Köszöntjük a 60 éves Grendel Lajost

„…a ma­gyar iro­da­lom l­vo­na­lá­ban”
Meg­hök­ken­ve s nem kön­­nyen írom le: hat­vanéves. Em­lék­szem, ahogy 1968 tá­ján, alig húsz­éve­sen ná­lam járt, gye­rek­ként szin­te. Ép­pen fel­tűnt kö­re­ink­ben. Lé­vá­ról jött, kö­zös pát­ri­ánk­ból, mint­egy az Iro­dal­mi Szem­le Ve­tés-nem­ze­dé­ké­nek utó­véd­je­ként. A Fe­ke­te szél cí­mű an­to­ló­gi­á­ba sem ke­rült be még, aka­rá­sai vol­tak in­kább, ke­vés­bé mun­kái. De az al­ko­tás stig­má­ját már vi­sel­te, bár a tel­je­sít­mény még ké­szü­lő­dött.

A Komensky Egye­tem ma­gyar tan­szé­kén ma­gyar–an­gol ta­ná­ri dip­lo­mát szer­zett 1973-ban, de – ha­zai író­sors – szer­kesz­tő lett a Ma­dách Könyv­ki­adó­ban. Szü­le­té­sé­vel (1948) sor­sa egye­ne­sen az új tár­sa­da­lom mély­vi­zé­be ve­tet­te. Együtt nö­ve­ked­tek, ben­ne esz­mél­ke­dett, míg a nyolc­va­nas évek vé­gén meg­csö­mör­löt­ték egy­mást – író és tár­sa­da­lom. Az an­gol­szász írás­be­li­ség­gel va­ló ta­lál­ko­zá­sa ter­mé­keny lett szá­má­ra, nyi­tott­sá­got és esz­té­ti­kai táv­la­to­kat, mint­egy vi­lág­iro­dal­mi len­dü­le­tet je­len­tett.

A het­ve­nes évek nem ked­vez­tek az iro­da­lom­nak, nem vol­tak fel­hőt­le­nek. Szo­rí­tá­suk el­le­né­re még­is en­ged­tek te­ret a fi­a­ta­lok­nak, mint­ha hatvannyolc-hatvankilenc te­he­tet­len­sé­gi nyo­ma­té­ka még len­dü­let­ben len­ne. Ösz­tö­nös sza­bad­ság­ér­zet mun­kált, bi­za­ko­dó újat akarás, jó­hi­sze­mű koc­ká­zat­vál­la­lás. Fo­lyó­irat­közlé­sek után ilyen lég­kör­ben je­lent meg 1979-ben Grendel debütje, a Hűt­le­nek cí­mű no­vel­lás­köny­ve. Jó idő­ben jött ki, az iro­da­lom­ban le­ve­gő­ben ló­gott az íz­lés­vál­tás. Az írás­be­li­ség ka­pu­ján fi­a­tal nem­ze­dé­kek dö­röm­böl­tek. Sa­já­tos szem­lé­le­tű, fi­gye­lem­re mél­tó egyé­ni­ség­ként je­lent­ke­zik, kö­zös­sé­gi ter­mé­sze­tű va­ló­ság­szem­lé­le­tünk­be in­di­vi­du­á­lis jel­le­gű, esz­té­ti­kum köz­pon­tú tár­gyi­la­gos­sá­got ho­zott. So­kak­nak ide­gen vagy ép­pen nem kí­vá­na­tos, míg töb­bek, a fi­a­ta­lok szá­má­ra várt és üd­vö­zölt. Írá­sai köz­vet­ve fel­ve­tik a re­a­lis­ta szem­lé­let tény- és va­ló­ság­tisz­te­le­té­nek és az iro­dal­mi­ság, a kép­ze­let sza­bad já­té­ká­nak el­len­té­té­ben rej­lő di­lem­mát. Mint­ha az írói egyé­ni­ség in­di­vi­du­á­lis sza­bad­sá­gá­nak len­dü­le­te sza­ba­dul­ni pró­bál­na kö­zös­sé­gi ter­he­i­től!
Míg a Hűt­le­nek mo­rá­lis és esz­té­ti­kai kér­dé­se­ket vet fel, el­ső re­gé­nye az Éles­lö­vé­szet (1981) rész­ben a prob­lé­mák le­het­sé­ges meg­ol­dá­sát is kí­nál­ja. Ma­ga a kor­szak, a nyolc­va­nas évek ele­je a kez­de­mé­nye­ző tár­sa­dal­mi szán­dék kö­ze­pet­te csu­pa iro­dal­mi-esz­té­ti­kai nyug­ta­lan­ság és fe­szült­ség. Erejeteljében ér­zi ma­gát az „egy­sze­mű” nem­ze­dék, ké­szü­lő­dik az Iródia-mozgalom, eb­ben a moz­gé­kony idő­ben Grendel mun­kás­sá­ga kész ered­mé­nye­ket kí­nál. Az Éles­lö­vé­szet az író „orosz­lán­kör­me­it” mu­tat­ja, ám így is kész mű, új­sze­rű­en ere­de­ti s ha­zai amel­lett. A ha­gyo­mány­ból nő ki, s elő­re mu­tat, ol­va­sói si­ke­re és esz­té­ti­kai ho­za­dé­ka je­len­tős. Az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom ér­tel­mé­ben (is) nem­ze­dé­ke él­vo­na­lá­ba he­lye­zi szer­ző­jét. Ami­kor a ha­gyo­mány­ra uta­lok, ar­ra gon­do­lok, hogy a re­gény hő­se, „az el­be­szé­lő”, nem gyö­kér­te­len, elődeit va­la­hol Gál Sán­dor no­vel­la­hő­se­i­ben s a ma­gam Morvay szer­kesz­tő­jé­ben vé­lem fel­fe­dez­ni. Más­részt Grendel olyan vi­lág­iro­dal­mi ha­tá­so­kat fo­gad be és adap­tál si­ke­re­sen, mint García Márquez gro­teszk lá­tá­sa és az eu­ró­pai ab­szurd szem­lé­let ele­mei, de termékenyítőek az Olsavszky-ház „mitizáló” te­ker­csei, az „el­be­szé­lő” és hő­sei vi­szo­nya és a rö­vid je­le­ne­tek ta­golt képisége, film­sze­rű­sé­ge. A stí­lus és nyel­ve­zet tár­gyi­la­gos, még­is kön­­nyed hang­vé­te­le, ironikus szel­le­mes­sé­ge üdé­vé és von­zó­vá te­szi a szö­ve­get.
Alig egy évet vá­runk a kö­vet­ke­ző mű­vé­re, s nem okoz csa­ló­dást. A Ga­le­ri (1982) ere­de­ti és érett re­gény. Úgy ha­zai, hogy va­ló­sá­gá­nak, íze­i­nek szé­les­kö­rű­en ér­vényt sze­rez. A leg­jobb köny­vé­nek tar­tom! A nyel­ve­zet­re épít ben­ne, stí­lu­sá­val te­rem­ti sa­já­tos va­ló­sá­gát. De ta­lán még lé­nye­ge­sebb, hogy az író „ér­zi” a tör­té­nel­met. Ké­pes be­le­me­rül­ve át­él­ni, kö­vet­kez­mé­nye­it is át­érez­ni. Így döb­bent rá, hogy a vi­dé­ki kis­vá­ros la­kó­i­ban, szür­ke és je­len­ték­te­len­nek tű­nő alak­ja­i­ban ott van a tör­té­ne­lem. A sor­suk­ként él ben­nük, ahogy az egy­sze­rű em­be­rek meg­élik! De nem ta­nul­ság­ként su­gall­ja ezt a könyv, ha­nem élet­ta­pasz­ta­lat­ként, lé­te­zés­ként, Bohunyiczky bá­csi, Vilcsek úr, Sághy úr, Borbás Mag­dol­na s a töb­bi­ek mind a – felvidéki?, ma­gyar? – tör­té­ne­lem – több­nyi­re szen­ve­dő – alak­jai. Meg­élik sor­su­kat s ma­guk­kal vi­szik. S a kis­vá­ros to­vább vál­to­zik, tor­zul, le­ved­li múlt­ját és új kön­töst vesz ma­gá­ra, s az em­lé­ke­zők is sor­ra el­tá­voz­nak. De a re­gény, ÉN tör­té­ne­tei őr­zik múlt­ját, mű­vé­szi fe­gye­lem­mel és hű­ség­gel su­gall­ják a tör­té­ne­lem ér­tel­mét, üze­ne­tét. A za­ka­to­ló idő­ma­lom mun­ká­ja esz­té­ti­kai ér­ték­ként lesz ma­ra­dan­dó!
A nyolc­va­nas évek – zak­la­tott, va­jú­dó idő – Grendel „arany­ko­rá­nak” bi­zo­nyul. Mint­egy a ki­tel­je­se­dés ter­mé­keny ide­je. Míg a Ga­le­ri­ben köz­vet­ve, ér­zé­ki­en, vi­lág­iro­dal­mi re­mi­nisz­cen­ci­ák és az in­tu­í­ció sza­bad ka­lan­do­zá­sá­nak tért ad­va szól hő­sei ügyes-ba­jos dol­ga­i­ról, új re­gé­nyé­ben, az Át­té­te­lek­ben (1985) az ér­tel­mi-gon­do­la­ti szem­lé­let fe­lé tá­gít­ja al­ko­tói mód­sze­rét. Mint­ha az in­tu­i­tív me­sé­lő stí­lust a fo­gal­mi meg­is­me­rés fe­lé vin­né. A re­gény el­ső mon­da­ta sze­mé­lye­sen sze­mély­te­len: „Ami­ó­ta egye­dül élsz, ko­rán jársz be a Ki­adó­ba.” Az író tár­gyi­la­gos, hig­gadt együtt­ér­zés­sel szem­lé­li, mint­egy ta­nul­má­nyoz­za hő­sét, a for­dí­tó-szer­kesz­tőt. Ked­ve­li őt, de sor­sa nem hat­ja meg. Né­mi­leg ironikusan meg­mo­so­lyog­ja, de be­csü­li is, mint­ha ő ma­ga len­ne, s mű­ve né­mi­leg kulcs­re­gény. De csak olyan ér­te­lem­ben, ahogy min­den mo­dern pró­zai mű egy­ben ön­val­lo­más is. Az Át­té­te­lek is vél­he­tő­en a ne­mes ön­szem­lé­let je­gyé­ben szü­le­tett, so­kat el­mond ben­ne, amit az élet­ről tud. Grendel jel­lem­ző vo­ná­sa, hogy a fo­lya­ma­tok és ese­mé­nyek az em­ber­ben s a nyelv­ben tör­tén­nek meg, a tár­gyi kör­nye­zet hal­vá­nyabb ku­lis­­szái kö­zött. Mint­ha a lé­lek moz­du­lá­sa­i­nak ér­zé­kel­te­té­sé­hez nem len­ne szük­sé­ge ter­mé­sze­ti kör­nye­zet­re. Drá­ma­írói vo­nás. Akár epi­kael­le­nes is le­het­ne, in­kább a mo­dern pró­za lí­rai ter­mé­sze­té­nek ro­ko­na, nem le­ír, ha­nem sej­tet, metaforikusan-szimbolikusan ér­zé­kel­tet. Az Át­té­te­lek nem­ze­dé­ki ér­te­lem­ben lát­le­let a kor­ról, az idő­ről…
Az­tán Grendel, negy­venéve­sen, részt vál­lalt a for­ra­dal­mi át­ala­ku­lás­ban, a Szlovák nemzeti fel­ke­lés te­rén ma­gya­rul szól so­kez­res, zak­la­tott tö­me­gek előtt. El­is­me­rés­re ér­de­mes bá­tor­ság, be­fo­lyás­sal lesz va­ló­ság­szem­lé­le­té­re. Az iro­da­lom ön­ma­gá­val kezd csa­táz­ni, nem kön­­nyű egyé­ni utat jár­ni a mű­vé­szi fo­lya­ma­tos­ság igé­nye és a gyö­ke­res vál­to­zá­sok kény­sze­re kö­zött. Iro­dal­munk ha­sa­dá­sok­kal te­li ide­je. Grendel La­jos mű­vei sor­jáz­nak, ben­nük út­ke­re­sés, té­ma­be­li ka­lan­do­zás, ál­lan­dó­su­ló jó szín­vo­nal és ta­nú­ság­vágy a bi­zo­nyos­ság ke­re­sé­se. Nem­csak re­gé­nyei, ha­nem a dí­jai is sor­jáz­nak, ka­no­ni­kus pró­za­ide­ál men­tén új esz­té­ti­kai esz­mé­nyek je­gyé­ben, egé­szen a Kos­suth-dí­jig. Mun­kái, szin­te egye­dül­ál­ló­an ide­gen nyel­ve­ken, szlo­vák, cseh, len­gyel, fran­cia, né­met, an­gol, olasz, szerb nyel­ven je­len­nek meg. A kor kö­zép-eu­ró­pai iro­dal­ma ön­ma­gát ala­kít­ja, Grendel re­gé­nyei helyt kap­nak az új irány­za­tok szö­ve­té­ben. Lét­szem­lé­let­ének ter­mé­sze­tes vo­ná­sa lesz az ironikus lá­tás, a szel­le­mes nyel­ve­zet, szó­ra­koz­tat és le­kö­ti a fi­gyel­met.
Az új ten­den­ci­ák nem koc­ká­zat­men­te­sek. A kön­­nyed hang­vé­tel fel­old­ja a gon­dok sú­lyát, a kön­­nyed iró­nia fé­nyé­ben a drá­ma ve­szít mély­sé­gé­ből és a tra­gé­dia kön­­nyen csap át ko­mi­kum­ba, gro­teszk­ké vagy ab­szurd­dá vál­hat. A lét­hely­ze­tek sza­ka­dé­ka­it kön­­nyed le­be­gés tölt­he­ti ki. Ját­szik az idő az író­val, a jó író­val méginkább! A si­ker érin­té­sé­re a ko­moly dol­gok gro­teszk mo­soly­ra de­rül­nek. A vál­to­zat­la­nul jó szín­vo­na­lon is mint­ha át­de­ren­ge­né­nek az író ben­ső ké­te­lyei. Mint­ha meg­sej­tet­te vol­na, hogy a di­va­tos ká­no­nok du­la­ko­dá­sá­ban ví­gan meg­él az in­tel­lek­tu­á­lis kö­zép­szer is. Al­ko­tói gon­dok ezek. Ver­bá­li­san meg­kér­dő­je­le­zi „poszt­mo­dern” mi­nő­sí­té­sét, Mé­szöly-ta­nul­má­nyá­ban pe­dig a re­a­liz­mus mel­lett tesz hi­tet. Egy ide­je egye­te­mi elő­adó, s köz­ben ír­ja a ma­ga sa­ját 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­ét. Tu­dós mun­ka lesz, me­lyet az író ír. S ha kész lesz, szer­ző­je iro­dal­mi ön­tu­da­tá­nak bi­zo­nyí­té­ka­ként, is­mét az író­nak kel­le­ne kö­vet­kez­nie. Hat­vanév­nyi élet­anyag bir­to­ká­ban kellene jön­nie a mű­vész­nek, le­tisz­tult esz­té­ti­kai szem­lé­let je­gyé­ben, bölcs ön- és em­ber­is­me­ret fé­nyé­ben, kor­sze­rű­en. Mind­ez le­het­sé­ges és szük­sé­ges!
Õszin­tén és vá­ra­ko­zó­an kí­vá­nunk hoz­zá egész­sé­get és al­ko­tó­erőt, ki­tar­tó mű­vé­szi fe­gyel­met!

Duba Gyu­la