Gál Sándor – Kitágult nap 9.

„Hemzseg bennem a sok ellentmondás”
Amióta befejeztem A mintha mindig alkonyat lenne c. kötetet, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mivel folytassam az írást. Hogy melyik elképzelésem feldolgozása legyen a következő… Tele voltam bizonytalansággal és valamiféle tétovasággal. Feltehetően el kell telnie bizonyos időnek, hogy az elvégzetteket magamban is vég-leges érvénnyel lezárjam, s hogy megérlelődjön a következő vállalás prioritása.

Azonban a végleges döntés előtti átmeneti időt is ki kell töltenem. Erre, ugye, itt volna a naplófüzet, amely a fő sodortól ugyan távolinak tűnik, ám a maga valóságában akár a legfőbb sodornak is tekinthetném. Ha nem volna előtte, vagy vele párhuzamosan az „utolsó előtti” – a  m i n d i g  utolsó előtti – verseskötet, jelen esetben  A MOST immár szinte kész konstrukciója.
Ezzel szemben azt is tudomásul kell vennem, hogy már nagyon hamar elfáradok, s hogy ez a fáradtság nem csupán a mindennapi fizikai és szellemi munka következménye, hanem az elmúlt háromnegyed század alatt elhasználódott szervezet törvényszerű leépülésének természetes és kivédhetetlen következménye – is. S az is lehetséges, hogy mindez egyféle  r á a d á s  Thomas Mann korábban már idézett felvetésére! Vagyis azzal a tudással kell vállalnom minden napomat, hogy lehetőségeim a munkára egyre csak szűkülnek majd. És egyszer szembekerülök majd azzal a ténnyel is, hogy nem lesz erőm a folytatáshoz.
De hogyan lehet ezt megélni?
Hogy elfogynak a gondolataim…(?!)
Nagyon elbizonytalanodtam magammal szemben. Hogy az ösztönök és az értelem egymásnak feszülő mozdulatait meddig képes az ember fegyelemmel viselni?! Hogyan és mikor következik el az a pillanat, amikor a döntés meghozatala nem kényszer, de  a k a r á s  lesz – önmagam pusztulásának az akarása…
Tétovaságom vagy bizonytalanságom ellenpólusa pedig az, hogy az utóbbi hónapokban rengeteg jegyzetet készítettem mindenféle megírnivalómról. Mintha egy egész század elrendeznivalója omlott volna rám vagy elém. Hamarosan neki is látok a jegyzetek rendbetételének, hogy lássam, hányadán állok magammal, s hogy ebből a kuszalék-halomból mi az összefoglalható. A többit azután – de mikor?! – majd eldöntöm… Mindezzel együtt az is megtörténhet, hogy így marad az egész, ahogy van…
Néha a jövő már egyáltalán nem érdekel!
Mert: ami nem lesz, miért érdekelne?!
Hogyan lesz, ha nem lesz?
Tele van a fejem felesleges ostobaságokkal…
Sötétség, és sötétség…
Pedig most nem sürget senki és semmi. Még a közeledő elmúlás sem. Valóban: ebben a pillanatban a halált sem találom félelmetesnek. Meglehet, véglegesen fatálissá öregedtem. De lehet, hogy csak „hemzseg bennem a sok ellentmondás” (Montaigne).

A nemlét felé

1
Elhatároztam,  hogy „megkísérlem a lehetetlent”: visszahozni valamit  o n n a n , ahol a sorsunk, történelmünk előbb-utóbb semmivé enyészik. Valamit haladtam is a valós mai és egykori hajnalidőben, de hogy a sok töredék-elem milyen egységgé áll majd össze – ha összeáll valaha is –, az megmondhatatlan. Mondom ezt annak ellenére, hogy belülről látom magamban minden kiterjedését, elágazásaival, ritmusával, színeivel, hangjaival és – igen! – csendjével együtt. Még a hajnalokat felkapó szél, vagy télidőben a hófúvásokat építő kavargás fehérségét is látom… Szóval, minden hozzávaló megvan bennem ehhez az egyik, utolsónak tűnő építkezéshez: kő, acél, habarcs, s a tetőszerkezet is, együtt a kéménnyel, amely felett ma is apám galambjai suhognak a felhők égi hullámai felé…
Miért érzem azt, s folyamatosan, hogy sietnem kell?

2
Azt hiszem, elérkeztem a lassú (?) elmúlás zónájába. Ezt többféle tény is jelzi, amiből illene levonni a megfelelő következtetéseket. Pro primo: abbahagyni mindenféle szellemi és fizikai – tervezett, vagy nem tervezett – vállalkozást. Pro secundo: úgy karban tartani szellemi és fizikai kondíciómat, hogy az elmúlás pillanatáig képes legyek elviselni – önmagamat. Ami nem is tűnik valami könnyű feladatnak. Ugyanakkor jó lenne úgy gazdálkodni az idővel, hogy az értelmesen múljék bennem és általam – és szinte észrevétlen folyással.
A leírtakból látható, hogy önző öregember vagyok – vagy azzá lettem –, aki már minden történés felett áll, s nem a történések következményéről gondolkodik, hanem azok múlandóságáról. Hogy a hihetetlen hihetővé váljon, s ne az üres emelkedettség pátosza fedje az ember-idő lezárásának a teljességét. Mert esténként már úgy fekszem le, hogy bizonytalannak érzem a hajnal csodájának az elérkezését.
A „jó éjszakában” nincs benne a „jó reggel” távolsága.
Holott nemrégiben az alábbiakat írtam le: Minden egy-ember létezésében a Mindenség valósul meg maradéktalanul. A sejtek „ősrobbanása”, a tágulás, az „ősvalóság”.
És ez nem idő kérdése – mert idő nincsen!
Vagyis, folytathatnám a most emelkedő hold alatt azzal, hogy a Mindenség és az Emberiség evolúciója teljességgel párhuzamos folyamatnak is tekinthető. Az egészben csupán annyi a gond, hogy ezt a fölvetést ugyanúgy nem lehet bizonyítani, akár a többi idevonatkozó emberi elgondolást vagy teóriát sem. Az tűnik a legjobb döntésnek – vagy megoldásnak? –, ha nem foglalkozunk vele.
Különben ragyogó májusi telihold van, amely inkább a hétköznapi cselekvést kívánja, nem a lehetséges és a nem lehetséges összebékítését.
Bár – ki tudja?

3
Egész nap, mintha kalapácsütések visszhangja: a „folytatni, folytatni!” zuhogott egyvégtében bennem. Holott éppen a folytatás önmaga vált szinte megoldhatatlanná. Sem fizikailag, sem szellemileg nem voltam – most sem vagyok – használható állapotban. Hogy miért? A kérdéssel valójában már nem érdemes foglalkozni, hi-szen pontosan tudom a választ – ám az is lehetséges, hogy ezt csak hiszem, és semmi sincs úgy, ahogy azt én gondolom.
Nagyon elfárasztanak a napok mostanában. Így mindaz, amit érdemes volna megörökíteni – amit meg kellene örökíteni, mert megőrzésre érdemes –, nem válik használható valósággá. Mintha évtizedeim terhei – egykori vállalásaim – most bosz-szulnák meg egykori felelőtlenségeimet?…
Minden porcikám sajog, számat, nyelvemet égeti a fel-feltörő epe…
Nem, nem folytatom. Ezt nem!
Majd holnap, vagy azután.
Egészen elképesztő, hogy mit képes elviselni az ember. Elsősorban is – önmagát… S hogy ezt még le is írja. Hogy ezt még le is írom.
Elképzelhető, hogy a halál sem pihenés?!

Vasárnap

Vasárnap van, amivel nem tudok mit kezdeni. De ebben a pillanatban ennek nincs gyakorlati jelentősége. A lényeg, hogy a napok óta bennem lévő tétovaságot legyőzzem, vagy legalább visszaszorítsam, s értelmessé változtassam újra az időmet. Mert a tétlenség a legkegyetlenebb önpusztításhoz vezet: elhiteti, hogy alkalmatlanná váltam a folyamatos munkára.
Tény, hogy nincsenek valami jó és nyugodt napjaim az utóbbi időben, de ott még azért nem tartok, hogy mindent föladjak. A romosodó szervezet tartópillére nem a csont, hanem a szellem, s az utóbbi még képes a fölemelkedésre, ha az előbbi tartóváz be- vagy leomlik…
Mindig csak egy nappalt kell túlélnem, s mindig csak egy hajnalt kell kivárnom!
Ilyen egyszerű az egész.
Még a ritmusa is érezhető, mint egy igazi költeménynek.
Jó, hogy a tegnap estétől elértem idáig.
Így a holnaptól már csak egy éjszaka választ el.
És most az éjszakák nagyon rövidek…

Párhuzam

Tegnap este „színházban” voltunk. Az idézőjel azt jelenti, hogy a Theátrum társulás bemutatta Kassán Gyüre Lajos Rebellis című darabját. Az előadás alig érte el a közepes műkedvelői együttesek teljesítményét. S ezt nagy jóindulattal mondom! Az egész előadásból Nagy Imre Rákócziról készített – háttérben vetített – dokumen-tumfilmje jelentette a látványt, s a történelmi „ájert”. Lajosnak jó régen, miután a drámát elolvasni átadta, elmondtam a véleményemet, miszerint amit leírt, nem színpadra való, s arra biztattam, írja át ifjúsági regénnyé, hiszen az egész történet nem egyéb, mint Rákóczi életének – néhány ifjúkori eseményének – az elmesélése. Vagyis epika, és nem dráma…
S akik „játszották” – a műsorfüzet szerint –, csupa képesítéssel bíró színművész, csak éppen egy épkézláb mondatot képtelenek tisztességesen végigmondani… Röviden: nagyon elpocsékoltnak éreztem azt a hétfő estet.
Ennél sokkal megnyugtatóbb, hogy ma a kőművesünk szépen rendbe hozta a spájzot, már csak festeni kell, s lerakni a padlócsempét.
Bizony mondom, érnek még aprócska örömök is néha!
Hogy egy falfelület arányossá válik, kisimul, s mintha ennek következtében tágasabbá nyílna a helyiség. Itt ma  m e s t e r  dolgozott – tegnap este pedig a színházban  k o n t á  r o k k a l találkoztam.
S ezt a „bemutatót” onnan néztem végig, ahol negyven évvel ezelőtt a Thália Színház dramaturgjaként Várady Bécivel, Lengyel Ferivel és Csendes Lacival együtt betonoztuk a majdani székek alá a lépcsőfokokat…