Pomogáts Béla – Magyar tájak – magyar irodalom (3)

Kulturális nemzet

A sohasem kívánt, mégis bekövetkezett széttagoltság következtében azonban a magyar irodalmi, mi több, a magyar nemzeti tudat szerkezetének is át kellett alakulnia. Európában hagyományosan kétféle nemzetfogalom jött létre, az egyik a francia felvilágosodás, a másik a német romantika szellemi műhelyében.  A felvilágosodás filozófusai az „államnemzet”, illetve a „politikai nemzet” ideológiáját hirdették meg, azaz az állampolgárság kritériumával határozták meg a nemzeti identitást, és egy erős központi hatalom által akartak a nyelvileg és etnikailag heterogén államalakulatokból egységes „nemzetállamot” és „politikai nemzetet” létrehozni. Terveiket „klasszikus” formában az erőteljesen, esetenként könyörtelenül központosító francia politika hajtotta végre: az a francia állam, amely a 18. század elején még lakosságának közel felében nem franciául beszélő etnikai csoportokból állt (bretonokból, occitánokból, provanszálokból), a 19. század végére már szinte csak a francia etnikumot ismerte (és ismerte el).
Ugyanezt a politikai gondolkodást érvényesítette és érvényesíti a legtöbb közép- és kelet-európai állam, legetőteljesebben Románia: nemcsak a közelmúltban elsodort sztálinista–fasiszta rezsimben, hanem már a két világháború közötti korszakban is. Hasonló törekvések figyelhetők meg a függetlenné vált második Szlovák Köztársaságban is, amely a maga törvényhozásával, így nyelv-, helységnév- és anyakönyvezési törvényeivel a szlovák nyelvnek kíván uralkodó pozíciót adni, politikai gyakorlatában pedig időnként még azokat a határokat is túllépi, amelyeket az „államnemzeti” és „nemzetállami” ideológia megjelöl.
A „politikai nemzet” koncepciójával szemben állt a német romantikus bölcselők „kultúrnemzet” fogalma. Ez, már a német széttagoltság következtében is, azt hirdette, hogy valamely nemzet összefogó ereje nem a közös állam, hanem a közös nyelv, a közös etnikai és történelmi tudat, a közös kultúra és hagyomány. Ez a felfogás érvényesült több közép-európai ország vagy nemzet esetében, így a 19. századi lengyel irodalomban, amely a háromfelé szakított lengyel nemzet közös identitását a lengyel kultúrában találta meg. A 19. században máskülönben is általános jelenségnek számított, hogy a nemzet fogalmát nem a körülhatárolt államterület vagy az intézményes állami szuverenitás, hanem a közös nyelv és kultúra határozta meg. Ebben az értelemben alkottak nemzetet az olaszok és a finnek is.
Hasonló gondolkodást kíván a magyarság jelen helyzete: a magyar irodalmat nem azonosíthatjuk Magyarország irodalmával, és a magyar nemzetet sem határozhatjuk meg a magyar állampolgárok közösségeként. Már azért sem, mert ebbe a közösségbe más nemzetek – szerbek, horvátok, szlovákok, németek és románok – gyermekei is beletartoznak, ha viszonylag kis számban is.
A magyar irodalmat éppen ezért úgy kell definiálnunk, mint a magyar kultúrközösség irodalmát, akkor is, ha ezt a meghatározást még ma sem méltányolják határozott egyértelműséggel és ismerik el teljes mértékben a szomszédos államokban érvényesülő nemzetiségpolitikai ideológiák. A határokon túli magyar irodalmak jelen helyzetét és lehetőségeit ugyanis ma is az szabja meg, hogy a többségi nemzetek hatalmi intézményei milyen mértékben fogadják vagy tűrik el a magyar kultúrközösség eszméjét. Ebben a tekintetben, mint közismert, igen különböző állásfoglalások (és politikai gyakorlatok) érvényesülnek. Románia a legutóbbi változásokig egyáltalában nem tűrte el a „kultúrnemzet”-i koncepciót, ellenkezőleg, hosszú éveken keresztül a „magyar nyelvű román irodalom” képtelen fogalmát akarta ráerőltetni a kisebbségi szellemi élet intézményeire, Csehszlovákia valamivel türelmesebbnek bizonyult, korábban Jugoszláviában, újabban pedig Kárpátalján bizonyos fokú tolerancia volt tapasztalható. Kívánatos volna, hogy Romániában és Szlovákiában is elismerjék a kormányzatok a Kárpát-medencében élő magyarság kulturális nemzeti egységének elvét, habár a román és a szlovák nacionalizmus hagyományai és újabban szerzett tapasztalataink szerint inkább kiéleződő szellemi küzdelmekre számíthatunk.
Azt azonban egyértelműen meg kell állapítanunk, hogy a nemzetiségi irodalmakkal kapcsolatos korábbi felfogásokat és reményeket – hasonlóan más közép- és kelet-európai elképzelésekhez – semmiképpen sem igazolta a történelem. A nemzetiség fogalma csupán üres szólam lehetett akkor, amidőn egy nemzeti kisebbségnek, mint az erdélyi vagy felvidéki magyarságnak sokan a kulturális leépülés, az identitástudat módszeres lerombolása és végül az erőszakolt beolvadás vagy éppen a teljes kiszolgáltatottság, egyáltalán a „másodrendű állampolgárság” sorsát szánták, és úgy is kezelték őket, mint az államban megtűrt „másodrendű” és fegyelmezésre szoruló polgárokat.
A „nemzetiségnek” az a fogalomköre, amelyet a közép- és kelet-európai hivatalos jogi és társadalomtudományi gondolkodás kialakított – és amely valójában a szovjet nemzeti ideológiára épült –, ezért tulajdonképpen használhatatlanná vált, következésképp teljesen új elméletet kell kidolgozni, és ennek a kisebbségtudományi elméletnek csakis a nyugati demokráciák társadalomtudományi eredményei és kisebbségpolitikai gyakorlata képezhetik az alapját. Igen jellemző, hogy az erdélyi magyar publicisztika ma már egyértelműen elutasítja a „nemzetiség” fogalmát, és csakis a „nemzeti kisebbség” fogalmával operál. Sőt azóta számosan elutasítják a „kisebbség” fogalmát is, mint amely eleve a hátrányos helyzet elfogadását jelenti, és helyette más terminust követelnek. Ilyen új fogalom azonban egyelőre nem jött létre, ezért pillanatnyilag egy terminológiai zűrzavar állapotában vagyunk.
Egység és különbözés

A magyar irodalom – vállalt hagyományai, nemzeti tudata és esztétikai értékrendje értelmében – egységes szellemi entitás, ennek a szellemi entitásnak azonban több központja, mondhatnám így is, több történelmileg kialakult intézményrendszere van. A magyar nemzeti irodalmi struktúrája ennek következtében sajátos irodalmi „respublicára” hasonlít: ebben a „köztársaságban” a hazai irodalom mellett el nem hanyagolható szerepe van a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai, a kárpáatljai, illetve a nyugat-európai és tengerentúli magyar irodalomnak. Ennek az irodalmi „respublicának” az egység és a különbözés a lényegi tulajdonságai: egység az irodalom nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális sajátosságaiban, különbözés társadalmi feltételeiben, konkrét nemzetiségi és részirodalmi feladataiban.
Mindez megváltoztatta a magyar kisebbségi irodalmak önismeretét és kötődésrendszerét: ennek az önismeretnek és kötődésrendszernek az újszerű meghatározását először az irodalmi életben közkeletű „kettős kötődés” elmélete próbálta elvégezni. Közismert, hogy ez az elmélet a nemzetiségi irodalmak egyrészt etnikai, nyelvi és kulturális, másrészt állampolgári és társadalmi kötődését tételezte, és ennek keretében egyaránt kifejezte a széttagolt magyar irodalmi kultúra egységének és különbözőségének tudatát. Természetesen ennek az elméletnek az értelmezését is alaposan átalakította a változó idő. Ma már egy „harmadik”, talán mindennél fontosabb kötődésről is beszélünk, arról, hogy a kisebbségi irodalmaknak elsősorban az erdélyi, a szlovákiai, a vajdasági és a kárpátaljai magyarság etnikai és kulturális fennmaradását kell szolgálniok, és ezzel bizonyos regionális elkötelezettséget és érdeket kell kifejezniök.
Erről beszélt Kányádi Sándor, midőn egy 1967-es bécsi előadásában a következőket állapította meg: „Íme költészetünk személyleírása. Neve: romániai magyar költészet. Állampolgársága: román. Nemzetisége – nyelve, hagyományai: magyar. […] Szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége, az a szellem, melynek védőszárnyai alatt eddig is több komoly magyar, román és szász kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamenően emléket, értéket maga után.” Ezenkívül a „kettős kötődés” elmélete által megjelölt állampolgári elkötelezettség is csak úgy lehet igazán érvényes és tartalmas, ha az egyenjogúságra, a személyi és közösségi jogok érvényesülésére, illetve egy működő kulturális autonómiára támaszkodik. Máskülönben nem „kötődés” ez, hanem kiszolgáltatottság, amely a nemzetiségi irodalomnak nemcsak fejlődését, de puszta fennmaradását is lehetetlenné teszi.
A „kettős” vagy éppen „hármas” kötődés elmélete bizonyára nem alakítja át radikális módon a szomszédos országokban kifejlődött magyar irodalmak „ontológiai” lényegét, azaz nem zárja ki őket a magyar irodalomból, s nem helyezi át őket más nemzeti irodalmak kereteibe. Ha az irodalmat, a francia irodalomfilozófushoz, Roland Barthes-hoz hasonlóan egyrészt úgy tekintjük, mint intézményt, másrészt mint művet, illetve mint művek történeti és esztétikai rendszerét, a magyar nemzetiségi irodalmak irodalomtörténeti elhelyezése is kettős lehet: mint intézmény a maga különleges helyzetének megfelelően működik, autonómiára törekszik, s amilyen mértékben a nemzetiségpolitikai gyakorlat ezt lehetővé teszi, sajátos kulturális autonómiaként kíván beilleszkedni a Kárpát-medencei országok irodalmának intézményes szerkezetébe: mint mű, pontosabban mint művek esztétikai és történeti rendszere viszont a magyar irodalom szerves részét alkotja.

A Nemzeti egység

Meggyőződősem szerint nekünk most az egység gondolatát, a nemzeti és szellemi összetartozás ügyét kell előtérbe állítanunk, már csak a Közép- és Kelet-Európában tapasztalt történelmi átalakulások következtében is, minthogy ezek az átalakulások közelebb hozták hozzánk a magyarság kulturális egységének helyreállítását, amely leginkább sürgető történelmi feladataink közé tartozik. Mindez megköveteli a kisebbségi létben, illetve a szétszórtságban élő magyar irodalmak intézményeinek közeledését: a folyóiratok, a könyvkiadók és az irodalmi körök, egyesületek most már ne egymástól elszigetelten dolgozzanak. Valójában arra van szükség, hogy megfontoltan kidolgozzuk, megvitassuk, a nyilvánosság fórumain megjelenítsük és érvényesítsük a nemzeti egység követendő stratégiáját.
Ma már: a régiókban bekövetkezett változások után nem érhetjük be nemzeti irodalmunk elvi és lényegi egységének deklarálásával, a következő évtizedben létre kell hozni az irodalmi intézmények legszorosabb kapcsolatát és együttműködését. Jelenti ez azt, hogy szerződéses viszonyra alapozott együttműködést kell teremteni a magyar könyvkiadók és folyóiratok között. A lehető legtermészetesebb dolognak tartom, hogy kolozsvári, pozsonyi, újvidéki, ungvári vagy éppen bécsi, párizsi, londoni és New York-i magyar írók budapesti, debreceni vagy szegedi folyóiratokban és könyvkiadóknál vállaljanak szerepet, és persze azt is, hogy magyarországi írók szerepeljenek a szomszédos országok magyar irodalmi fórumain.
Szükség van arra is, hogy a kisebbségi magyar irodalmak adják fel azt a defenzív magatartást, amelyet, kétségtelenül az adott ország nemzetiségi és kulturális politikájának nyomása alatt, időnként tanúsítottak. A hagyományos „kisebbségi beszédmód” helyett egy új beszédmód kialakítására van szükség, amely elutasítja a történelmileg kialakult kisebbségi önkorlátozást és a túlzó óvatosságot, meg tud küzdeni a szabad beszédért, és valóban a „sajátosság méltóságát” képviseli. A kisebbségi magyar irodalmak ugyanis nem állnak egyedül, hanem éppen az egyetemes magyar irodalom lelki közössége és belső szolidaritása következtében egy tizenötmilliós nemzet és egy európai „kulturális középhatalom” integráns részét alkotják.
A Magyarországgal szomszédos országok politikájának és többségi kultúrájának is meg kell értenie, hogy partnerük nem a kisebbségi magyar irodalom, hanem az egész magyar irodalom, s a kisebbségi magyar kultúrákat nem kezelhetik egy sajátos nyelvi „underground” kulturális képződményeiként, hanem csakis a magyar nemzeti irodalom részeiként. Ugyanezt kell tudatosítani a magyarországi szellemi és politikai életben és közvéleményben is, amely időnként maga is hajlamos arra, hogy a kisebbségi magyar irodalmakban valamiféle kulturális egzotikumot lásson, és vele ne a természetes lelki szolidaritás, hanem valamilyen paternalista gyámkodás jegyében tartson fenn kapcsolatokat. Ezért ezen a téren is közös töprengésre és főként a megoldásra váró kérdések megfontolt elemzésére van szükség.
A tennivalók persze ennél is nagyobbak: irodalmunk nemzeti egységét, de talán szívesebben mondanám így: közösségét, és ezáltal a magyarság kulturális egységét, kulturális közösségét kell helyreállítanunk. Ezért az egységért eddig is folytak küzdelmek, többnyire magányos partizánakciók, amelyek jobbára a hatalom gyanakvásával és rosszallásával találkoztak idehaza, s heves, olykor hisztérikus ellenállást váltottak ki a szomszédos országok politikai és művelődéspolitikai köreiben. Most végre be kell jelentenünk és le kell szögeznünk néhány alapelvet, amelytől a közép- és kelet-európai régió most alakuló helyzetében semmiképpen sem tágíthatunk. Ezeket az alapelveket mindenképpen érvényesítenünk kell a szomszédos népekkel bizonyára meginduló tárgyalások és egyezkedések során: a közép-európai egyetértés és együttműködés kialakításának folyamatában.
Ilyen alapelv, talán az elsők elseje: a magyar nemzeti kultúra (és irodalom) megbonthatatlan közösségének tétele. Ennek az alapelvnek a képviselete elengedhetetlen a következő években: újólagos feladása vétek volna, okos érvényesítése halaszthatatlan feladat. A mi felelősségünk sem kisebb, mint a reformkori vagy a Trianon utáni irodalomalapítóké volt valamikor. „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll” – mondhatjuk Vörösmartyval, annak is tudatában, hogy a magyarság számára a nemzet és a nemzeti irodalom fogalma mindig szorosan összetartozott, s annak tudatában, hogy amit a történelmi események erőszakos kényszere megbontott, azt a szellemnek kell ismét egybefognia.