Sátor Veronika: Karinthy Frigyes helye a rendszerváltást megelőző szovjetizált kánonban

Ahogyan minden kánonkérdésről szóló szöveget, ezt a dolgozatot is indíthatnánk egy gyakran idézett közhellyel: kánonok mindig is voltak, mindig is lesznek. Az irodalomtörténet mint műfaj, illetve az irodalomtörténet-írás önmagában is kanonizációs tevékenység: a 20. században – világirodalmi tekintetben – például az egyik leghíresebb ilyen próbálkozás Harold Bloom nevéhez fűződik, aki a The Western Canon című művében négy korszakra bontva a nyugati irodalom történetét (The Theocratic Age, The Aristocratic Age, The Democratic Age, The Chaotic Age), huszonhat szerzőt tárgyal részletesen, illetve kötete függelékében a különböző korszakok irodalmi kánonjának egyes darabjait is számba veszi. A teokratikus kor az ókor irodalma; az arisztokratikus kor a középkort, reneszánszot, felvilágosodást foglalja magába, nagyjából a 19. század elejéig; a demokratikus kor a 19. század, kaotikus kornak Bloom a 20. század, vagyis a modernség irodalmát nevezi.1 Mindenesetre nemcsak a világirodalomban, de a hazai irodalomértésben is kevés olyan irodalmi kérdésfelvetés van, amely olyan gyakran kerülne az érdeklődés centrumába, mint a kánon problematikája. A kánonok létezése már csak azért is megkerülhetetlen kérdés, hiszen ezek segítenek a megismerendő irodalmi művek szelektálásában. Éppen ezért elöljáróban érdemes lenne konceptualizálni, hogy mit is értünk kánon alatt. A kánon „nem csupán szövegek, szerzők, beszédmódok, műfajok halmaza, hanem a kiválasztásukat meghatározó kommentár és az önállósuló értelmezés szerves rendszere, [amely][…] eszközként és rögzült vagy rugalmas szabályként minden további műképződmény befogadhatóságát befolyásolja.”2 A kánonhoz elválaszthatatlanul kapcsolódik a szöveg- és értelemgondozás mozzanata és a cenzúra is.3

Ahogyan arra a dolgozat címe is utal, a tanulmány célja, hogy felderítse azt, hogy a második világháborút követő politikai rendszerben milyen esélyei voltak Karinthy Frigyes műveinek a kanonizálódásra. Annak a kutatónak ugyanis, aki Karinthy életművével kíván mélyrehatóan foglalkozni, tudatosítania kell, hogy az egyes szerzők recepcióját nagyban befolyásolták – és hatással vannak rá ma is – a történelmi folyamatok. A vizsgálat által remélhetőleg közelebb kerülünk azoknak a kérdéseknek a megválaszolásához, melyek napjainkban egyre gyakrabban merülnek fel azokban a kutatókban, akik a Karinthy-életművel, illetve a Karinthy-recepcióval foglalkoznak; másrészt talán felfedhetővé válik azoknak a kijelentéseknek a háttere is, melyek a szerzőt méltánytalanul elfeledettnek,4 vagy remek, de csupán humoros írónak tartják5 (legalábbis az Így írtok tin és a Tanár úr kéremen kívül nem vagy kevésbé számolnak az életmű többi darabjával). Jelen dolgozat végső célja az lenne, hogy hozzájáruljon a Karinthy-kép árnyalásához.

A 20. századi magyar irodalom egyik, kánonteremtő kontextusa miatt is jelentős médiuma a Nyugat folyóirat volt. A folyóirat által kialakított értékrend mai irodalomértésünkben is kifejti a hatását. Valószínűleg ez annak is köszönhető, hogy az iskolai oktatásban is a Nyugat által kialakított, illetve a nyugatos kánon továbbélése tapasztalható. Persze a folyóiratnak nem az volt az elsődleges célja, hogy irodalomtörténeti kánont hozzon létre – annak ellenére, hogy a folyóirat több szerkesztője és/vagy szerzője egyetértett abban, hogy minden kornak meg kell írnia a saját irodalomtörténetét6  –, azonban utólag kiolvasható belőle egyes szerzők vagy művek preferenciájának rendje. Természetesen, mint minden irodalmi fórumnak, indulásakor a Nyugatnak is meg kellett teremtenie saját értékrendjét, illetve azt a nézőpontot, amelyből a Nyugat előtti magyar irodalomra tekinteni lehet. A Nyugatot már a kezdeti időszakban erős kritika éri, folyamatos támadások kereszttüzében jelenik meg. A Herczeg Ferenc által szerkesztett Magyar Figyelő például – mely Tisza István korábbi miniszterelnök támogatásával jött létre, annak érdekében, hogy a Nyugatot ellensúlyozza – permanensen nemzetietlenséggel vádolta a folyóiratot. Ezt a véleményt az válthatta ki, hogy a Nyugat nyitott volt a világirodalom és a modern irodalom felé, s az irodalomértésük nem kizárólagosan nemzeti szempontú volt, annak ellenére, hogy a magyarnyelvűség alapvető szempont volt irodalomtörténeti és hagyományfelfogásukban. A Nyugat kánonformáló szerepe jól megfigyelhető például a lap Csokonai-recepciójában. A folyóiratban helyet kapó, Csokonait méltató, már-már kultuszteremtő jellegű cikkek újrarajzolták a Csokonai-portrét, a szerzőt mintegy modern és követendő elődként tételezve a kor szerzői számára (s itt nem csupán a Csokonai művészetét tárgyként középpontba állító cikkeket kell érteni, hanem olyan tanulmányokat, melyek korábbi korok műveire, szerzőire – a példa esetében Csokonaira – utalnak). Hatástörténeti szempontból a folyóirat leginkább a felvilágosodásban és a reformkorban látta a követendő példát. Kiemelten méltatták Aranyt és Petőfit: „[a] Nyugat viszonya az Arany-kánonhoz a mindenkori kánon-reform példáit követi. Nem »letaszítani« akarja Aranyt a neki állított piedesztálról, hanem újat építeni neki.”7 Petőfiben nemcsak a korábban megrögzült népnemzeti, szabadságharcos költőt látták, hanem költészettörténeti jelentőségét kívánták hangsúlyozni. A nyugatos szerzők műfordításai, tehát a Nyugat műfordítás-irodalma  is a szerzők kánonban való elhelyezkedését igyekezett elősegíteni vagy nyomatékosítani. Láng Gusztáv szerint ezek a szövegek is a hagyománykiegészítést szolgálták. Példaként Tóth Árpád Shelley-fordítását hozza fel, mely „egy olyan romantikus óda, amely a magyar romantikából hiányzik, illetve hiányzott addig, amíg a költő és Shelley költeménye nem találkoztak. […] ez a műfordítás […] nemcsak űrt tölt be a hazai hagyományban, hanem nyelvének modernségével egyúttal azt is szemlélteti, hogy az »utód« hogyan »írja tovább« ezt a tradíciót”8 – ti. az európai romantikáét.

A Nyugat 1908 és 1941 között jelent meg. A szakirodalom általában három nagy korszakot, „három nemzedéket” különít el a folyóirat életében.9 A 20. századtól kezdődően nem volt a magyar irodalom történetének olyan korszaka, mely ne vetett volna számot a Nyugattal, illetve annak legnagyobb alakjaival. Téves volna azonban azt állítani, hogy az összes, napjainkban nyugatosként hivatkozott szerzőt egyformán ítélték meg az egyes irodalmi korszakokban. A Nyugat ’41-es megszűnése után Illyés Gyula vezetésével Magyar Csillag néven új folyóirat indult az „Osvát–Ady– Móricz–Babits kialakította hagyomány folytatásaképpen.”10 A Magyar Csillag célja a Nyugathoz hasonlóan az értékek és humánum politikamentes megőrzése volt. A lapnak 48 száma jelenhetett meg 1944-es betiltásáig.

Annak ellenére, hogy a történelmi fordulatok nem feltétlenül jelentenek irodalmi korszakhatárt, elmondható, hogy a második világégés után nem sokkal megfigyelhető a magyarországi irodalmi mező átalakulása. A világháború után a Magyarok az első új folyóirat, melynek „kritikai rovata hamarosan a lukácsi irodalomszemlélet orgánuma lett”.11 A Magyarok mellett, annak ellenére, hogy csupán hét számot élt meg, a magyar irodalmi kultúra második világháború utáni legjelentősebb kezdeményezése az Újhold folyóirat volt. A kor társadalmi változásait is jelzi a lap története: 1946-os létrejötte a civil társadalmi kezdeményezések szabadságát, az irodalmi, művészeti vagy egyéb, de mindenképpen önálló koncepciók igényét és lehetőségét, a tevékenyen működő nyilvánosságot tükrözi. Az 1948-as fordulattal (ez év májusáig jelenik meg a folyóirat), vagyis a kommunista hatalomátvétellel minden a politikai akarat köré csoportosul, a művészet irányított lesz. Ez egyben azt is jelenti, hogy az írók az államtól függenek: innentől nem az olvasók igényei szabják meg, hogy a szerzők miről írnak (illetve a kiadók mit adnak ki), hanem a „megrendelő” és mindent ellenőrző (legalábbis ellenőrizni akaró) állam. A szovjet sajtóirányítás gondolata nem volt új keletű gondolat ebben az időszakban. Lenin már 1921-ben megfogalmazza azt, amire később a magyar irodalmi élet szovjetizálása is épült:

Mi régebben is kijelentettük, hogy betiltjuk a burzsoá lapokat, ha kezünkbe vesszük a hatalmat. Ha eltűrnénk ezeknek a lapoknak a fennállását, az azt jelentené, hogy nem vagyunk többé szocialisták. Mi nem nyújthatunk a burzsoáziának lehetőséget arra, hogy rágalmazhasson bennünket.12

Ha ráadásul még egy olyan fegyvert is adnánk a kezébe, mint a politikai szervezkedés szabadsága (sajtószabadság, mert a sajtó a politikai szervezkedés központja és alapja), akkor megkönnyítenénk az ellenség dolgát, segítenénk az osztályellenséget. Nem óhajtunk öngyilkosságot elkövetni, ezért ezt nem tesszük meg.13

1951-ben a Magyar Dolgozók Pártjának második kongresszusán ezt a lenini gondolatot Révai József úgymond továbbfejlesztve, a párt egyik fő programjaként jelenti ki, hogy „az iskolát, az agitációt és propagandát, a művészetet, a filmet, az irodalmat, a tömegek kulturális mozgalmának minden formáját”14 arra kell használni, hogy a társadalmat, az embereket átneveljék szocialistává. Tulajdonképpen már a kommunista hatalomátvétel idején megfigyelhető az állami cenzúra egyre erősödő formája, annak ellenére, hogy több törvény és pártprogram „a polgárok alapvető és elidegeníthetetlen jogai között sorolta fel a gondolat és vélemény szabad nyilvánításának jogát”.15 A lapés könyvkiadást a súlyos papírhiány is megnehezítette. 1945-ben – a papírhiányra hivatkozva – törvénybe foglalták, hogy csak engedéllyel történhet papírfelhasználás, illetve minden megszerzett papírt azonnalzárolni kell.16 Ezzel kezdetét vette a fokozott mértékű ellenőrzés is. A 390/1945 M. E. számú rendelet már a kiadás előtti cenzúrát is törvénybe foglalja:

Sajtóterméket, ideértve a könyveket, az időszaki lapokat, politikai pártok falragaszait, röpcéduláit stb. kinyomatni csak akkor szabad, ha annak kinyomtatására a miniszterelnökség sajtóosztálya, illetve (a kormány székhelyén kívül) a miniszterelnökség sajtóosztálya által kijelölt hatóság vagy személy engedélyt ad.  […] A sajtótermékben a törölt részt üresen hagyni vagy a törlésre más módon utalni tilos.17

Bár Révai József úgy látta, hogy az ideológia terjesztésének egyik hatékony módja lehet a szépirodalom is, a kommunista elitből nem mindenki osztotta véleményét. Rákosi nézőpontja szerint például a könyvkiadás e tekintetben kisebb jelentőséggel bír. Az irodalompolitika ennek ellenére, főként Révainak és Lukács Györgynek köszönhetően, a könyvkiadásban is teret kapott. Az ún. marxista irodalomszemlélet célja – melynek intézményi hegemóniáját főként a Magyar Irodalomtörténeti Társaság újjáalakulása (1948) és Lukács György fellépése biztosította – „a kommunista üdvtörténet kreálása volt.”18 A Lukács által megalkotott visszatükröződés-elmélet is ennek a célnak az elérését szolgálta: olyan irodalmi kánont kellett létrehozni, mely valóságtükröző irodalmat közvetít, ami egyszerűen annyit jelent, hogy az irodalmi művek szereplőinek vissza kell tükrözniük a „valós” társadalmi viszonyokat. Az említett kánonnak, mely „a Petőfi, Ady és József Attila által megjeleníteni vélt hagyomány folytatását jelölte ki a haladó irodalom egyik elsődleges céljaként”,19 a nép gondolkodásának átalakításában kellett részt vállalnia. Az egyes nyugatos szerzők kánonból való célzott kizárása is jelzi, hogy a fent említett koncepcióba nem minden szerző illeszkedett bele. Ezt jól tükrözi például Babitsnak – viszonylag hamar, már 1945-től kezdődő – fokozatos kiszorítása, illetve a Babits-örökség felszámolásának kísérlete. A nyugatosok közül azoknak az életműve, akik úgymond beilleszthetőek voltak a kánonba, jelentős torzításon ment keresztül annak érdekében, hogy megfeleljen a neki szánt szerepnek. Az irodalmi hagyomány – kommunista ideológia szerinti – szelektálása mellett a pártvezetés érdeklődésének centrumában a kortárs irodalom állt, hiszen az irodalomra – Lenin nyomán – mint propagandaeszközre tekintettek elsősorban. „[V]égső soron, […] a »haladó hagyományok« is abban nyerték el értelmüket, hogy táplálják a jelenkori művészetet –, éppen a közéleti-politikai szerepvállalásban megmutatkozó mozgósító aktivitás és a közösség képviseletében való fellépés az, ami Petőfit ebben az időszakban a kánon csúcsára helyezte.”20

A „kávéházi íróknak” kevés esélyük volt ebben a politikai rendszerben a kánonba való bekerülésre, de még kevésbé arra, hogy ebben a bizonyos kánonban stabil helyet szerezzenek maguknak. Karinthy Frigyes kanonizálására – legalábbis szociáldemokrata oldalról – történtek kísérletek a fordulat éveiben. 1945 és 1949 között Karinthy több műve is megjelenik az Új Idők Kiadónál, illetve halálának 1948-as évfordulója alkalmából több cikk is foglalkozik a szerző életművével. Valószínűsíthető, hogy ebben nagy szerepet játszott az is, hogy ebben az időben jelenik meg fiának, Karinthy Ferencnek Szellemidézés (1946) című, Karinthy Frigyesnek emléket állító regénye. A negyvenes évek végén megjelenő, Karinthy Frigyessel foglalkozó tanulmányok igyekeztek elválasztani egymástól a humoros és a társadalomkritikus Karinthyt, „[í]gy az életmű legnagyobb részét kitevő »humoros« művek valamiféle kötelező penzumként, a megélhetésért folytatott küzdelem eszközeiként jelennek meg ezekben az értelmezésekben, míg a »komoly művek« Karinthy társadalmi elkötelezettségének, a Horthy-korszak bírálatának dokumentumaiként”.21  Balogh Tamás Egy életmű és töredékei című tanulmányában tárgyalja, hogy Karinthy esetében miként működik az irodalomrendszer22 – a szerző esetében Balogh a „Karinthy-rendszer”23 kifejezést használja – felépülése, s azon belül is a szöveg közvetítéséhez kapcsolódó cenzori kód kerül dolgozatának homlokterébe.  A cenzúrának három alkódját elkülönítve beszél politikai, politikai-esztétikai és öncenzúráról.24  Ahogyan arra már korábban utaltunk, a Karinthy-életmű kánonban vagy a tágabb értelemben vett irodalomrendszerben való elhelyezkedését nagyban befolyásolta a politikai cenzúra. Balogh is megállapítja, hogy „1945, illetve 1948 után elsősorban politikai okok miatt csonkult a Karinthy-életmű”,25  azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy az erős kommunista cenzúra mellett gyakori, hogy bizonyos művek „poétikai alkódok által”26 rövidültek, megcsonkultak.

Annak ellenére, hogy több tanulmány is foglalkozik Karinthyval és életművével, 1949-től kezdődően – legalábbis egy időre – teljesen kiszorul a kánonból. Nehéz megállapítani, hogy ennek a „hirtelen” kizárásnak mi lehetett az oka, főleg azért, mert ebben a kérdésben is rendkívül eltérőek a vélemények: Szalay Károly szerint Rákosi utasítására tiltják be azért, mert bár antifasisztának tartják, mégis éppen annyira antikommunistának is;27  ezzel szemben Karinthy Márton egy interjúban utal rá, hogy Rákosi gyakran idézte, sőt szerette nagyapja írásait.28 A legvalószínűbb, hogy Karinthynak a saját korához fűződő (politikai) viszonya nem egyértelműen meghatározható, így a kommunista irodalompolitika úgy láthatta, hogy „nem érdemes kísérletezni Karinthy szocialista íróvá maszkírozásával”.29 Annyi bizonyos, hogy ’49- ben az utolsók közt van Sós Endrének a Huszadik Század folyóiratban megjelenő cikke, amely egy emléktábla-avatás kapcsán Karinthyt méltatja. Ezután ötévnyi „csend” következik. 1949 és 1953 között nem jelenik meg Karinthy Frigyesről vagy életművéről szóló tanulmány, de még újrakiadásokról sem beszélhetünk.

A fentiek ismeretében talán mégsem annyira meglepő, hogy a humoros írásai által közismertté vált Karinthyt nem kívánta a rendszer az akkorra már kibontakozni látszó huszadik századi magyar irodalom „haladó hagyományának” részévé tenni. A politikai rendszernek ugyanis nem állt érdekében a nyílt bírálat engedélyezése, így a közállapot bármiféle gúny, irónia vagy humor tárgyává tétele sem. Ahogyan az irodalomnak, úgy a humornak is propagandaeszközként kellett szolgálnia (nem bírálnia, hanem elfogadtatnia kellett a napi politikai történéseket). Az irodalompolitika nem szolgálhatott „termőtalajául” az olyan – kommunista perspektívából nézve – kétes humornak, mint Karinthyé.

1953. március 5-én meghal Sztálin. Rákosi Mátyást háttérbe szorítják, ’53 júniusától Nagy Imre a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke. A változás az irodalmi életben is érzékelhető. 1953 nyarától folyamatosan jelennek meg olyan, egyelőre még mérsékelten szatirikus irodalmi alkotások, melyek a korábban kikényszerített személyi kultuszt bírálják. Végső soron ennek a megújult irodalomnak az első alkotásai azok, melyeknek köszönhetően Karinthy Frigyes humoros szövegei újra az irodalompolitika30 látómezejébe kerülhetnek. 1953-ban ugyanis Veres Péter Almáskert és Urbán Ernő Uborkafa című, egyébként szatíraként nem túl sikeres szövegei hatására bontakozik ki az úgynevezett szatíravita. Ebben a vitában „vetődtek fel a műfaj [ti. a szatíra] szocialista szellemiségű megújulásának legfőbb elvi és gyakorlati akadályai”.31  Természetesen a szatíravitában Veres és Urbán művei elsősorban Gogol és Scsedrin32 felől váltak megközelíthetővé, ám a hozzászólók nem mehettek el a magyar szatírairodalom hagyományai, tehát Karinthy mellett sem. Így válik újra az irodalomkritika megkerülhetetlen állomásává a Karinthy-életmű. Reichert Gábor tehát – Karinthy kapcsán – jogosan nevezi ezt az időszakot a kánonba való „visszazárás”33-nak. A magyar irodalomnak ez az „új szakasza” sem volt ferdítésektől mentes. A tanulmányíróknak – a szatirikus megszólalásmódot kihasználva – lehetőségük nyílt, hogy kiemeljék Karinthy szövegeinek azt a vonulatát, amely korábban a szerző kánonból való kizárását hozta magával, vagyis a szövegek antikommunista vonásait. A Karinthy-recepcióban az életmű korábban antikommunista szólamúnak ítélt szövegei 1953 után „csak” a szerző kritikusi hangjára utalnak. Karinthynak ezt a kritikusi hozzáállását több szerző is kiemeli: Devecseri Gábor a Szabad Nép, Darvas Szilárd a Magyar Nemzet, Hámos György az Irodalmi Ujság hasábjain.34 Látható, hogy a háború utáni és az ötvenes évek eleji – a szatíravitának köszönhető – kanonizálási kísérlet annyiban mindenképpen hasonlóságot mutat, hogy kettéválasztja a Karinthy-életművet komoly hangvételűnek ítélt (gulliveriádák, Utazás a koponyám körül, Új Enciklopédia stb.) és humoros művekre. Míg a negyvenes évek második felében az előbbit igyekeztek hangsúlyozni, az 1953-as „visszazárás” után Karinthy kritikai, szatirikus, gyakran gúnyos hangját állították a szocialista irodalomfelfogás képzeletbeli piedesztáljára. Bár 1953-tól újra beszélhetünk Karinthy-recepcióról, ez a fajta szelektálás hosszú távon (még ma is érezhetően) kedvezőtlen hatással volt a Karinthy-életmű megítélésére.

Az irodalomrendszer fent vázolt „állapotváltozása” után tehát újra beszélhetünk Karinthy-kiadásról. Ennek ellenére szem előtt kell tartanunk, hogy bár a politikai rendszer ezen a téren bizonyos fokú fellazulást mutat, még mindig erősen áthatja a kort a szocialista cenzúra. Karinthy kapcsán 1953 nemcsak a jelzett politikai változás miatt fontos, hanem azért is, mert halálának 15. évfordulója jó apropóul szolgált egyrészt az újrakiadásoknak, másrészt annak a ténynek az elmaszatolására, hogy 1949-ben Karinthyt szándékosan zárták ki az alakuló kánonból. Azt már vázoltuk, hogy a politikai cenzúra nagy hatást gyakorolt bizonyos szerzők életművére. Karinthy esetében megfigyelhető, hogy már a korábbi, közvetlenül a szerző halála után megjelenő, Ascher Oszkár által sajtó alá rendezett Karinthy Frigyes kiadatlan naplója és levelei is hiányosan közölt szöveg. Azonban itt még jelzi a szerkesztő a kihagyott részeket, illetve az esetleges betoldásokat, s ez igaz az 1946-os Az emberke tragédiájára is.35 A csonkítás megfigyelhető Karinthy műfordításai esetében is. Vajda Endre rendezi sajtó alá az ötvenes évek elején a szerző Swift-fordításának első részét (Gulliver utazásai: Gulliver a törpék országában), jelentős kihagyásokkal. Egyrészt már eleve hiányos volt Karinthy fordítása, ugyanis Karinthy nem fordította le a regény első két részét (a két előszót: A letter from capt. Gulliver to his cousin Sympson, The publisher to the reader), így ez a Vajda által szerkesztett verzióban sem szerepel. Másrészt – és ez a szembetűnőbb – kimaradtak olyan szövegrészek – néha oldalnyi terjedelemben –, amelyek például a Bibliáról, Istenről vagy a szexualitásról szólnak. Sőt, Balogh Tamás beszámol arról is, hogy Vajda átír szövegrészeket: „[a]mi például Karinthynál így szól: »jövedelmem kezdett megcsappanni, lelkiismeretem pedig nem engedte meg, hogy társaim módjára, gyanús mellékkeresettel kísértsem növelni«, Vajdánál már mint »gonosz praktikákkal« szerepel”.36 Másik példaként említhetnénk a Cirkusz címen 1956-ban megjelenő kötetet, melyben Vajda Miklós a Reggel hétkor című szöveget írja át úgy, hogy az igazodjon a politikai rendszer elvárásaihoz. Míg az eredeti, 1928-as kötetben azt olvashatjuk, hogy „[t]ehát Magyarországot délen határolja a Duna és a Szerbia és a romániai dalmát… és a Szerbia… és Szerbia fővárosa… és a fővárosi Szerbia…”,37 addig a Vajda által szerkesztett kötetben így szerepel: „[t]ehát Norvégiát délen határolja Dánia… nyugaton a Balti-tenger… és Dánia fővárosa… és Főváros Dániája…”38 Megjegyzendő, hogy ezzel logikai hibát is vét, hiszen a történet elbeszélőjének, amikor felriad a vekkerére, egyből a földtan lecke jut eszébe, mégpedig az, hogy elfelejtette megrajzolni „Magyarország határát”,39 majd ezt a gondolatot szövi bele álomszerű képzelgésébe.

Elmondható, hogy a későbbi kiadásokban is rábukkanhatunk efféle torzításokra, csonkításokra. Például az Ungvári Tamás által szerkesztett Heuréka (1975) is a Vajda-féle változatot tartalmazza. A szövegeket sajtó alá rendező Ungvári talán azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy szerkesztői jegyzeteiben kijelenti: a kötet összeállításakor „mérvadónak az Atheneaum 1928-as tízkötetes Karinthy-[sorozatát]” tekintette. Vannak kötetek, melyekben a kihagyásokra szerkesztői utalás történik, mint például a Szalay Károly által szerkesztett Naplóm, életemben (1964).

Az 1956-os forradalom után újabb változás állt be a magyar sajtó történetében. Mivel a forradalom kirobbantásával az írókat és újságírókat vádolták, a magyar sajtó helyzete olyanná – ha nem rosszabbá – vált, mint a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben. Bezárták az ELTE Újságíró Tanszékét, felszámolták az újságíróképzéseket – jobban mondva a Magyar Újságírók Országos Szövetsége veszi át ezt a feladatot. A megfélemlítés érdekében amilyen gyorsan csak lehetett, lebonyolították a koncepciós pereket. Sokakat több év börtönre, sőt halálra ítéltek; sokak emigrációra kényszerültek; voltak, akiket többévnyi hallgatásra ítéltek. Köztük olyanokat is, akik korábban párttagok voltak, mint például Kuczka Pétert.40 Az, hogy az újságíróképzés kizárólag állami kézbe kerül, azért lett fontos, mert csak szakképzett újságírók tölthették be a lapoknál a munkahelyeket. Így az ellenőrzés is egyszerűbbé vált a politikai vezetés számára. A kétéves képzésen főleg marxista-leninista tanokat oktattak az újságírójelölteknek. „Ezen a gyakorlaton később sem lehetett változtatni, mert Kádár János többek között 1972-ben is a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának ülésén az alábbi instrukciókat adta: »marxizmus és szocializmus legyen elsősorban, ideológiai és ismeretterjesztésben, és csak utána jön a szakma.«”41 Az ’56- ban betiltott Irodalmi Újság helyére 1957 márciusában az Élet és Irodalom lépett, azonban sokan megtagadták a publikálást (pl. Németh László), így a hetilap sokáig nem volt színvonalas. A lap csupán a ’60-as években, főszerkesztőváltás után válik népszerűvé. Később a hallgatásra ítélt szerzők (pl. Déry, Örkény, Zelk stb.) is publikáltak a lapba, melynek népszerűsége a ’70-es és a ’80-as években is növekszik, ez megmutatkozik a példányszámon is. Egyre több írás kritizálja a rendszert, de igyekeznek megtalálni az „arany középutat”, ezért nem szűnik meg.42

Horváth Attila A magyar sajtó története a szovjet típusú diktatúra idején című munkájában jól összegzi, hogy milyen változások történtek 1956 után a magyar irodalomban:

Magyarország legújabb kori történelmének és kultúrtörténetének egyik jellegzetessége, hogy társadalmi okok miatt a magyar irodalom kiemelkedően közéleti tartalmú lett, és ennek megfelelően politikaformáló szerepet is betöltött. Az írótársadalom számos képviselője igyekezett részt venni az ország sorsának alakításában. Ezért az állampárt vezetői megkülönböztetett figyelmet fordítottak az irodalompolitikára. Az MSZMP folyamatosan foglalkozott egyes irodalompolitikai kérdésekkel. Egyetlen más művészeti ág (film, színház, képzőművészet, zene) sem váltott ki ekkora érdeklődést a kommunista politikusokban. Az irodalmi élet szereplőit folyamatos megfigyelés alatt tartották, és megpróbálták őket a rendszer propagandistáivá formálni.43

A Kádár-kormány a forradalmat megelőző néhány évet tekintve felismerte, „hogy milyen propagandisztikus lehetőségek rejlenek egy humoros, szatirikus lapban, különösen, ha jó karikatúrákat is közöl”.44 Az irodalmi élet szempontjából az egyik legfontosabb lépésnek a Ludas Matyi 1957-es újraindítása számított. Ebben az időszakban kezdtek jelentősebb szatírák születni, a hagyomány tehát folytatódott, sőt a megjelenő szatírák főként a Horthy-korszakot állították középpontba. Éppen ezért meglepőnek hangozhat, hogy annak ellenére, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz kerül egy Karinthy-kézirat,45  az 1950 és 1956 között kiadott Magyar Klasszikusok sorozatban Karinthy nem kap helyet. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy egyrészt a kézirat leadását heves (közéleti) vita követte (Illés – Abody – Kosztolányiné), másrészt a magyar irodalompolitika álláspontja szerint Kosztolányi Dezső még mindig „nemkívánatos” szerző, s így a Karinthy-kéziratot leadó özvegye sem „juthat szóhoz”.

Korábban már utaltam rá, hogy Karinthy halálának 15. évfordulója elősegítette, hogy a szerző újra előtérbe kerülhessen: 1953 és 1966 között előbb a Szépirodalmi, majd a Magvető Kiadó gondozásában jelennek meg Karinthy-gyűjteményes  kötetek. A kiadók sorozatcím nélkül közlik ezeket – a Nyugat 100. évfolyama alkalmából létrejövő honlap szerint Karinthy Frigyes Összegyűjtött Művei sorozatcímmel –, nagyrészt Szalay Károly és Abody Béla közreműködésével. Karinthy Frigyes a „spenót”-ként emlegetett A magyar irodalom története ötödik kötetében is helyet kapott (1965). A későbbiekben, szintén a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1975-től 1986-ig az életmű több darabja is megjelenik sorozatban (Karinthy Frigyes Összegyűjtött Művei), Ungvári Tamás által sajtó alá rendezve. Az ’56-ban 8 évnyi szilenciumra ítélt Kuczka Péter 1969-ben kiadja A delejes halál című elbeszéléskötetet, melynek legfőbb érdeme, hogy Karinthy Frigyes tudományos-fantasztikus novelláiból válogat. A kötetben a Kuczka által jegyzett életrajzon (Néhány szó a szerzőről) és Ladik János utószaván (Természettudományos kultúra) kívül 20 szöveg található, melyeknél az eredeti megjelenés dátumát és/vagy helyét nem tünteti fel a szerkesztő. Ehhez kapcsolódóan a kötet egyik szövege felvet egy (újabb) filológiai kérdést. Az Emberautomata című szöveg, legalábbis kötetben, először jelenik meg Karinthy Frigyes neve alatt. Balogh Tamás sem tud vele mit kezdeni, ezért amikor „Műszereik segítségével állandóan figyelni fognak”46 című tanulmányában az Emberautomata és az Utazás Faremidóba című szövegek közötti hasonlóságra hívja fel a figyelmet, egyszerűen csak nem hivatkozik az előbbi szövegre – annak ellenére, hogy a tanulmányban megemlített minden egyes Karinthy-szöveg eredeti megjelenésére hivatkozik. Arra, hogy a ’69-es kötet esetleg másodkiadás volna, egyetlen utalást lehet felfedezni a Magyar Scifitörténeti Társaság honlapján, egy Schultz Judit által szignózott „íróportréban”: „A delejes halál, Bp., 1926; Uaz., Bp., 1969 (Kozmosz Fantasztikus Könyvek)”.47 Azonban ez az adat minden bizonnyal téves, hiszen Kuczka a kötet végén olvasható szövegében megjegyzi, hogy az 1969-es kötet címét „ők” találták ki: „Kötetünk, melynek címét egyik novellájából rövidítettük…”48 A Schultz által hivatkozott 1926-os A delejes halál című kötet nem létezik, azt a portré szerzője találta ki. Felmerül tehát a kérdés, hogy az Emberautomata ténylegesen Karinthy szövege-e, s ha nem, akkor Kuczka miért emelte be mégis a kötetbe? Ugyancsak kérdéses, hogy ha mégis Karinthy-szövegről van szó, akkor Kuczka milyen forrásból dolgozott a kötet összeállításakor?49 Karinthy-kritikai kiadás hiányában akár még az is elképzelhető, hogy az Emberautomata egy nagyobb szöveg része; a szöveggel kapcsolatos kérdésekre adható válaszokat az is megnehezíti, hogy Karinthy rengeteg kisebb lapnak is írt. S amint azt a Fráter Zoltán által folyamatosan „felfedezett” versei esetében is láthatjuk, Karinthy nem mindig jegyzi saját neve alatt a szövegeit.50 Mindenesetre a szöveg létezése is mutatja, hogy szükség lenne/van egy koncentráltabb Karinthy-kutatásra, nemcsak a Karinthy-líra esetében, de a prózai szövegei tekintetében is.

Összegezve elmondhatjuk, hogy  a második  világháború után  a Karinthy-életművel való számvetés meglehetősen hullámzó volt, az őt kanonizálni kívánó kísérletektől a kánonból való kizárásig, sőt a teljes szilenciumig. Az jól látható, hogy még ha beszélhetünk is a Karinthy-recepció valamilyen formájáról, a teljes életművel ritkán vetett számot az irodalmi érdeklődés. Ez természetesen kihatással van a mai Karinthy-kutatásra is. Napjainkig sem beszélhetünk például egy összegzett Karinthy-bibliográfiáról – bár kísérletek akadtak ennek összeállítására. Valószínű, hogy az író halála utáni korszakban a szerzői jogok is nehezítették a Karinthy-életmű helyzetét – hozzá kell tenni, hogy Karinthy műveit csak 2009-től nem óvja szerzői jog. A haláláig kiadatlan művei csak kevesek számára ismeretesek, bár néhányat – ahogyan azt Szalay esetében is láthattuk – feldolgoztak és kiadtak. Az egyelőre elő nem kerülő és/vagy „fel nem dolgozott” Karinthy-művek hiányában – a még életében megjelent összes művének felkutatásához is több ezer oldalnyi folyóirat részletes tanulmányozására lenne szükség51 – ki kell jelentenünk, hogy a Karinthy-életmű töredékes. Ez azonban nem azt jelenti, hogy jelenlegi ismereteink fényében nem érdemleges a mélyreható vizsgálatra. Bár Karinthy „megnehezítette” a kutatók dolgát abban, hogy a teljes életművét vizsgálat tárgyává tehessék, széleslátókörűsége, igényessége, a sok változatos téma és műfaj, melyeket alkalmazott, érdemessé teszik arra, hogy újra és újra górcső alá vegyük írásművészetét. Szerencsére ezt meg is teszik, egyre többen, egyre változatosabban.52 A dolgozatban tett megállapításokat figyelembe véve végeredményben a dolgozat annyiban mindenképpen elérte célját, hogy felvillantott néhány olyan tényezőt, melyek befolyásolták (s gyakran még ma is befolyásolják) a Karinthy-értést, másrészt felhívta a figyelmet arra, hogy az ismert Karinthy-életművet talán érdemes volna úgy vizsgálni, hogy a humort és a „komolyabb hangvételű” műveket nem egymástól elválasztva vizsgáljuk. Ennek fényében az is előfordulhat, hogy át kell majd értékelnünk mindazt, amit Karinthy kultúrafelfogásáról tudtunk, s talán az életműben máig stabil centrumhelyzetben lévő karinthys humor is dinamizálódhat.

—

1    Harold Bloom, The Western Canon, New York – San Diego – London, Harcourt Brace & Co., 1994, 531–567.

2    Rohonyi   Zoltán, Kánon, kánonképződés, kanonizáció. Vázlat  egy  fogalmi tartomány   működéséről   és   történeti   funkcionalitásáról  =   http://www.magyar-muveszet.hu/upload/userfiles/2/publications/201902/pdf/MM2018_3belivek_14_rohonyi_zoltan.pdf

3    Aleida Assmann – Jan Assmann, Kanon und Zensur, München, 1987, 12–14.

4    Pl.: Balogh Gergő, Antropológia, technicitás, nyelv és irodalom. Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba = Kosztolányi nemzedéke és a háború (1914–1918). Tanulmányok, szerk.: Bucsics  Katalin, Budapest, MTA–ELTE, 2015, 254.; R. Takács Olga, Ambíció, siker és kudarc Karinthy novelláiban = Bíráló álruhában. Tanulmányok Karinthy Frigyesről, szerk. Angyalosi Gergely, Budapest, Maecenas, 1990, 35.

5    Erről bővebben ld.: Szörényi László, Az Így írtok ti szemléleti és műfaji távlatai = Bíráló álruhában, szerk. Angyalosi, i. m., 185.

6    „[M]ivel az időbeliség perspektívájából nézve változik a művek befogadása is” = Kovács Beatrix, A Nyugat folyóirat története, Debrecen, Debreceni Egyetem Informatikai Kar, 2008, 25. = https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/44412/szakdolgozat.pdf ?sequence=1

7      Láng Gusztáv, Kánon- és hagyományváltások a Nyugatban = Hagyomány és kánon, Czetter Ibolya – Juhász Andrea – Kovács Ágnes szerk., Szombathely, Savaria University Press, 2006, 13.

8   Uo., 16.

9    Erről bővebben ld.  pl.:  Kenyeres  Zoltán, Etika és  esztétizmus, Budapest, Anonymus Kiadó, 2001, 5–62.; Kiss Irén Ilona, Bevezetés a Nyugat folyóirat tanulmányozásához = Látó Szépirodalmi  Folyóirat  online  =  http://www.lato.ro/article.php/Bevezet%C3%A9s-a-Nyugat-foly%C3%B3irat-tanulm%C3%A1nyoz%C3%A1s%C3%A1hoz/1152/

10    Schein  Gábor, Az Újhold költői = Pannon Enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom, szerk. Dr.  Sipos  Lajos, Budapest, Kertek 2000  Könyvkiadó =  https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/magyar-nyelv-es-irodalom-31D6/irodalmunk-a-masodik-vilaghaboru-utan-437A/az-ujhold-koltoi-schein-gabor-4429/

11    Uo.

12    Vlagyimir Iljics Lenin,  Lenin összes művei 26., Budapest, Szikra, 1952, 290. Idézi: Horváth Attila, A magyar sajtó története a szovjet típusú diktatúra idején, Budapest, Médiatudományi Intézet, 2013, 7.

13    Vlagyimir Iljics Lenin, Lenin összes művei 44. Levél G. Mjasznyikovhoz (1921), Budapest, Kossuth, 1975, 74–75. Idézi: Horváth, i. m., 7.

14  Idézi: Bolvári-Takács Gábor, A művészet megszelídítése. Folyamatok és fordulatok a művészetpolitikában  1948–1956   =   http://real.mtak.hu/21385/1/Muveszet_megszeliditese_teljes_u_200208.23787.pdf

15  Horváth, i. m., 8.

16  Az ideiglenes nemzeti kormány 1945. évi 340. M. E. számú rendelete. A nyomdaiparban felhasználható papír bejelentéséről és zárolásáról = Magyarországi rendeletek tára 1945., Budapest, Magyar Belügyminisztérium – Szikra Irodalmi és Lapkiadóvállalat, 1946, 39.

17  Az ideiglenes nemzeti kormány 1945. évi 390 M. E. számú rendelete. A sajtórendészeti intézkedések újabb szabályozásáról = Magyarországi rendeletek tára 1945., 40.

18 Ekler Andrea, Irodalomtudomány = Magyarország a XX. században V. Tudomány 2., szerk. Kollega Tarsoly István, Szekszárd: Babits Kiadó, 2000, 177.

19  Reichert Gábor, „most lövik szét ezt a régi világot”. A Karinthy-kultusz alakulása 1944 és 1957 között = „Itt vagyok én köztetek”. Tanulmányok Karinthy Frigyes életművéről, szerk. Fráter Zoltán – Reichert Gábor, Budapest, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 2019, 181.

20  Scheibner Tamás, A magyar irodalomtudomány szovjetizálása. A szocialista realista kritika és intézményei 1945–1953, Budapest, Ráció Kiadó, 2014, 99–100. – kiemelés az eredetiben.

21  Reichert, i. m., 182.

22  „…ez a szövegteremtés, a közvetítés, a befogadás és a feldolgozás folyamatából áll…” = Balogh Tamás, Egy életmű és töredékei: A Karinthy-filológia múltja és lehetséges jövője = Forrás, 2005/1, 53.

23  Uo., 53.

24  Uo., 53.

25  Uo., 53.

26  Uo., 54.; A tanulmányszerző  a poétikai alkódok által működtetett csonkításra Az emberke tragédiája című költemény egyes változatait hozza példaként.

27  Szalay  Károly,  A   cenzúra  dilemmái  2.   =   https://flagmagazin.hu/politika/szokimondo-a-cenzura-dilemmai-2

28  Karinthy Márton, Apám életét ismétlem = https://blikkruzs.blikk.hu/kikapcsolodas/szines-hirek/karinthy-marton-apam-eletet-ismetlem/11bewlv

29  Reichert, i. m., 184.

30  Irodalompolitika, hiszen  nem  szabad  elfelejtenünk, hogy  bár  a szatirikus szövegek megjelenése a korszak irodalmának egy új szakaszát jelentette, az irodalmi művek nagy része még mindig pártmegrendelésre íródik.

31  Reichert  Gábor, Irányított élcelődés 1953-ban. A magyar szocialista szatíra kezdetei. = Esztétika – etika – politika, szerk. Gyöngyösi Megyer – Inzsöl Kata, Budapest, Eötvös Kollégium – Magyar Műhely, 2013, 140.

32  A vita alapját ugyanis Malenkov pártkongresszusi hozzászólása szolgáltatta, melyben Sztálin szavaira hivatkozva az irodalom teendőit a gogoli és scsedrini szatíra (politikai szempontból is értelmezhető) értékességére hívja fel a figyelmet: „a szatíra tüzével égetnek ki az életből mindent, ami fékezi az előrehaladást.” = Idézi például: Reichert, Irányított élcelődés…, 142.

33  Reichert, „most lövik szét ezt a régi világot”…, 184.

34  Erről bővebben ld. Uo. 184–186.

35  Például Az emberke tragédiája esetében a Karinthy Ferenc által jegyzett részeket.

36  Balogh, i. m., 56. – kiemelés az eredetiben.

37  Karinthy Frigyes, Reggel hétkor = Karinthy Frigyes, Tanár úr kérem, Budapest, Dick Manó, 1916 = https://mek.oszk.hu/08700/08724/08724.htm#2

38  Karinthy Frigyes, Reggel hétkor = Karinthy Frigyes, Cirkusz I., szerk. Vajda  Miklós, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1956, 69.

39  Uo., 68.

40  Erről bővebben ld.: Horváth, i.m., 63.

41  Uo., 65.

42  Vö.: Uo., 77–78.

43  Uo., 82.

44  Uo., 80.

45  Bella Katalin, A Szépirodalmi Könyvkiadó története 1950–1956, Budapest, ELTE BTK – IDI, 2016, 183.

46  Balogh  Tamás, „Műszereik segítségével állandóan figyelni fognak.”: Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba = Tiszatáj, A Tiszatáj diákmelléklete (55) 76. évf., 2001/3, 1–16.

47  Schultz  Judit, Karinthy Frigyes = Magyar Scifitörténeti Társaság, Íróportrék = https://sites.google.com/site/scifitort/iroportrek/karinthy-frigyes

48  Kuczka Péter, Néhány szó a szerzőről = Karinthy, A delejes halál, Budapest, Kozmosz Fantasztikus Könyvek, 1969, 170.

49  Minden igyekezetem ellenére egyelőre sajnos nem kaptam közlésre érdemes választ a kérdésre.

50  Vö.:  Karinthy Frigyes elfeledett versei, közreadja Fráter  Zoltán =  Fráter  – Reichert szerk., „Itt vagyok én köztetek”, 197–204.