Bíró-Balogh Tamás: Teóriák helyett tények (Néhány apró megjegyzés Sátor Veronika dolgozatához)

Czvitkovits Judit felvétele

 

Szerkesztői felkérésre elolvastam Sátor Veronika Karinthy Frigyes helye a rendszerváltást megelőző szovjetizált kánonban című nagyon alapos áttekintő dolgozatát. Érdeklődésemet nemcsak a felkérés támasztotta fel, hanem – mivel magam is írtam korábban a témában – a szakmai kíváncsiság is. A tanulmány tárgyilagos hangú jó összefoglalás, szinte az összes állításával csak egyetérteni lehet.

Sajnos azonban a tárgyilagos hang a dolgozat végére elfogy, és az összegzés előtti utolsó részben Sátor Veronika valamiért mintha hangnemet váltana: egy bekezdésen belül három korábbi szerzőt támad meg, és olyan kijelentéseket tesz vélt, illetve valósnak hitt szakmai hibákért, mintha mindenáron igazságot kellene tennie. Mintha helyenként dacos indulat vezetné tollát – ami egy tárgyilagosságra törekvő tanulmány esetében nem szerencsés.

Jelen sorok szerzője kapja a legkevesebbet. Az Emberautomata címmel megjelent Karinthy-írás kapcsán írja a szerző: „Balogh Tamás sem tud vele mit kezdeni, […] egyszerűen csak nem hivatkozik az előbbi szövegre”. Nem mentegetőzésül írom, de talán kicsit mégis tudtam valamit kezdeni vele, hiszen beemeltem az Utazás Faremidóba értelmezésébe (nem nagy truváj, az Emberautomata maga ad erre nemcsak lehetőséget, de kiabál az összeolvasásért), viszont tény, hogy valóban nincs bibliográfiai jegyzet az idézett mondatom mögött. Az, hogy „annak ellenére” tettem ezt, hogy „a tanulmányban megemlített minden egyes Karinthy-szöveg eredeti megjelenésére hivatkoz[om]”, azt sugallja, hogy szándékoltan hagytam homályban a fel-, de szövegszerűen nem idézett írás forrását, és ezzel beléptem abba az összeesküvői körbe, amely valami ok miatt mindenáron el akarja fedni az Emberautomata eredetét.

Hát, nem hivatkoztam, valóban nem, bocsánat, elmulasztottam. A 2001-ben megjelent írásom eredetileg az egyetemi szakdolgozatom része volt, a Sátor által hiányolt jegyzet a szakdolgozat egy korábbi helyén (illetve az irodalomjegyzékében) megtalálható, viszont a Tiszatáj-közlésbe egész egyszerűen elfelejtettem átvenni. Figyelmetlen voltam, ezért nincs mentség.

Viszont nincs szó semmiféle titokról: Karinthy Emberautomata című remek kis írását én is csak A delejes halál című gyűjteményből ismertem. (Lévén fiatal koromban nagy sci-fi-olvasó és -gyűjtő voltam, az egész Kozmosz Fantasztikus Könyvek, majd Galaktika FK sorozat megvolt itthon.) Úgyhogy a jegyzetem is erre a forrásra utalt volna.

Ugyanitt található egy másik karcos kijelentés: „Arra, hogy a ’69-es kötet esetleg másodkiadás volna, egyetlen utalást lehet felfedezni a Magyar Scifitörténeti Társaság honlapján, egy Schultz Judit által szignózott »íróportréban«, viszont ez a Schultz által hivatkozott 1926-os A delejes halál című kötet nem létezik, azt a portré szerzője találta ki.”

Nos, nem tisztem megvédeni Schultz Juditot, erre nem kért föl senki, viszont azt, hogy egy bibliográfia összeállítója „kitalál” egy nem létező kötetet, erős megfogalmazásnak vélem, és ha egy kicsit empatikusabban állunk hozzá egy internetre szánt rövid ajánló bibliográfia összeállítójával szemben, máris meg lehet fosztani a mondatot kriminalisztikai jellegétől.

Schultz Judit kérdéses tétele így hangzik:

„A delejes halál, Bp., 1926; Uaz., Bp., 1969 (Kozmosz Fantasztikus Könyvek).”

Ez valóban csonkácska, félreérthető. És tény, hogy Karinthynak 1926-ban nem jelent meg A delejes halál című kötete. (Mint ahogy életében később sem.)

Ha viszont nem a szándékoltságot (kitalált kötet) támadó, igazságtévő korbácssuhintással, hanem a csak egy emberi hibát mérlegelni és megérteni próbáló attitűddel felvértezett szerző észreveszi, hogy Schultz Judit a bibliográfia fölötti életrajzban leírta: „[Karinthy] sci-fi novelláit Kuczka Péter szerkesztette egybe A delejes halál címmel”, amelyben ráadásul a nem teljesség igényével való felsorolás szerint benne van a Novella a delejes halálról című novella is, akkor a kérdéses bibliográfiai jegyzet – a többi meg nem kérdőjelezett mintájára – könnyűszerrel kiegészíthető az alábbi formára:

Novella a delejes halálról. Bp., 1926. = A delejes halál, szerk. KUCZKA Péter, Bp., 1969. (Kozmosz Fantasztikus Könyvek).

Ha így állunk hozzá, az idézett jegyzet már csak egy aprócska formai hiba, vélhetően a pillanatnyi figyelmetlenség vagy kapkodás szülte. (Vö.: saját lemaradt 2001-es lábjegyzetem.) Schultz Judit nem talált ki egy nem létező Karinthy-kötetet, és ezért talán nem is célszerű éles szavakkal a szándékolt félretájékoztatásról elméletet gyártani erről.

Viszont mindezekből következik a dolgozat legnagyobb hibája és legsúlyosabb, legigaztalanabb vádja: „Felmerül tehát a kérdés, hogy az Emberautomata ténylegesen Karinthy szövege-e, s ha nem, akkor Kuczka miért emelte be mégis a kötetbe?” Sátor Veronika e mondat alapján tehát elképzelhetőnek tartja, hogy egy, Karinthy és a fantasztikum témáját jól ismerő szerkesztő (márpedig Kuczka az volt) egy nem-Karinthy írást szerkesztett be a kötetbe. Hogy a dolgozatíró szerint ezt Kuczka szándékoltan vagy szándékolatlanul tette volna, nem derül ki a mondatból.

Szeretnék itt pár egyszerű állítást tenni. 1) Semmiképpen sem elképzelhető, hogy az Emberautomata című darabot ne Karinthy Frigyes írta volna. Aki ismeri Karinthy írásait, vélhetően el sem gondolkozik ezen, annyira „karinthys” a szöveg. A gondolatvilága, a logikája, a nyelve, a humora, és ráadásul még önironikusan utal saját egyik korábbi regényére is. 2) Semmiképpen sem elképzelhető, hogy az Emberautomatát Kuczka Péter hamisította volna vagy valaki más írását szerkesztette volna bele a kötetbe. Ez a két utóbbi lehetőség felvetése egyszerűen nonszensz és ennek belátása nem is igényel hosszas magyarázatot. Ugyanis A delejes halál megjelenésekor, 1969-ben még élt Karinthy mindkét fia, és bár Gábor változó hangulatban töltötte napjait az „aranyketrecben”, Ferenc az akkori irodalom egyik meghatározó alakja volt. Kuczka és Karinthy Ferenc pedig természetesen ismerték egymást, jó kapcsolatban voltak, enélkül Kuczka nehezen is tudta volna a kötetet kiadni. (És, tegyük hozzá, a Galaktika folyóiratban ezután többször közölt Karinthy Frigyestől írást, az ikonikus 1987/6-os számban többet is.)

Sátor Veronika azért kezd el dolgozata végén elméletet gyártani az Emberautomata kapcsán, mert annak nincs meg a kézirata és Karinthy életében való megjelenéséről sincs tudomása. Ez filológiai kérdés. Ha valaminek nincs meg a kézirata vagy a szerző életében autorizált megjelenési helye, de minden más elemében az életmű része, attól az még az életműhöz tartozik, s ezt elvitatni, akárcsak elvi szinten is, tudománytalan felvetés. (Erre épül a névtelen cikkek azonosítási lehetőségének elmélete és gyakorlata.) „Minden igyekezetem ellenére egyelőre sajnos nem kaptam közlésre érdemes választ a kérdésre”, írja a szerző, és ezt igazolni tudom, hiszen közvetve – Németh Zoltán szerkesztő által – én is megkaptam a kérdést. Akkor még nem is tudtam a választ, viszont – hangsúlyozom – kb. harminc éve egyetlen pillanatig nem merült fel bennem kétség a Karinthy-írás Karinthy-szerzősége iránt. A dolgozatíró felveti annak lehetőségét is, hogy „az Emberautomata egy nagyobb szöveg része”, de ezt nem fejti ki és nem indokolja. (Alább szó lesz arról is, hogy éppen az említett írás zárt formája miatt ez kevésbé valószínű.) A filológiai nehézséget pedig abban is látja, „hogy Karinthy rengeteg kisebb lapnak is írt”, és – Fráter Zoltán versközlésére hivatkozva –„Karinthy nem mindig jegyzi saját neve alatt a szövegeit”. Csakhogy Fráter Zoltán nem ezt írta hivatkozott dolgozatában. Idézem Fráter mondatát: „Ennél már csak az volt szörnyűbb, hogy a kezdő költő nevét tévesen, Kanuthy Frigyesnek nyomtatták az Ország-Világ képes hetilap 1907. 18. számában.” A hangsúly itt a „tévesen” szón áll: Karinthynak esze ágában nem állt más néven jegyeznie írását, csak a nyomdai szedő nem tudta elolvasni a közlésre leadott kéziraton a nevet, el is rontotta. (Akivel történt már hasonló, tudja: rém bosszantó dolog, főleg fiatal korban, amikor minden szerző azért dolgozik, hogy megismerjék a nevét – nem pedig, hogy valaki idegenét lássa saját írása alatt vagy fölött.)

Mi történhetett akkor? Célszerű magából a szövegből kiindulni.

Az Emberautomata című írás megformáltsága szerint beszéd, amely először vagy élőszóban hangzott el, vagy imitálja az élőbeszédet – formájában is: „Hölgyeim és Uraim” megszólítással kezdődik, és ez a megszólítás külön sorban áll a szöveg fölött, ahogy az előadások esetében szokott. Ez felveti annak lehetőségét, hogy az Emberautomata esetleg egy kéziratban maradt ténylegesen elmondott beszéd: egy valahol megtartott humoros előadás, vagy még inkább egy konferansz, netán rádiófelolvasás szövege. (Mindhárom jellegzetes terepe volt Karinthynak.) És ha valóban kéziratban maradt írásról van szó, azt csakis Karinthy Ferenctől kaphatta meg a kötet szerkesztője – de a közléshez mindenképpen tőle kellett engedélyt kérni. Azaz emiatt is elképzelhetetlen, hogy ne Karinthy Frigyes írásáról lenne szó. (Aztán lehet, hogy a kézirat a kötet szerkesztése közben elveszett, elkallódott, és ezért nem ismerjük ma. Ez pedig egyáltalán nem irracionális feltevés. Birtokomban van egy olyan Kardos György-levél másolata, amelyben a Magvető igazgatója bocsánatot kér Lovass Gyula író örökösétől, amiért a kiadóban elhagyták az író Kilenc hős visszatér című kötetének teljes (!) anyagát, benne a szó szerint csak kéziratban fennmaradt Kilenc hős visszatér című regénnyel, ami így jelen pillanatban elveszett-státuszú kézirat. 1973-ban még megvolt – ma nincs.)

Szerintem ez egy igen életszerű lehetőség.

De nem is kell semmiféle teóriát gyártani.

Emberautomata című írása Karinthy Frigyesnek valóban nincs és nem volt soha. Csak lett. Karinthy – 1969-ben ezen a címen megjelent – prózája eredetileg Az Est 1929. július 14-i számának 10. oldalán látott napvilágot, Hölgyeim és uraim cím alatt és ( -inti ) aláírással, keretben. Nem hagyományos cím ez, hiszen a szöveg része, ezért is áll kézírást imitáló tipográfiával a sorok fölött.[1]

Ez pedig, lehet mondani, eldönt mindent. Az Emberautomata eddig is Karinthy Frigyes írása volt, ezután is az marad. Kuczka Péter új címet adott a szövegnek (mint ahogy tette azt a kötettel is), és jól járt el, mert a Hölgyeim és uraim valóban kissé furcsán hatna. Viszont ezt a változtatást nem jelezte – a kötetvégi utószóban sem –, ez valóban az ő lelkén szárad. De több nem.

Sátor Veronika dolgozatának egy gondolatával viszont maradéktalanul csak egyetérteni lehet: „Mindenesetre a szöveg [Emberautomata] létezése is mutatja, hogy szükség lenne/van egy koncentráltabb Karinthy-kutatásra, nemcsak a Karinthy-líra esetében, de a prózai szövegei tekintetében is.” Lényegében hasonlót írtam én is, tizenöt éve, sajnos. (De legalább, ami öröm: azóta a költői életművet Kőrizs Imre és Keresztesi József átláthatóvá tették.)

 

 

[1] A közlést tegnap, már a hozzászólás-írás utolsó fázisában találtam meg – azaz írásom enélkül is elkészült volna.

 

Bíró-Balogh Tamás hozzászólása és Sátor Veronika tanulmánya

az Irodalmi Szemle 2020/3-as lapszámában jelent meg.

 

 

Bíró-Balogh Tamás (1975, Gyoma)

Irodalomtörténész.