem számít a titulus. Se élőknél, se holtaknál. Adva volt egy szituáció, egész napos csavargásunk alatt elfogyott a pénzünk, s e szituáció szerint helyzetünk tarthatatlanná vált. A forradalom emléke egyre élénkebben uralkodott el a városon. Bármerre is mentünk, minden kocsma tele lett mélabús, savanyú PRIMUS sört lassan szopogató, olykor egy-egy, a vérkeringést felpezsdítő, de irgalmatlanul bűzös aromával ízesített borovicskával csüggedten koccintó emberekkel. Sehol a jókedv, sehol az élet, csak a nyomott novemberi fáradtság. Hiába volt péntek, hiába várta másnap szabad szombat az alkotó ifjúságot, a dolgozókat, a szocialista szellemben gondolkodó értelmiségieket, a nép asztalára ételt termelő földműves parasztságot. Nem, az istennek se volt senkinek se jókedve az egész városban: kettőnkön kívül.

– Te, énekelni kéne! Az felvidítaná őket, és ha már ránk figyelnek, akkor te azt mondanád rólam mindenkinek, hogy Carlos vagyok, kubai egyetemista, és boldog, mert itt volt ebben a szép országban, és már éppen hazafelé készülök, mert lejárt a stipendiumom, vagy találj ki mást, amit csak akarsz, a lényeg, hogy megsajnáljanak! Érted? Ha sajnálják az embert, akkor meghívnak egy italra, akár egy-két rumot is meginnék így nagy hirtelen. Vagy adnak pénzt, amit hazautazásomra kell majd fordítani, mert ugye Santiagóban lakom. Ha adnak, ha nem adnak, mit tudom én, valami csak lesz! Na, mit szólsz? – kérdezte utolsó kis pohár saját pénzen vett sörünk szopogatása mellett az abszolút csehszlovákiai magyar kisebbséget képviselő néhai barátom.

– Hülye vagy, azt szólom! De egy kísérletet megér. Szóval, hogy is: Te, Carlos vagy, Santiagóban laksz, mész haza egy hét múlva, kubai vagy, és fasza gyerek. Te, amúgy Kenya, hol az a dalszöveg, amit múltkor a rádióból leírtunk? Tudod, az a kubai nóta, az a Che Guevara-dal? Ott volt a dzsekid zsebében még reggel! – kérdeztem sörhabos szájú, a készülő huncutságtól felvillanyozott barátomat.

– Itt van, és nagyjából a dallamát is tudom! – mondta, és egyáltalán nem zavartatva magát elkezdett félhangosan énekelni. Nekem halandzsásnak tűnt kissé, de egészen hasonlított a spanyolra: Apren dinó azt keverte / deszde la hisztórica altúró / donde elszól detu bravúra / lepuszil cerkó a la múerte. / Akuí szív keda la klára / lá entranyablé transzparenciába,
detu kirda preszentia / komám dante Che Guevara.

Ebből nekem azt tetszett a legjobban, hogy lekomázza Dantét, a nagy forradalmárt, meg a lepusziltatja a cerkót is! Ez utóbbinak egy kis erotikus háttértartományát véltem felfedezni. Amíg ezek jártak a fejemben, ismeretlen arcok tolultak felénk. A kocsma a dalolásra hirtelen megélénkült, az én énekes társam óvatosan intett, hogy kezdjem a propagandát. Belevágtam hát. Löktem a süket dumát arról, hogy ez Carlos Puebla, a nagy kubai dalíró távoli rokona, akit szintén Carlosnak hívnak, és hogy ez most a búcsúestje neki; a nagy nemzetközi eltávozása alkalmából menni kell, hazafelé, és hát éljen Kuba, meg ilyesmiket mondtam. Kenya magabiztosan halandzsázott tovább, kevés spanyol tudását villogtatva. És akkor megtört a jég. Az este korábbi részében még mélabúsan a savanyú PRIMUS sört lassan szopogató, olykor egy-egy a vérkeringést egy pillanatra felpezsdítő, de irgalmatlanul bűzös aromával ízesített borovicskával csüggedten koccintó emberek felélénkültek. A korábbi sehol az élet, csak a nyomott novemberi fáradtság helyett hirtelen mosolygó, poharukkal koccintani felénk igyekvő, kifényesedett arcú férfiak és nők közeledtek. Már nem hiába volt a péntek éppen a mai nap, ott és akkor megváltozott valami. Ha csak percekre is. Valami ünnep nyílt ki másnapi szabad szombatot egész héten váró alkotó ifjúságban, a vasporos öklű, és az Apolló vegyigyár helyén vegyszerszagot magukba szívó dolgozókban. Meg a szocialista szellemben gondolkodó értelmiségiekben, akik talán látták, hogy egy apró átverés szereplői, de nem toltak ki velünk. Talán még élvezték is, hogy végre a szabad Kubára koccinthatnak, és erre még a kocsmába hirtelen, ellenőrzés céljából betérő cipőtalp hülye közrendőr se mondhatott egy árva szót sem. Mit is szólhatna a forradalom estéjén erre a nagy internacionalista örömködésre? Amúgy meg mit tudja ő, milyen piszok nehéz ott az élete például a kubai nép asztalára ételt termelő földműves parasztságnak? Azok egészségére ittunk. Nekem állítólag fordítanom kellett volna a felek közt, de végül ilyesmire nem került sor. Ehhez már annyira sok rumos kofolát ittam meg, hogy csak szilánkos hangokat tudtam kiejteni a számon. Azokat is csak döcögősen. Inni még bírtam, gondolkodni is tisztán, és egyre az a kérdés járt a fejemben, hogy a rum és kóla koktélnak mi is a neve. Aztán bevillant. Hemingway egyik könyvében olvastam. Cuba libre! Azaz Szabad Kuba! Mondjuk, kissé más oldalról mondva kapta a nevét a koktél. USA felől. Mert, ugye, amcsi katonák vitték be a receptet állítólag a szigetre. Amcsik! Az ellenség! Igaz, az eredeti koktélban – ha Hemingway be nem csapott ott, ahol írt róla, akkor – lime is van meg jég. Ráadásul kubai fehér rumból van meg Coca Colából. Ez meg itt? Ez a helyi keverék itt meg itt úgynevezett tuzemák (rum) meg kofola (1960-ban csehszlovákiai fejlesztésű üdítőital) elegye volt. Csehszlovák gyártmányok. Hazai! Lényegtelen. Csak ártson! Amikor Kenya látta, hogy a matematika tankönyveinek, jegyzeteinek is helyet adó, akkoriban divatosnak számító diplomata táskájába már percek óta nem került egy árva picula sem – korábban húszasok, ötvenesek és egy százas bankó is belekerült –, ráadásul a hevesen kikért féldecik is elfogyni látszottak, diszkréten jelezte, hogy elvonulna pisilni, és ezzel a meglógásnak elérkezett az ideje. Így is tettünk. Elhagytuk a felvillanyozódott közönségű kocsmát. Legkevesebb tucatszor elmondtuk minden égtáj felé, hogy hasta la vista, majd pisiltünk az ammónia szagú kocsmai budin, és irány a Széplak utca! Kenya hazafelé menet elcsúszott a havas esőtől csatakos utcakövön. Teljes hosszában elvágódott. Feküdt a csillogó, dermedtnek látszó pocsolyák egyikében, és akkor kitört belőle valami. Nem nevetett, inkább félig zokogva, félig pedig fuldokolva énekelt el két szakaszt a dalból. Nézett minket az este. Néhány becsípett egyetemista lány, meg a villamosmegállóban várakozó műszak utáni fáradt emberek is. Szomorú volt a dal. Elbúcsúzott a kommandantétól, de igazán! Fura este. Megvártuk az éjszakai járatot, fáztunk már, viszont melegített a tudat, legkevesebb pár napig lesz mit enni és inni. Jólelkű adományozóinknak hála. Hasta siempre Che Guevara! Viszlát, köszi! Szabad Kuba! Azt is megélte majd egyszer egyikünk. Csak egyikünk. Ezt most már tudom, de másikunk nem tudta. Nem érte meg. Salud, Kenya, salud! Tudom, beázol. Jól jönne most egy Cuba libre! Jól jönne. Ha itt lehetnél… Az is.

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Író, költő.