Másnap – részlet Nagy Hajnal Csilla kamaradarabjából

Liam Moody felvétele

 

SZEREPLŐK:

Albion: 23 éves férfi, Mendel legjobb barátja

Mendel: 26 éves férfi, Albion legjobb barátja

Pille: 20 éves nő, Tóra gyerekkori barátja

Tóra: 22 éves nő, Pille gyerekkori barátja

Vraun: 24 éves férfi, tegnap érkezett a városba és találkozott először a többiekkel

Ssimi: 25 éves férfi, Regina útitársa

Regina: 19 éves nő, Ssimi útitársa

 

1. jelenet

 

Szín: egy híd lábánál ülnek, a háttérben mögéjük vetítve, a csobogó folyóval együtt, egy széles vászonra valami olyasmi videófelvétel (egy helyből felvéve), mint a Golden Gate Bridge (vagy a Boszporusz-híd), napjainkban, és halkan hallatszik a víz csobogása is. A színpadon ketten ülnek a földön, az éjszakától elrongyolódott ruhában. Hajnal van, körülöttük ledobott kabátok, néhány üres sörösüveg, hanyagul támaszkodnak, ideoda dőlnek a nevetéstől.

 

ALBION: (alig bír megszólalni, pukkadozik a kacagástól) És ő meg… (beleröhög) bazdmeg… észre se vette!

 

Újult erővel kacagnak fel, a padlót csapkodják, ez így megy hosszú másodpercekig, majd ütemesen alábbhagy, végül eláll a nevetés, ülnek tovább a földön egy darabig síri csendben.

 

MENDEL: (összehúzza a szemöldökét) Albion… mióta ülünk mi itt?

ALBION: (láthatóan összezavarodik, a karórájára próbál nézni, nincs karórája, pár másodpercig keresgél maga körül a sörösüvegek és a ruhák között, feladja, mély levegőt vesz) Egyáltalán nem biztos, hogy ez a kérdés.

MENDEL: Nem, tényleg nem. Mégis mintha röpködne itt körülöttünk valami kérdőjel. (a levegőt figyeli, mintha egy legyet keresne, talán halk zümmögést is hallhatunk egy pillanatra)

ALBION: (kuncog) Azt tudom, hogy amióta itt ülünk, azok a fák ott legalább másfél métert nőttek. MENDEL: Szerintem a hegyek mentek össze mögöttük, én legalábbis így láttam.

ALBION: (csóválja a fejét) Nem-nem, vagyis hogy lehet, hogy a hegyek is öszszementek, de a fák biztosan megnőttek. Nézd, az az ág korábban nem volt ott (mutogat valahova a közönség fölé), sőt, úristen, azt figyeld, Mendel! Éppen nől egy új!

MENDEL: (hunyorítva nézi ő is) Igazad lehet. (nézik egy darabig, Mendel megunja, Albion felé fordul) Szerinted mi is így nőttünk meg? Ha valaki figyelt minket egy darabig, és mondjuk hunyorított is, akkor láthatta, ahogy egyre inkább eltakarjuk a napot?

ALBION: Nem hiszem, hogy bárkinek is eszébe jutott volna, hogy egyszerre túlzottan sokáig figyeljen engem, miközben felnőttem.

MENDEL: Én figyeltelek volna. Ha ott lettem volna, lett volna módom…

ALBION: Ha egy anyánk lett volna…

MENDEL: Nekem pedig egy sincs, ugye. Figyeltük egymást a többi gyerekkel, én legalábbis figyeltem a többieket, de amikor senkin körülötted nincs semmi, ami egy vigyázó szemre emlékeztetne, akkor nehéz arra gondolni, hogy ezt meg lehet tenni.

ALBION: Az én anyám csak azért figyelt, ha figyelt, hogy rajtakapjon. Mindig azt hitte, hogy éppen ártani fogok neki. Vagy valakinek. Apám pedig nem figyelt, mert tudta, hogy neki úgysem árthat senki, a többi pedig nem érdekelte.

MENDEL: Vajon ha megkeresném a szüleimet, látnék valamit a szemükben?

ALBION: Hogy érted?

MENDEL: Hát, nem a színében, a formájában, szóval nem magamat akarnám látni benne. Talán… talán mégis magamat, de nem úgy, hanem egy viszszatükröződést. Szerinted utólag észrevennék, ahogyan felnőttem?

ALBION: (szomorúan) Bár így lenne. De hogy valaki önként lemondjon arról, hogy téged láthasson növekedni… változni… nem hiszem, hogy a szüleid valaha bármit is annyira látni tudtak, hogy az visszatükröződjön a szemükben.

MENDEL: Igen. Én is így gondolom, azt hiszem. A te anyád szemében én látom a fényforrást.

ALBION: A forrást, azt lehet, azt láthatod. De a fény útja, az nincs sehol. Mintha elnyelné ezt a fényt a forrás. Pedig gyönyörű forrás. Csak úgy csobog. Olyan az anyám szeme, mint egy vízesés, amiből csak esik és esik kifelé a víz, de sehová sem ér.

MENDEL: Fájdalmasan hangzik.

ALBION: Fájdalmasan is nézett ki. (megrázkódik) Hol vagyunk?

MENDEL: (hosszasan körbekémlel körülöttük) Lehet, hogy ez a kérdés?

ALBION: Biztosan a kérdések között van. De biztosan nem az első.

MENDEL: (a hátuk mögé néz) Homályosan látok egy hidat, de szerintem ezen sosem mentünk át.

ALBION: Miért mentünk volna? Van valami a másik oldalán?

MENDEL: Valami biztosan, de más emberek valamije. De ez egy biztos pont. Idáig jutottunk, idáig biztosan eljutottunk.

ALBION: Jó, igazából mindegy. Én jól vagyok. Azt hiszem. Én általában jól vagyok. Legalábbis általában azt hiszem.

MENDEL: Emlékszem a zenére, nem olyan régen még egy olyan helyen voltunk, ahol körbeölelt minket egy nagyon hangos zene… de mégis mintha valamit elfelejtettünk volna.

ALBION: (újra a fákat figyeli a távolban, lassan beszél) És-akkor-mi-van?

MENDEL: Ez az, hogy így, hogy nem tudjuk, mi volt az, amit elfelejtettünk, fogalmunk sincs, hogy mi van, hogy van-e valami egyáltalán… (erőlteti az agyát, aztán rádöbben valamire) De amikor elindultunk, még sokkal többen voltunk. Te pedig (hirtelen, felvidult arccal, döbbent lelkesedéssel kezd mutogatni Albionra), barátom, te szerelmes voltál!

ALBION: (leveszi a tekintetét a fákról, közömbösen néz maga elé, elhúzza a száját) Lehettem.

MENDEL: (próbálja barátját is fellelkesíteni) Igen, egészen biztosan az voltál! Emlékszem a… haja szőke volt, vagy… lehet, hogy fekete… (erőlteti az agyát, összeszorítja a szemét) aztán, aztán össze is házasodtatok! Igen, én adtalak titeket össze!

ALBION: (röviden, fanyarul felnevet) Hah, és tényleg. Megkérte a kezemet, én meg mondtam, hogy jó, de akkor Mendel barátom kell, hogy összeadjon minket.

MENDEL: (nagy nehezen feltápászkodik, láthatóan szédül) De még milyen szertartás volt, komám… (elgondolkozik) De hol van most a vőlegény? Ez volna a nászutatok?

ALBION: (elsápad) Lehet, hogy tényleg létezett?

MENDEL: Lehet, hogy mindannyian tényleg létezünk?

ALBION: (ő is feltápászkodik) Mendel! Figyelj, hallod! (megrázza Mendelt) Meg kell találnunk! Most, hogy kiderült, értelme van az életemnek, nem mondhatok le róla csak úgy!

MENDEL: No várjál-várjál, lassabban, lassabban, hé, nem eszik olyan forrón a dimenzióugrást. Hogy hívták egyáltalán?

ALBION: (kétségbeesetten kutatni kezd a földön szétszórt ruhák és sörösüvegek között) A telefonom… biztos, hogy megvan… a száma… vagy… valami… (kapkodva kutat tovább)

MENDEL: Albion, Albion, neked sosem volt telefonod.

ALBION: (lenyugszik, lerogy a földre) Ez is igaz lehet. (másodpercekig néz Mendelre, az meg áll fölötte)

MENDEL: (a kezét nyújtja Albionnak) Gyere.

ALBION: Hova?

MENDEL: Megtaláljuk.

 

Pár másodperc gondolkodás után Albion megragadja Mendel kezét, talpra ugrik, és futva elindulnak kifelé, jobbra.

 

2. jelenet

 

Szín: A háttérben a vásznon a híd pszichedelikus képekbe mosódik, a csobogás ritmikussá válik, elektronikus zenévé alakul, ezalatt valaki a lehető legészrevétlenebbül kihordja a színpadról a ruhákat és a sörösüvegeket. A zene folytatódik, halkul, a pszichedelikus képek egy klub bejáratát mutatják, videófelvétel, hajnal van itt is, időnként kibotorkál vagy bebotorkál a felvételen valaki. Mire a zene elhalkul, és a felvétel átvált, bal oldalról hárman botorkálnak be, lassan, fáradtan, de láthatóan boldogan, egy fiú és két lány: Vraun, Tóra és Pille. Pille, aki leghátul ment, megtorpan.

 

PILLE: Várjatok, ez az a pillanat!

 

Vraun és Tóra megállnak, hátrafordulnak.

 

VRAUN: (jelentőségteljesen mereszti Pillére a szemét) … tart még?

PILLE: Ne mozduljatok! (mindannyian megfagynak, Pille suttog) Halljátok ezt? Valami zúgás, és… mintha a… mostohaapám…

 

Tóra a szája elé kapja a kezét.

 

PILLE: (mély levegőt vesz, elernyed, mosolyog) Nem, a mostohaapám halott. Vagyis, nem úgy halott. Meséltem nektek egyáltalán a mostohaapámról?

VRAUN: Úgy érzem, hogy igen, de nem érzem, hogy mit. Tóra?

TÓRA: (szomorúan rázza a fejét) Nem, semmit sem tudunk róla. Vagy lehet, hogy mégis, de még nem derült ki.

PILLE: (a hátizsákjában kutat) Víz… valahol van nálam… (megtalálja a félliteres palackot, mohón inni kezdi, megáll, megtörli a száját) Szerintem hagyjuk is inkább a mostohaapámat. Nem kell mindig mindennek mostohaapákról szólnia. (Vraun felé fordul) Mi már találkoztunk? Pille vagyok! (kezet nyújt)

VRAUN: (zavartan nyújtja ki ő is a kezét) Vraun. (idegesen oldalra mosolyog Tórára) Bár ezt már nagyjából ötödször játsszuk el ma.

PILLE: (elkapja a kezét) Te jó ég, ne haragudj. Időről időre… eltűnik minden…

TÓRA: (felsóhajt) Nem direkt csinálja. Még az is lehet, sőt, statisztikailag kifejezetten valószínű, hogy ezelőtt a kérdés előtt fél órával Pille szerelmes volt beléd. Ez nem tudom, segít-e, de mindenesetre igaz.

VRAUN: Tulajdonképpen mindegy.

PILLE: (lesüti a szemét) És a pillanatot is eltévesztettem. Nem is volt pillanat. (szomorúan leül a földre) Hagyjatok itt nyugodtan.

TÓRA: (Pille mellé ül, átkarolja, simogatja a vállát, Vraun idegesen lépked egyik lábáról a másikra) Nincs semmi baj. De ha van baj, az se baj. Lehet baj. Minden lehet. Ne aggódj. Lélegezz.

VRAUN: (megvakarja a fejét) Ti szoktátok érteni magatokat?

TÓRA: (élesen néz fel Vraunra) Tulajdonképpen mit keresel te itt?

VRAUN: Hol?

TÓRA: Ebben a városban, egyáltalán. Az egy dolog, hogy felbukkansz, átéled velünk az éjszakát, aztán úgy csinálsz, mintha te közelebb lennél a valósághoz – mintha érdekelne bárkit is, ki van hozzá közelebb –, de hogy egyáltalán azt se bírod elmondani, hogy kerültél ide…

VRAUN: Ezt eddig egyáltalán nem firtattátok, már ne haragudj!

TÓRA: Eddig nem voltál gyanús!

VRAUN: Hogy a faszba lettem most hirtelen gyanús?

TÓRA: (egyre dühösebb) Biztos végig gyanús voltál, csak eddig még álcáznod is sikerült!

VRAUN (idegesen kutatni kezd a házizsákjában) Mit akarsz látni, valami igazolványt? A jogsimat is megmutatom, ha…

PILLE: (felkapja a fejét, kérlelően szólal meg, Vraun szavába vágva) Délről jött, délről, most már emlékszem, ne veszekedjetek, könyörgöm, Tóra csak egy angyal, és Vraun is csak egy angyal, most már mindenre emlékszem, szóval hagyjátok abba, kérlek… (a végére elcsuklik a hangja, a másik kettő ellágyul, egymásra néznek)

TÓRA: Bocsánat.

VRAUN: (megvakarja a fejét, leül melléjük) Én is bocsánatot kérek, én csak… nem szeretek visszagondolni rá, hogy honnan jöttem.

 

Tóra rámosolyog Vraunra, őt is közelebb húzza, most Pille és Vraun két oldalról döntik fejüket Tóra vállaira, szimmetrikusan simogatja a vállaikat, pár másodpercig így, békében ülnek, Tóra halkan, hümmögve dúdol is valamit. Pille békésen, lehúnyt szemmel fekszik tovább, míg a másik kettő beszélgetésbe kezd.

 

VRAUN: Azt a delet, ahonnan jöttem, egész életemben északnak hívták az emberek. Mindig mindenki úgy viselkedett, mintha mi lennénk legfelül. Nem azért, hogy értékesebbnek érezzék magukat, egyszerűen csak, azt hiszem, nem akarták, hogy a gyerekek azt higgyék, északnak is el lehet indulni akkor, amikor valahová indulni akarnak. Talán féltek, hogy fázni fogunk.

TÓRA: Hogy jöttél rá, hogy erre is elindulhatsz?

VRAUN: Nem tudom, nem igazán emlékszem, mintha már nagyon régen lett volna… pedig, azt hiszem, csak pár napja indultam el… igazából valószínűleg én is délnek akartam indulni, sőt, rémlik is valami, eleinte volt nálam egy térkép, csak… szerintem egyszerűen fordítva tartottam. Sőt (elkerekednek a szemei a döbbenettől), én tegnap éjjelig azt hittem, dél felé tartok! Ti mondtátok el nekem, hogy északon vagyok!

TÓRA: (halkan felnevet) És van itt valami? Találtál valamit?

VRAUN: Hát, mivel semmit sem keresek, folyamatosan mindent megtalálok. És te?

TÓRA: (meglepődik) Hah. Eddig sosem gondoltam rá, hogy akár találhatnék is dolgokat.

VRAUN: Nem muszáj.

TÓRA: Azt tudtam, igen. Hogy nem muszáj.

 

Elcsendesülnek, Tóra halkan dúdol tovább.

 

PILLE: (lassan kinyitja a szemét és felemeli a fejét, zavartan néz körbe, aztán felemeli a jobb kezét a szeme elé, eltátja a száját) A nagymamám gyűrűje… (kapkodva kutatni kezd a cuccai között, a másik kettő is kizökken, pedig közben óvatosan már épp majdnem megcsókolták egymást, de most mindketten Pillére néznek)

TÓRA: Mi van a nagymamád gyűrűjével?

PILLE: (kétségbeesett hangon) Nincs az ujjamon! Eltűnt, én… nem találom… nem emlékszem…

VRAUN: (összerezzen, mint akinek eszébe jutott valami) Úristen, hát nem emlékeztek?

PILLE: Mi? Mire?

VRAUN: (önkéntelenül is vigyorogva magyaráz) A srácok, tegnap éjjel! Valami… nem jut eszembe a nevük, de… össze akartak házasodni, és már minden készen állt, elkezdték a szertartást, és ekkor döbbentek rá, hogy nincsen gyűrűjük! Te pedig, Pille, azt mondtad, kölcsönadod nekik.

PILLE: (szomorúan megáll) Ez így rendben is van. Csak nem jutott eszembe elbúcsúzni tőle.

VRAUN: A gyűrűtől?

 

Tóra kicsit rosszallóan néz Vraunra, Pille tágra meredt szemekkel.

 

PILLE: Igen, a gyűrűtől.

TÓRA: Lehet, hogy ők is itt vannak még valahol. Rémlik, hogy az egyiket Ssiminek hívták, a másik meg… mintha valami folyóról lett volna elnevezve… mindegy, szeretnéd megkeresni őket?

 

Pille lassan, de határozottan bólogat, Tóra feltápászkodik, Pillét is felhúzza.

 

TÓRA: (Vraunhoz) Na, mit mondasz? Velünk tartasz, idegen?

 

Vraun is feláll, szó nélkül, elindulnak kifelé a színpadról, jobb oldalon.

 

3. jelenet

 

Szín: A zene felhangosodik, de el is lágyul, az ütemes elektronikus zenéből lassú, dúdolós zene alakul, a képek pszichedelikusak lesznek megint, de azok is lassulnak, lüktetnek, és nem alakulnak kivehető felvétellé, időnként mintha valami erdő-formát öltenének, aztán felhőkarcolók, nagyvárosi látkép, de végig, a harmadik jelenet alatt, pszichedelikusak maradnak. Óvatos, lassú fények is átfuthatnak a színpadon ezalatt a jelenet alatt. Jobb oldalról Ssimi és Regina jönnek be, Ssimi a karjaiban tartja Reginát, aki látszólag alszik, de Ssimi nyakába kapaszkodik. Beérnek nagyjából középre, kicsit balra, Ssimi így, ahogy vannak, leül a földre, Regina marad az ölében, ébredezik. Ssimi előkotorja a zsebéből a cigijét, rágyújt. Regina kinyitja a szemét, óvatosan körbenéz, Ssimi figyeli őt, miközben ráérősen cigizik.

 

REGINA: (Ssimin állapodik meg a tekintete) Hol vagyunk?

SSIMI: (lassan kifújja a füstöt) Szeretlek.

REGINA: (fáradtan mosolyog, aztán összeráncolja a szemöldökét) És Albion?

SSIMI: (halkan, röviden felnevet) Persze. Az más.

REGINA: De létezik.

SSIMI: Így is fel lehet fogni.

REGINA: (szelíden) Nagyon szép volt.

SSIMI: Az esküvő?

REGINA: (Ssimi kezét simogatja) Az esküvő. (halkan kuncog, felemeli Ssimi kezét, nézegeti a gyűrűt a gyűrűsujján) És a gyűrű… olyan, mintha azóta az ujjadon lenne, amióta ismerlek.

SSIMI: Mert mióta ismersz?

REGINA: (hirtelen ijedten rázza meg a fejét) Tudod, hogy ezt nem tudjuk.

SSIMI: (cinikusan kifújja a levegőt az orrán) Na igen. Kéred?

REGINA: Micsodát?

SSIMI: (megcsókolja Regina homlokát) A gyűrűt, te buta.

REGINA: …egyáltalán nem biztos.

 

Csendben ülnek egy darabig.

 

REGINA: Megint el fogsz tűnni, ugye?

SSIMI: Nem, most te fogsz eltűnni.

REGINA: (mosolyog) Igaz, tényleg, mindig elfelejtem.

SSIMI: Mindig szólni fogok, hogy most mi jön. Ne félj.

REGINA: (fellelkesül) Jaj, hisz még nem is mondtam!

SSIMI: Mit?

REGINA: Már nem félek!

SSIMI: Semmitől?

REGINA: És senkitől!

 

Boldogan nevetnek, összeölelkeznek, aztán Regina felemeli a tenyerét, nézni kezdi, ahogy átszüremlik rajta a fény, ezt folytatja beszélgetés közben is.

 

REGINA: Szerelmes voltál Albionba?

SSIMI: Miért ne lettem volna szerelmes belé?

REGINA: Nagyon szép orra volt.

SSIMI: Bizonyára ez még mindig így van.

REGINA: Ssimi… (lassan leteszi a tenyerét az ölébe, a fiúra emeli a tekintetét)

SSIMI: Regina?

REGINA: Annyira hülye neved van. Sosem volt kevésbé hülye neved?

SSIMI: (felhúzza a szemöldökét) Nem, azt hiszem, nem volt. De nem te neveztél így el?

REGINA: Akkor az időről ma sincs véleményünk?

SSIMI: Számítana?

REGINA: Nem szeretem, amikor igazad van. Vagyis, most éppen nem tudok mit kezdeni vele, mert azelőtt elkezdhettem félni, amikor igazad volt, de most már nem félek. (kimászik Ssimi öléből, kicsit odébb húzza magát, de a lábaik még összeérnek) Mit csináljak most már olyankor, amikor igazad van?

SSIMI: Ne csinálj semmit. Mármint, azt csinálsz, amit akarsz. Elmondhatom, hogy mi fog történni, de neked azt kell csinálnod, amit akarsz. Vagyis hogy még csak azt sem kell.

REGINA: (törökülésbe helyezkedik, a lábára támasztja két könyökét, két tenyerébe helyezi az állát) Nem szeretem, amikor igazad van. Félni se szerettem, de azt legalább tudtam, hogy kell.

SSIMI: Nyugodj meg, jó?

REGINA: Mi lesz most Albionnal?

SSIMI: Mi lenne? Mosolyogva fog ébredni, lassacskán teljesen kijózanodik, és mostantól egy darabig időnként velem álmodik majd, ahogyan én is vele, ilyenkor álmunkban néha még találkozni is fogunk.

REGINA: (halkabban) De összeházasodtatok…

SSIMI: (sóhajt, beletúr a hajába) Persze hogy összeházasodtunk. Egymásba szerettünk. Egészen logikus lépésnek tűnt.

REGINA: Én is álmodhatok veletek?

SSIMI: Ha szeretnél, akkor igen.

REGINA: És ha nem szeretnék?

SSIMI: Nem szeretnél?

REGINA: (mintha lassan, ütemtelenül táncolna, mozogni kezd a kezeivel) Nem tudom.

SSIMI: Időnként megjelenek az álmaidban, és te azt szoktad mondani, hogy olyankor mindegy, mi van még benne. Akkor végül is az is mindegy, hogy amikor valamelyik álmodban megjelenek, megjelenik-e benne Albion is éppen. Ha pedig csak ő jelenik meg, nélkülem, akkor… akkor jó közelről megnézheted az orrát. És átadhatod neki az üdvözletemet.

REGINA: Kár is lenne ezen tovább gondolkodni. Ki tudja, például, álmodom-e még valaha. De nem válaszoltál.

SSIMI: Mikor?

REGINA: Amikor megkérdeztem, még az elején, hogy hol vagyunk.

SSIMI: (körbenéz) Valami erdőben lehetünk.

REGINA: Igazából nem mindig valami erdőben vagyunk?

SSIMI: (halkan felnevet, feltápászkodik) Gyere, felhúzzuk a sátrat, keressünk árnyékosabb helyet.

 

Regina megáll, nagy szemekkel néz Ssimire egy darabig. Ssimi észbe kap, elmosolyodik, felsóhajt, lehajol Regináért, felemeli megint, és a karjaiban víve őt, bal oldalon távoznak a színpadról.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/5-ös lapszámában.

 

Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc)

Költő, író, szerkesztő. Első verseskötetéért a Makói Medáliák-díjat kapott, címe: Miért félünk az őrültektől. 2019-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat kapott. A Másnap című darabja ugyancsak 2019-ben, a Dialóg nonprofit szervezet által hirdetett magyar nyelvű drámapályázaton első helyezést ért el. Jelenleg Isztambulban él, a KultMinor kisebbségi kulturális alap ösztöndíja segítségével Fragmentáció munkacímű versregényén dolgozik.