Szászi Zoltán: Zimankó és a Város Szíve (regényrészlet)

Ifjú Barnabás tükörmeséje
– Van itt kérem kiszolgálás? – a bátortalan, de határozott kérdést Ifjú Barnabás, a reményteljes, korábban elhagyatottnak és szomorúan facérnak látszó, jelenleg egy nagyon kedves, fölöttébb csinos, hosszú, barna hajú és nem mellesleg okos hölgy szerelmét élvező, ám meglehetősen alacsony jövedelmű, bő fél tucat kötet megírása utáni állapotban leledző alanyi költő tette fel egy szecessziós girlandokkal díszített falú, puccos kisvárosi cukrászdában, egy hűvös januári péntek délután.

Korábban csak elvétve járt ide, rendszerint unalmában egy-egy hosszúra sikeredett szerkesztőségi gyűlés sok meddő vitája után kárpótolni magát vagy egy jóféle Mikszáth szelettel, vagy az éppen divatba jött Nemzet Tortájával. Esetleg még olyankor, ha kedves, okos, bár olykor kissé makacs szíve választottját várta meg munka után, aki srégvizaví a szemközti intézményben volt alkalmazott, és kénytelen-kelletlen pénzkeresés céljából vagy nagy néha önmegvalósításként  töltötte ott a napjait. Mivel Ifjú Barnabás semmilyen választ nem kapott a girlandos falú, szeceszszióra hajazó cukrászda mélabúsan fájrontra váró, munkáját érezhetően utálkozva végző személyzetétől, kénytelen volt korábban elfoglalt, kényelmesnek mondható helyét és a vele egy asztalnál üldögélő, Mikszáth szeletének alapos tanulmányozásába elmerült, nagydarab és felettébb morcos barátját – akit a széles Ipoly mentén Zimankónak ismert a nagyközönség – néhány pillanatra otthagyni.

Otthagyta az asztalnál a szerkesztő urat, akinek éles tollhegyén sokszor fennakadt már nem egy képviselő, mindenféle galád polgármester, meg magát a közért fáradozó úriembernek feltüntető gazfickó, mert elfogyott az asztalon a méregerős élénkítő ital, és kiszolgálásnak nem volt még jele sem. Feltápászkodott hát Ifjú Barnabás, hogy a hiányzó feketekávéból szerezzen még némi utánpótlást, és valamiféle ásványvizet is hozzon az asztalra, lenyomatni az édesnél kicsivel még édesebb, már majdnem édeskés Mikszáth szeleteket. Vízért ment, kényszerből, ha már egyszer nem lehet inni még egy fél spriccert sem, mert a sok ló – legkevesebb hetvenöt, ami már egy egész ménes – ott várta őket bezárva abba a vasdobozba, amit manapság autónak mondanak, és bizony szétszaladna, falnak menne, ha a gazdájuk, a morcos Zimankó, italosan csapna közéjük, Zimankó, aki induláskor mindig azt szokta mondatni: Hajde, indul a szekér hazafelé, arrafelé, hol a hajnalcsillag ragyog!
Csak háromlépésnyire volt a vastag, hajlított üvegből és acélidomokból öszszeszerkesztett pultnak nevezett alkotmány. Benne díszes marcipánok, habos süteményköltemények, perecek, egyszerű linzerek és habrolók hada várta megadóan a fizetőképes, édesszájú közönséget. Szinte kiáltozott a sokféle finomság: Itt száradunk meg, ha nem esztek meg, ha el nem visztek! Nemigen volt aznap keletje semminek, a tizenkét asztalka közül, ha háromnál ültek mindenféle gally csapta, víz hozta népek, és fent, a galérián is csak maga a nagy januári hidegtől rettegő üresség ásítozott várva a korai este leszállását.

Kínos volt Ifjú Barnabásnak még egyszer megkérdezni, hogy van-e itt, kérem, kiszolgálás, inkább maga ment oda a fém-üveg pulthoz, amikor hirtelen elébe surrant egy apró, cingár, sárgán sápadt, megállapíthatatlan színű kabátba burkolózott, erősen dohány- és savanyúan sörszagú emberke. Határozottan emlékezett rá később, hogy ez a kis, cingár emberke enyhén dadogva kért a kiszolgálótól egy feketét, és arra is, hogy a szemmel látható undorral kávét főző lányra ő szólt rá, hogy tessék, kérem, rendes kávét csinálni a szegénynek is, ne hagyja az edényben a zaccot a korábbi lefőzésből, ami a bepattintós kallantyúban ott ragadt a nagy nyomás miatt, hanem tömje meg a norma szerint! Ez a félhangos méltatlankodás eljutott Zimankó fülébe, aki erre, mint a villám, teljes terjedelmével ott termett a kiszolgáló előtt, és választékos szavakkal – sötét lelkű xenofóbnak, antihumánus világcsúfjának, a cukrászmesterség és a vendéglátóipar szégyenének nevezve – úgy küldte el melegebb égtájakra, hogy meg sem bírt szólalni.
– Most pedig menjünk innen, kérlek, de rögvest, mert már megbocsáss, nem vagyok hajlandó egyetlen minutát sem tovább ülni olyan kávéházban vagy cukrászdában, ahol a vendéget, legyen az akármilyen is, egy szikrányit sem becsülik! – mondta Ifjúnak egy szuszra Zimankó.

– Most már tudom, hogy nincs itt kiszolgálás, és tényleg igazad van neked, Zimankó bátyó, nem olyanok már ezek a mai cukrászok, mint régen. Haldoklik a magyar vendéglátás, kihaltak a vendéglősök, ezek már, kérlek, csak maszekok, vállalkozók, vagy mi az isten csudájának is tartják magukat! – szaladt ki Ifjú száján, és hirtelen elgondolkodott, hol is találkozott utoljára kedves vendéglátóssal, pincérlánnyal, pecsenyesütővel, vízparti sörcsapolóval, vagy egyáltalán, mikor is találkozott nem mogorva, hanem mosolygós, munkáját jókedvűen végző emberrel? S ekkor eszébe jutott tornyos-váras kis szülővárosának néhai, híresen jó kisvendéglője és panziója, ahol egykoron sok aranyló, apró buborékos, kemény habú söritalt küldött le a torkán.

Ifjú a még ifjabb énjére és kedvenc vendéglőjére gondol

Télen és hűvösebb időben a pepitára festett belső borítások, a villogó játékautomaták, a biliárdasztal, a kármentő, a hideg és meleg ételes pultok díszletei közt, vagy jó időben alig pár lépésnyire tőlük, a két diófa védte nyári terasz kockás abroszos asztalai mellett töltötte víg napjait. Mint első kötetes poéta, akkor még boldogan, de később csalódottan és még később megcsalatva, vagy szerelmesen, valóban fiatalon, amikor még nem csak Ifjúnak hívták, amúgy rendes vezetékneve szerint, hanem tényleg az is volt. Úgy érezte, megmozdult benne egy régi történet, és már látta magát, ahogy újraéli a korábban soha nem látott, mintha égből pottyant volna lánnyal azokat a furcsa napokat, ki tudja mikor is, egyszer régen. Persze tudta, hogy az a lány nem az égből pottyant, hiszen a székesfővárosból a tornyos-váras kis szülővárosáig tartó, bő négyórás vonatozás egész ideje alatt ott ült vele majdnem szemben, az egy légterű személyvagonban. Meg is jegyezte magában, hogy nézd már, milyen kis csúnya, szeplőske, de akkor mi az isten csudájáért nem tudom levenni róla a szemem?! Emlékezete szerint sima, már-már vasaltnak tűnő, ráadásul fiúsan rövidre vágott szőke haja, és olyan vékony, légiesen karcsú termete volt, hogy szinte repült, a helyi mondás szerint afféle elől csókolom, hátul libabőrös fajta.
Arra is emlékezett, hogy nyár volt, fülledt, viharos nyár, egész júliusban vad árvizek tomboltak, sokszor késtek a vonatok, mert elvitte a víz a síneket, sárba fojtotta a váltókat. És a lány azon a nyáron, akkor és abban a vonatban csak áttet-sző, indiai szoknyát, vakítóan fehér, szorosan testhez simuló trikót és barnára sült lábán míves csattal díszített egyszerű sarut viselt. Szinte tökéletes összhangot, könynyedséget és valamiféle megmagyarázhatatlan titokzatosságot sugallt. Ifjú Barnabás emlékezete szerint poggyásza sem igen volt, talán csak egy kicsi, inkább dísznek való, mintsem használható hátizsák és egy gördülő táska volt az egész. Áttet-sző indiai szoknya, vakítóan fehér trikó, saru. Pontosan emlékezett a ruhadarabjaira rendeltetésszerű használatuk közben. S most már az is bevillant, miért, mert bizony arra is emlékezett, hogy a saru egy pillanatokkal korábban használt zuhanyozófülke előtt, az áttetsző indiai szoknya meg egy motelban használatos tipizált ágyon ott hever, a vakítón fehér trikó pedig galacsinná gyűrve éppen az ő derekát nyomja, aki a motelban használatos, tipizált ágyon fekszik. Ezekhez a ruhadarabokhoz egy korábban, az utazás ideje alatt, a vízszintes testhelyzetet megelőző sétálás és motelkeresése közben még nem látott, falatnyi bugyi is tartozott, olyan, aminek apró fehér masni van az elején. Az emlékképeibe az is megjelent, hogy ezzel a falatnyi textíliával egy karcsú, felforrósodott testű, korábban soha nem látott idegen lány épp az ő szemét köti be, s közben kacag, kacag, kacag.
– Nocsak, miféle masnis bugyiról álmodik itten, kolléga úr, olyan hangosan suttogva, hogy az Ipolyon túl is meghallják?! – dörrent rá tréfásan Zimankó.
– Semmi, semmi, kérlek, csak eszembe jutott egy régi nyár, egy régi bolondos történet, de biztosan elmeséltem már neked – szabadkozott bőszen, kissé pironkodva Ifjú Barnabás. Végül is, talán el lehet ezt a történetet mondani az öreg Zimankónak, hát persze, miért is ne lehetne, ha egyszer úgy volt, hát úgy volt. A baj mindössze az,  hogy eddig még csak villanásnyi képtöredékek, ruhadarabok, színek és valósnak tűnő helyszínek tolultak a szeme elé, de igazi történések nem. Meddig tartott, míg az egy légterű vagon ülésein való szemezéstől eljutottak a motelbeli tipizált ágyig? Hosszú idő már ma egy tulajdonképpen alkalmi, de évtizedekig hangulatot meghatározó kaland kibontakoztatásához egy háromórás vonatút? Vagy egy egész délután, amíg motelt kerestek? Viszonylagos.
– Amikor egy régi történetet fragmentumokból kell összerakni, méltánytalan bírálni a történet elemeit összeszedni kívánó elmét! – ezt most egészen komolyan gondolta Ifjú Barnabás. Sokkal messzebbre van már minden, mint egyeseknek az orruk előtt egy kattintásra megnyíló világháló, amin egyesek, a helyi népnyelv szerint kujtorognak, és ráadásul még bele is másznak mások életébe, bár az a marha, aki kiteszi az életét a világ elé, és azt várja, hogy majd megértően megsimogatják a fejét, sőt még esetleg meg is dicsérik: ej, de nagyon fájintos gyerek vagy, te, öcsém!

Megzavaró emlék, másnap

Fél liter fekete teával sem tudott beindulni a másnap reggel, Ifjú a Zimankóval való beszélgetés után rémesen aludt, forgolódott, morgott, derekánál összegyűrődött a lepedő, és éppen annyira nyomta, mint a motelszoba ágyán az az emlékezetes fehér trikó. Az ablakon kinézve látható volt, hogy didergős, havazással és nyugati széllel kecsegtet a kinti idő, s ezt a hajnali buszhoz induló alanyi költő nem igazán tartotta kellemes napkezdő útitársnak. Még akkor sem, ha a legelszántabb gondolkodó és mazochista volt. Az előző nap bevillanó vonatos emlék sem tudta teljesen átmelegíteni a lelkét. Az emlékfoszlány, amely Zimankóval való utolsó cukrászdai találkozásakor bukkant elő megfoghatatlanul a semmiből, s ezen a reggelen megint előbújt valahonnan, egyetlen pillanatra ugyan újra átragyogta vacogó lelkét, de aztán a mindennapok súlyos téli ködétől megint komor, durva és idegen lett az egész kinti világ. Amikor végre elindult otthonról, a huzatos bejáraton kilépve rögtön a csikorgó hóba süppedve, olyan formájú, méretben is hasonló hópelyhet sepert le az orráról, mint amekkora fehér masni volt azon a bizonyos falatnyi bugyin. Még-is megmaradt a kinti-benti didergés. Az egyedül fekvők és egyedül ébredők magába forduló, nyomott hangulata. Csak egy enyhe melegáramlat a szíve körül, egy kupicányi szerelemre emlékező vér, csak ennyi mozdult meg Ifjúban.
– Hát igen, hát ez az! Magam ballagok, a félig alvó vagy inkább örökösen szundikálónak tűnő városon át, csak az úri módon, tejes zsemlén élő macskák néznek bambán rám, a hó és szél a társaságom. Szépen vagyok, igencsak szépen! – gondolta az ifjú költő, tudva, hogy a buszpályaudvaron, ott a liget mögött már morognak a motorok, és elindultak az első munkásjáratok. Jórészt észak felé, a járási székhelyre. Úgy mesélte Zimankónak néhány napja ezeket a hajnali részegségnek nem nevezhető, inkább borzadályos élményeket, hogy szinte versbe szedhető volt. – Négyen utazunk a buszon, minden hajnalban felszáll a két koldus, a zsebmetsző és hozzájuk, a kvartettbe bele nem illő költő-főszerkesztő! A már nem létező határon, míg a kvartett részeként a csatlakozást várom, a két koldus Jägermeistert, a zsebmetsző konyakot iszik, odabent a meleg csehóban, míg nekem egy kis sör jut, annyi az apróm. – Mint egy régi Cseh Tamás szöveg, úgy hangzott ez az egész, s mintha azt keresné, hol lesz majd lakóhelye s mit, milyen korán vehet inni, ha reggel lemegy a boltba. Hajnali részegség, hát persze, ha a Logodi utcában lenne in-gatlanja, nem gondolna ilyesmire. Marad hát az álmok és álmodozások helyett a fagyos reggeli várakozás, majd az átszállás a csatlakozásra, be a munkahelyére, a szűkös, korábban csomagolóként szolgáló vacak kis irodába, a kéttenyérnyi íróasztalához, csiklandozni a múzsát, és remélni, hogy egyszer még történhet valami.

Azok a hiú remények

Remélni, hogy egyszer még történhet valami. Igen, talán megint utazni kéne. Feljárni Pestre, vagy elgurulni Miskolcra legalább kétszer hetente, ki az egyetemi városba, találkozni a régi kollégákkal, élni azt a régi életet, amikor a diákok befogadták maguk közé, amikor partner volt, élénk viták szereplője. Talán megint előbukkanhatna az a lány is, igen az a lány, akivel olyan egyszer volt soha nem felejtem kapcsolatban élt, akit máig nem tud feledni, s akinek a nézését, kacaját, érintését akkor szokta újraálmodni, amikor kicsi, száraz levegőjű lakásában egyedül fekszik, és egyedül kel, s lefekvés előtt a nyomasztó, mázsás súlyok könnyítésére lenyom egy feles sompálinkát. Különleges, semmihez sem hasonlítható aromájú párlat az, minden cseppje som, ahogy a kismaszek gyártója és forgalmazója méltán büszkén állítja a pálinka címkéjén.

– A mások élete az bizony mindig érdekesebb, de magadat megírni, na ahhoz nagy bátorság kell, ám ha belefogsz, ha belefogysz is, meg kell tenned, mert másképp nem szabadulsz a démonaidtól! – A tanácsot Zimankó dörmögte el az Ifjúnak, egy nagy ivászat után, az a Zimankó, aki nem mellesleg szintén éppen a saját életével volt   elfoglalva. Azt írta volna meg, azt a nagy létegyetemet, amit akarva-akaratlan végigjárt az átkosban. Éppen azt a történetet sodorgatta a fejében, amit kocsikísérőként, boldogult és szép reményű segédmunkásként, sok verssel a fejében úgy élt meg, mint egy nagy és állandósult vándorlást, s amiben egyedüli biztos pontként a lányok, a nők mutattak valamiféle nyomvonalat, kapaszkodót az emlékezéshez.  
Ifjú Barnabás semmit sem szólt a mások és a saját életük megírásáról szóló szentenciára, csak szótlanul összébb húzta magán kissé kopott, háromnegyedes télikabátját, és belenézett a kavargó havat szitáló égbe, ahonnan apró masni formájú pihék kezdtek el szép sűrűn hullani, egy épp az orrára pilinkélt, majd elolvadt, épp annyi vizet csordítva le az arcán, amennyi egy könnycsepp. – Milyen romantikus hülyeség ez az egész! – hessintette el magától Ifjú az emlékeit megszállva tartó fura lány zöldeskék, téli égre, vagy a haragos, nyári viharban zúgolódó Balatonra hasonlító tekintetének soha nem feledhető pillantását, hogy ismét odafigyelhessen zord barátja meséjének folytatására.