Nagy Hajnal Csilla indiai útinaplója

Fotók: Nagy Hajnal Csilla

 

Minek nekünk definíciók: életem tizenhét napja

Indiai útinapló

 

kóvályog (ige)

Az első, ami eszembe jut (és az őszinteség [főnév] jegyében: nem az első, hanem nagyjából a nyolcadik), az a kóválygás. Pozitív konnotációban, persze, vagy inkább konnotációk nélkül. Ez jut eszembe a létezésről, óriás rajongója és tisztelője vagyok a kóválygásnak, és ez talán, valamennyire, kölcsönös, persze nem ez a lényeg. Sokféleképpen lehet értelmezni, de nem mind volna helyénvaló, ezúttal például a „céltalanul ide-oda járkál egy személy; tétlenül ténfereg egy helyen” értelmezést teljes mértékben elutasítom, nem csak magamat illetően: tétlenség nem létezik. „Tanácstalanul ide-oda járkál egy személy egy számára ismeretlen épületben, idegen helyen, általában egy személyt vagy helyiséget keresve.” Ebben már van valami bámulatos, és az idegen hely fontos szókapcsolat (a keresés pedig fontos kulcsszó), és esszenciája annak, amiért először-hetedszer-nyolcadszor erre gondoltam. Minden hely idegen, semmilyen hely sem idegen. Mit tudunk a helyekről? Mit tudok a városról, Losoncról, ahol tulajdonképpen huszonhat és fél évet éltem? Mit tudok Budapestről, ahol ezzel párhuzamosan nagyjából hatot? Mit tudok Isztambulról, ahol lassan másfelet?

Mit tudok Indiáról, ahol valamivel több, mint két hetet töltöttem? „Levegőben kering kisebb-nagyobb körökben egy madár, légi jármű vagy más, égből aláhulló hópehely vagy más hasonló dolog.” Nagyjából két éve tanultam meg levegőben keringeni, időnként félve, időnként meghatódva, az aerodinamikáról és a hópelyhekről sem tudok sokkal többet a semminél. Tények. Mindenesetre ez a tizenhét nap volt életem egyik leggyönyörűbb kóválygása, őrülettel, nyugalommal, tömérdek párával, köddel, homállyal. És a legpontosabb definíció mind közül: „egy személy fejében, elméjében egy szó, gondolat, érzés nem határozott alakban, csak homályosan, gyakran ismételten megfordul, megjelenik.” Nem kell a ködnek elülnie, nem lesz a homálytól kevésbé megrázó, vagy elviselhetőbb, vagy elviselhetetlenebb, semmi. Az egyik legfontosabb rádöbbenés, amit India adott nekem az az, hogy a körülöttem lévő köd (pára [főnév]) egyáltalán nem biztos, hogy egy üvegbura faláról csapódik vissza, hanem valójában sokkal biztosabb, hogy ez a köd egy szövet, ami engem a világgal (fenébe a szolipszizmussal) összeköt. Szentimentális homály.

Csütörtök késő este buszozunk ki az isztambuli reptérre, aztán a másikra, mert elnéztük az indulás helyét, de nem sokkal később már a repülőn ülünk, keringünk a levegőben egy darabig, és már Dubaiban nézzük meg a napfelkeltét, a reptér előtt üldögélve, kávéval. Mivel innen is éjszaka indulunk tovább, van fél napunk a városra, ahol már eleve 10–15 fokkal melegebb van, mint Isztambulban volt. Egy darabig nem teljesen értem a helyet. Idegen, de azért ismerős, rengeteg dzsámival és minarettel, de mindenki beszél angolul, az óváros kiürült, minden épület homokszínű, és egyszer csak belebotlunk az indiai negyedbe. Nehéz megragadni ezt a várost, és néhány óra alatt lehetetlen is, de egyszerre van benne valami ridegség és melegség is. Elmegyünk reggelizni az ott élő barátnőm kedvenc helyére, Arabian Tea House, mintha egy filmben vagy inkább számítógépes játékban kóvályognánk. Kibérelünk a tengerparton két „fekhelyet”, ahol el is alszunk néhány órára, körülöttünk gyerekek visítoznak és felnőttek csevegnek (itt is, mint szinte bárhol, van lehetőségem az ez vajon melyik szláv nyelv lehet játékra), szeretem az életünk szürrealitását, de ez így azért a szükségesnél gyakrabban szokott eszembe jutni, ami azt illeti.

Megvárjuk a naplementét, benézünk egy dzsámiba az ajtón, meghallgatunk egy müezzint (ez egy ideje mindenhol nagyon otthonos érzéssel tölt el), kívülről a nap folyamán több szögből megtekintjük a világ legmagasabb épületét, majd beülünk egy reptérhez közeli kocsmakomplexumba, egy ír kocsmát választunk, Kilkenny, tavla, hamburger, minden bárhol, minden mindenhol megtalálható, a maga módján. A dubai reptér időnként meglepően kicsinek tűnik, de ez csak a belmagasság, jövök rá, miután perceken át utazunk egy kisbuszban az egyik épületétől a másikig. Van valami nagyon vonzó a repterekben, nem sokat láttam még életemben, és engem is meglep ez a vonzalom, mert leginkább régi vagy romos építmények iránt érzek így, de bennük is leginkább a kimondhatatlan történetek ragadnak meg, és ezzel talán megmagyarázható ez a reptér-dolog is, ahol aztán tényleg feltérképezhetetlen kuszaságban fonódnak össze a világ mindenféle szegletének sorsai. Nagyjából sikerül megragadnom, miért volt valahogy annyira idegen ez a város végig, abban a pár órában, mi volt az, ami helyrehozhatatlanul hiányzott belőle: az entrópia. Éjfél után valamivel aztán megint a repülőn ülünk, és néhány órán belül Kalkuttába érve teljesen nevetségessé válik ez a hiány, mint jelenség.

entrópia (főnév)

Néhány egyértelmű misszióval érkezünk az országba, megnézni Balázs gyerekkorának helyszíneit, a lakást, ahol élt pár évig, bizonyos utcákat, aztán részt venni a Chair Poetry Irodalmi Fesztiválon, és van néhány további tervünk, elképzelésünk, amelyekből némelyik megvalósul, némelyik meg nem – ebben hasonlóan működnek Isztambullal, hogy nem lehet teljes mértékben ragaszkodni az elképzelésekhez, hanem ahhoz, hogy élvezd és értékeld, el kell fogadnod egy misztikussági változót, úgymond. A rendszer rendezetlen, gyönyörű és félelmetes is egyszerre, belemész az entrópiába, részese leszel, ennek egyértelmű ellentmondásossága ellenére, úgy jársz-kelsz az országban, úgy kóvályogsz, hogy befogadod ezt az entrópiát. Van, ami szembejön veled az utcán, és vannak egyértelműnek tűnő dolgok, amikkel kapcsolatban aztán végül vagy hagyod magad, vagy nem – ezért telt bele kb. öt napba, míg végül sikerült találnom egy helyet, ahol analóg filmet tudok venni. Ha valamit tényleg, makacsul, kitartóan szeretnél, akkor szembe kell szállnod az entrópiával.

Valahogy úgy tudom látni a világot magam körül, közelebb, távolabb, bentebb, kintebb, ha analógiákban gondolkozom. Összefüggések hálójában értelmezek mindent, amit tudok, magyarázni is leginkább képek leírásával szokott sikerülni. És ahogy India rétegei összefüggnek egymással, a spiritualitás, a misztérium, a bomlás, a rendezetlenség, annak erőteljesen része például a pára, amibe vonja magát ez a világ. Például világossá válik, hogy nem tudom elkapni a naplemente pillanatát, akkor sem, ha figyelek, amennyire tudok. Minden este angolosan távozik az égboltról, nem bukik le sehol, csak betakarózik ezzel a párával, itt vagyok, de nem vagyok itt, megfejthetetlen, földöntúli. És mégis van benne valami egyértelmű, valami összekacsintós játék, egy állandó irónia. Ennek a két hangulatnak az összeállásából pedig lenyűgözően tudnak költészetet faragni, mint azt egy hét ottlét után megtudjuk a fesztiválon.

De mindezek előtt még nagyjából nyolc órát vonatozunk lefelé, hogy belemerészkedjünk a Bengáli-öbölbe, Madame Bhubaneswar és Sir Malatipatpur, kezdem megszokni a csípős ételeket (kénytelen vagyok, ha szeretnék enni a két hét alatt), amiknek egyébként egészen fantasztikus ízük van. Puri teljesen más hangulatot áraszt, mint Kalkutta, a tehenek, kutyák, majmok, mármint kóbortehenek, kóborkutyák, kóbormajmok elárasztják az utcákat, de valahogy nyugodtabb, a dudálás viszont állandó, az a legforgalmasabb és a legkevésbé forgalmas helyen is ugyanolyan erőteljes, és mivel folyamatosan történik, nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy ha egyszer csak minden járműből minden dudát kiszerelnének, végeredményben semmi nem változna, mert a dudálásnak ugyanúgy nincs hírértéke, mint egyébként tradicionálisan a dudálás hiányának nincs. Nem pontosan értettem, hogyan szállnak szembe egymással a please horn és a no horn please feliratot a hátsó rendszámtáblájuk körül viselő autók, nem is kell persze mindent érteni, az autó végeredményben autó, az ember végeredményben ember, a kulturális lecsapódások és viselkedésmintázatok meghatároznak itt is, otthon is, valamennyire, mindannyiunkat, így arra sem lehet ennyi idő alatt rájönni, hogyan viszonyulnak az itt élő gyalogosok ehhez az állandó dudáláshoz. Az például, utólag, egészen vicces, hogy az egyik kalkuttai taxisofőr arra a tervünkre, hogy Mayapurba is el szeretnénk utazni majd a héten, hevesen bólogat, miszerint mindenképp el kell oda menni, ha az ember a lelke nyugalmára vágyik, és igen, értjük, hogy miért, de a hosszú, csendes kis utcán is folyamatosan szélre kell húzódnunk (nekünk és a teheneknek is) a szüntelenül dudáló buszok és tuktukok elől. Sóhaj. De mégis nyugalom. Értem én, egy kicsit.

vonatgeneráció (főnév)

Ahogy azt pár héttel később majd a Symposion új könyveinek szegedi bemutatója felé tartva, egy MÁV-os képsorozat feliratából kiindulva Gráf Dórival megállapítjuk, mondhatnánk, hogy mi vagyunk a vonatgeneráció. Ezt persze ki lehetne terjeszteni egyéb közlekedési eszközökre, részemről leginkább hajókra, kevésbé a buszokra és autókra, de mondjuk a repülőkre egyáltalán nem (az más, máshogy hat). Ezért annyira fontos, hogy a vonatutat válasszuk Puriba, és hazafelé is, és azt hiszem, mindig minden körülmények között a vonatot választanám – és ez részben azért is van, mert valahogy mindig itt éltem át leginkább az entrópiát. És az is sokat segít a perspektívában, nyugalomban, hogy ennek a vonatozásnak a végén ezúttal aztán, néhány óra pihenés után, csöppenünk bele a nemzetközi költészeti fesztiválba. Hogy mennyire fontos, izgalmas és megrendítő ez a három nap, azt nehéz lenne eléggé hangsúlyozni, és turbulens, folyamatosan bizsergő folyamatok ezek, az ekkora aszteroid antilop-találkozók után (ezt majd egyszer, hamarosan, szintén kifejtem) mindig benne maradsz egy kicsit. Még mindig ott ülök a Tagore-ház előtt és az előadóteremben Jorasankóban és hallgatom a fríz Elmar Kuiper, az amerikai Brian Turner, a portugál Sara F. Costa, és a sok fantasztikus indiai költő verseit, még mindig a Gangeszon billegek a hajón, felrémlik előttem Ashwani Kumar, Bina Sarkar Ellias, Devi Prasad Mishra és a többi csodálatos hang, tulajdonképpen lehetetlen volna múlt időben beszélni ezekről a történésekről, hazajöttünk ugyan, de még mindig, folyamatosan történik mindez. Köszönhetően Sonnet Mondalnak és a többi szervezőnek, hogy bevontak minket ebbe a misztikus párába, hogy létrehozták, persze a köszönöm az még el sem kezdi kifejezni, amit szeretnék. A folytatás kezdi el, mert olyan költészetek ezek, amelyekkel fontos és érdemes megismerkedni.

 

Amikor ennek a három napnak a végére érünk, és rajtunk, Brian Turneren valamint néhány indiai költőn kívül mindenki hazamegy, Sonnet felkap minket, majd leutazunk Nyugat-Bengál déli végébe, hogy aztán egy hajóval közelítsük meg a krokodiloktól és bengáli tigrisektől hemzsegő Sundarban Nemzeti Parkot. Az állatokat vadon nem látjuk, de éjjel, koromsötétben whiskey-t iszogatni a Gangesz torkolatában, aztán a fedélzeten aludni és a hajnali párára ébredni, amikor a Nap egy finoman derengő, olvadozó fénykarika valamivel a láthatár felett… az valójában leírhatatlan. És ami leírhatatlan, azt ne írjuk le. Ami leírható, és amit érdemes leírni, azt írjuk le. És írják is. Sóhaj. Minden rendben van.

 

 

 

Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc)

Makói Medáliák-díjas költő, szerkesztő. Isztambulban él.