Szalay Zoltán: Otthonunk, Háyland

(jegyzet Háy János rajzairól, festményeiről)
Mit akarnak tőlünk ezek a képek? Va-lószínűleg semmit, mindössze egy mitológiát vonultatnak fel, egy sajátságos legendáriumot, melyet szépséges-csúf lények népesítenek be, saját szomorúságuktól részegen tántorgó csodafigurák.

Mégis, miközben jobban már nem is tudnák hangsúlyozni saját árta(lma)t-lanságukat, óhatatlanul komoly hatással vannak ránk: egyszerre keltenek bennünk szeretetet, szánalmat, jókedvet és borzongást. Háy János alakjai nem egyszerű egydimenziós szellemességek, hanem igen is közük van az egész nagy létborzongáshoz. Ettől lehetnek többek szentimentális mesketéknél.

Háy János irodalmi szövegeit és egyéb alkotásait valószínűleg nem lehet, nem érdemes elválasztani egymástól: ugyanabban a mentális térben keletkeznek és vibrálnak. Már az első regények, a Dzsigerdilen, a Xanadu borítóján ott őgyelegtek ezek a tintapacaszerű álomlények, bár akkor még inkább talán csak kedves adalékként adódtak hozzá bontakozóban levő nyelvi világához. Talán A gyerek című regény megjelenésével került sor arra az áttörésre, amely által valódi intellektuális bányamunka indult meg a Háy-műveknél. A tégla-szín, sötétebbe át-átcsúszó maszatvilágban gubbasztó manógyerek fenyegetően föléje hajló pálcikaapjával akár korszakszimbólumként is megállná a helyét. Ennek az apának nincs semmije, se keze, se lába (na jó, egy vonalnyi lábfeje mégiscsak), csak a nagy, fenyegető főléhajolása, ez a szikár, roppant görbület. A regényszöveg pedig olyan következetesen viszi végig ezt az alapfelvetést, hogy az megint csak borzongató: egy tömeggyilkosság képei peregnek a szemünk előtt, mert az író sorra kivégez mindenkit, akit a tolla hegyére tűz. (Falun ugyanis korán halnak az embe-rek, az is, aki iszik, az is, aki nem, mondta nemrég Háy János egy beszélgetésen.) Jönnek-mennek a szereplők, egy-egy oldalon, egy-egy bekezdésben lezajlik egy csüggeteg, elvetélt élet, s ahogy haladunk előre, egyszer csak felrémlik előttünk, hogy mindezt a nyegle kavargást láttuk már valahol, ezeket a furán tántorgó, görbeteg alakokat ismerjük valahonnan: ők a szomorúmanók, ők mind ezek a törékeny, tengődő Háy-lények. Legutóbb pedig összegyűltek egyetlen kötetbe: a Palatinusnál 2011-ben megjelent Háyland című könyv végre a képeket állította reflektorfénybe.

Honnan jöttek ezek a Háy-lények, és hova tartoznak? S mi tulajdonképpen az életérzésük? A Szomorú állatka, az Egylábú indián nyúl és hasonszőrű társaik nem származhatnak máshonnan, mintsem egy ártatlan gyermeki elméből (talán épp a Szomorú lány elméjéből?). S ezeken a képeken ott látjuk a Gézagyerek nyomorúságát és keserves boldogságvágyát is, mindazt a sérülékenységet, mindazt a kiszolgáltatottságot, ami egy mezei virágé vagy egy gyermeké. Mindazzal a bizonytalansággal együtt, ami maga a kor – egy általános ingatagság árnyalatai hullámoznak a képeken. Ami azonban valódi mélységet kölcsönöz nekik, az a fojtott fenyegetettség, amely először teljes erejében A gyerek borítóján bukkant fel, s tárult elénk elsöprő erővel. A Nyomorult kamaszfiú, a Gonosz egylábú, a Kétlábú gonosz lény vagy a Nagyhasú féllábú férfi farka egy belső rettegésalbum oldalai; olyan mély félelmekre világítnak rá, amelyek egyszerre mulatságosak (egy rezignált, „felvilágosult” felnőtt számára, de akár egy gyerek számára is, aki még játékosan tekint minden világdarabra), s egyszerre hátborzongatóak, mert antropológiai látleletet nyújtanak primitív ösztönrángásainkról. Ami további erejüket adja, hogy ennél egyszerűbbek talán már nem is lehetnének: Háy egy-két szimpla vonallal sorstragédiákat vázol fel (Imádkozó férfi). Egyes megtört, szétcsúszó alakjai pedig, még ha az a világ oly távolinak tűnik is, a baconi morbid testélmény felidézésére késztetnek.

Erőtlenek a Háy-lények, nem tudnak kivergődni a vermeikből, még ha azok éppenséggel csak félkönyöknyi mély horpadások is – ilyesmiről mesél a Szabad akarat című kép. Mi sem tudunk velük semmit tenni, csak nézzük őket, olvassuk őket, nevetünk és sírunk rajtuk. Vagy esetleg – eljöhet egyszer az a pillanat, hogy ott állunk majd, és átkísérhetjük valamelyiküket az úttesten, vagy kisegíthetjük a gödörből? Az lehet a mi nagy pillanatunk? Valódi találkozásunk a szomorúmanókkal? Na de felismerjük-e majd? Észrevesszük-e, hogy épp beléptünk Háylandbe?

SZALAY ZOLTÁN