Köszöntjük a 80 éves Ág Tibort

Év­ti­ze­dek a ma­gyar nép­ze­ne és kó­rus­moz­ga­lom szol­gá­la­tá­ban
Nyolc­van esz­ten­dő, eb­ből kö­zel hat­van év a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­ze­ne és ének­ka­ri élet ön­zet­len szol­gá­la­tá­ban: ez Ág Ti­bor ed­di­gi pá­lya­fu­tá­sa. Is­ten kü­lö­nös aján­dé­ka az egye­te­mes ma­gyar kul­tú­rá­nak; a meg­fe­le­lő em­ber a meg­fe­le­lő he­lyen és idő­ben.

Amit le­ír­tam, nem túl­zás. A múlt szá­zad öt­ve­nes éve­i­nek ele­jé­től több mint ti­zen­hat­ezer (16 000!) szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­dalt gyűj­tött-gyűj­te­tett ös­­sze, ez pe­dig ki­vé­te­le­sen nagy, mond­hat­nánk, egye­dül­ál­ló em­be­ri tel­je­sít­mény. Ko­dály, Bar­tók, Vargyas, Szomjas-Schiffert, Manga, Molnárné Csú­zi Jo­lán, Olsvai, Gágyor, Lajtha, Barsi Er­nő és Nagy Iván ki­sebb-na­gyobb bog­lyái és asz­tag­jai kö­zött az ő asz­tag­ja a leg­ha­tal­ma­sabb. Gyűj­tött, ta­ní­tott, ének­ka­ro­kat szer­ve­zett-ve­zé­nyelt, írt, elő­a­dott, rend­sze­re­zett, moz­gal­ma­kat ala­pí­tott és irá­nyí­tott, s min­den szol­gá­la­tá­val az em­be­rek lel­két-szel­le­mét és tu­da­tát épí­tet­te. Is­ten­nek há­la, épí­ti ma is.
Ju­bi­lán­sunk 1928. áp­ri­lis 13-án szü­le­tett Po­zsony­ban. Édes­ap­ja föld­mé­rő volt, s hat gyer­me­ke lát­ta meg a nap­vi­lá­got. 1915-ben Przemyslben orosz fog­ság­ba esett, ahon­nan csak 1920-ban sza­ba­dul­ha­tott. A csa­lád po­zso­nyi al­bér­le­tek­ben élt, s ez gyer­me­kü­ket is­ko­lá­ból is­ko­lá­ba so­dor­ta. Az el­ső ele­mi osz­tályt az Or­so­lya-ren­di ta­ní­tó­kép­ző gya­kor­lóis­ko­lá­já­ban vé­gez­te el, on­nan a Szé­na té­ri, há­romnyel­vű ele­mi­be, majd a Zoch ut­cai ma­gyar pol­gá­ri fiú­is­ko­lá­ba, vé­gül az Apá­ca­pá­lyán (Nonnenbahn, Panenská) mű­kö­dött ke­res­ke­del­mi is­ko­lá­ba ke­rült.
Édes­ap­ja és egyik báty­ja he­ge­dűn ját­szott; pél­dá­ju­kon föl­buz­dul­va 1938-ban (tíz­éve­sen) ma­ga is ba­rát­koz­ni kez­dett a hang­szer­rel. Ám­de a kö­vet­ke­ző év­ben si­ke­rült zon­go­rát vá­sá­rol­ni­uk, s a fi­úcs­ka be­irat­ko­zott a Vi­ga­dó­ban (Redoute) mű­kö­dő vá­ro­si ze­ne­is­ko­lá­ba, Bar­tók po­zso­nyi ta­nít­vá­nyá­nak és ba­rát­já­nak, a ki­vá­ló mu­zsi­kus Alb­recht Sán­dor­nak (1885–1958) a zon­go­ra­órá­i­ra. A he­ge­dű mel­lett gor­don­ká­zott és kla­ri­né­to­zott, de ta­ná­rá­hoz és a zon­go­rá­hoz hű ma­radt. Alb­recht ta­nár úr­ból, aki ve­zé­nyelt és ze­nét is szer­zett, jó­ság, sze­re­tet és öröm, a ze­ne de­rű­je su­gár­zott, s ta­nít­vá­nyai já­té­ká­ban min­dig a po­zi­tív ele­me­ket ta­lál­ta meg, így tar­tot­ta meg őket a mu­zsi­ká­nak. (Ez egyéb­ként a si­ke­res ne­ve­lés egyet­len jár­ha­tó átja!) Ág­ék ott­hon is ren­ge­te­get mu­zsi­kál­tak, s gyer­me­kü­ket csak a ze­ne ér­de­kel­te iga­zán.
1945. május 6-án a csa­lá­dot a pozsony-ligetfalui tá­bor­ba haj­tot­ták, ahon­nan az apa és két fia Ma­gya­ror­szág­ra me­ne­kült. Az apa az ép­pen zaj­ló ma­gyar föld­osz­tás­ok ré­vén mun­kát ka­pott, fi­ai pe­dig, köz­tük Ti­bor, föl­csap­tak fi­gu­rán­sá­nak. Hő­sünk azon­ban még az év őszén vis­­sza­szö­kött, s a vá­ros­ban ta­lált mun­kát. 1946-ban (feb­ru­ár) vis­­sza­köl­töz­het­tek a vá­ros­ba, s az apa is ha­za­tér­he­tett, de szep­tem­ber­ben vá­rat­la­nul el­ha­lá­lo­zott.
Ti­bor a dubnicai vízi erőműnél la­ka­tos­inas­nak je­lent­ke­zett, ám az ut­cán ös­z­sze­fu­tott Alb­recht Sán­dor­ral, aki föl­aján­lot­ta, hogy ma­gán­órá­kat ad ne­ki, s ő itt­hon ma­radt. Al­kal­mi mun­ká­kat vál­lalt (UNRRA-csomagok ke­ze­lé­se, sző­lő­mű­ve­lés, vil­lany­lám­pa­gyár, min­de­nes­ség egy nagy­ke­res­ke­dés­ben), s mi­u­tán az utób­bi he­lyet ál­la­mo­sí­tot­ták, már­ci­us­ban pe­dig lét­re­hív­ták a CSEMADOK-ot, au­gusz­tus 1-től (1949) a Köz­pon­ti Tit­kár­ság fi­ze­tett al­kal­ma­zot­ti ál­lo­má­nyá­ba ke­rült.
Ak­kor Som­or­ján már sze­re­pelt a ma­gyar ének­lő cso­port, s Ág Ti­bor át­vet­te irá­nyí­tá­sát; az év őszén, Nemesócsán már ő ve­zé­nyel­te a vegyes kart. Köz­ben az ál­lam­pol­gár­sá­got is meg­kap­ta, s 1950 nya­rán a Szuvorov ut­cai kol­lé­gi­um­ban, a két ­hó­na­pos ma­gyar ta­ní­tó­kép­ző tan­fo­lya­mon már ze­nét ok­ta­tott, és kó­rust ve­ze­tett. Az ak­ko­ri fel­vi­dé­ki ma­gyar ál­la­po­tok­ra jel­lem­ző moz­za­nat: föl­vet­ték a Kalinèiak ut­cai ma­gyar pe­da­gó­gi­ai gim­ná­zi­um 4. osz­tá­lyá­ba, s 1951-ben már le is érett­sé­gi­zett.
Õs­­szel meg­kezd­te ta­nul­má­nya­it a Pe­da­gó­gi­ai Fő­is­ko­lán, de csak­ha­mar át­lé­pett a Komenský Egye­tem Böl­csész­ka­rá­nak zenetudomány–néprajz sza­ká­ra. Köz­ben a Cse­ma­dok al­kal­ma­zá­sá­ban ma­radt. 1953 már­ci­u­sá­ban meg­ala­kult a hi­va­tá­sos Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Nép­mű­vé­sze­ti Együt­tes, a NÉ­PES, amely­nek hat­he­tes pudmerici (Budmerice) ala­po­zó tan­fo­lya­mán (1953. má­jus 15.–június 30.) már ő is je­len volt. Bú­csút mon­dott az egye­tem­nek, s vál­lal­ta a ze­ne­kar, il­let­ve az egész együt­tes mű­vé­sze­ti ve­ze­té­sét. Jú­li­us­tól a hody-i kas­tély­ban, a NÉ­PES szék­he­lyén élt és dol­go­zott.
1954 őszén kezd­te meg ka­to­nai szol­gá­la­tát, s lak­ta­nyá­já­ban is szer­ve­zett egy si­ke­res fér­fi­kart. A kor­mány­zat azon­ban az év vé­gé­vel föl­osz­lat­ta a NÉPES-t, ő pe­dig le­sze­re­lé­se után a galántai ma­gyar is­ko­lá­ban kez­dett ta­ní­ta­ni. A vá­ros­ban vegyes kart szer­ve­zett, amely a Mes­ter be­le­egye­zé­sé­vel a Ko­dály Zol­tán Da­los­kör ne­vet vi­sel­te (1956–1962). Köz­ben né­hány po­zso­nyi ma­gyar egye­te­mi és fő­is­ko­lai hall­ga­tó (Mede, Gyüre, Csikmák) lét­rehív­ta a fel­ső­ok­ta­tá­si hall­ga­tók mű­vész­együt­tes­ét, amely 1957-ben If­jú Szivek né­ven fél­hi­va­tá­sos ének-, ze­ne- és tánc­kar­rá nőtt, s Ág Ti­bort hív­ta meg egyik kar­na­gyá­ul és igaz­ga­tó­já­ul.
Öt év múl­va, 1962 szep­tem­be­ré­ben Dunaszerdahelyre, a já­rá­si nép­mű­ve­lé­si cso­port­hoz ke­rült. El­kí­sér­te Szomjas-Schiffert Györ­gyöt egyik csal­ló­kö­zi nép­ze­ne­gyűj­tő út­já­ra, majd sú­lyo­san meg­be­te­ge­dett. (Szomjas-Schiffert 1957–1967-ben öt­ször ku­ta­tott, és 2000 dalt és hang­sze­res da­ra­bot rögzített a Csal­ló­köz­ben. Az anyag ki­adá­sán dol­go­zunk.)
1963-ban la­kást ka­pott Nagymegyeren, s 1967-ig a vá­ro­si 11 éves is­ko­lá­ban ta­ní­tott. Új­já­a­la­kí­tot­ta a vá­ro­si és az is­ko­lai ének­kart, és szá­mu­kat to­vább sza­po­rít­va csak­ha­mar pár­hu­za­mo­san öt fel­nőtt, if­jú­sá­gi és gyer­mek­kó­rust ve­ze­tett a csal­ló­kö­zi vá­ros­ká­ban. A Cse­ma­dok Köz­pon­ti Bi­zott­sá­ga 1967. au­gusz­tus 1-jével hív­ta meg nép­ze­nei gyűj­tő­mun­ká­ra, s Ág Ti­bor 1976-ig töl­töt­te be ezt a sze­rep­kört. Ta­lán nincs is olyan ma­gyar te­le­pü­lé­sünk, ahol leg­alább egy­szer meg nem for­dult vol­na. Köz­ben új­já­szü­le­tett a galántai kó­rus, és 1969-től 1978-ig, a nagymegyeri vegyes kar mel­lett, a Ko­dály Zol­tán Da­los­kört is új­ra ve­zé­nyel­te. Az előb­bit 1974-ben Jarábik Im­re vet­te át, de egy ide­ig még ő is el­járt a galántaiakhoz. Vegyes karát 1978-ban Chemez Zsu­zsá­ra bíz­ta, s 1976-tól füg­get­len ku­ta­tói stá­tus­ban dol­go­zott. Ko­dály és Bar­tók nyo­má­ban cím­mel so­ro­za­tot in­dí­tott a Cseh­szlo­vák Rá­dió ma­gyar adá­sá­ban, kó­ru­so­kat ve­ze­tett, írt és a Szlo­vák Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia meg­bí­zá­sá­ból Tesmag, Csáb, Zalaba, Inám és Nyék nép­ze­né­jét gyűj­töt­te. 1977-ben hív­ták meg a dunaszerdahelyi mű­ve­lő­dé­si ház elő­adó­já­nak, de félállásban a Cse­ma­dok Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gán föl­hal­mo­zó­dott nép­ze­nei anya­got is ren­dez­te. 1977-ben száz­húsz ta­gú di­ák­kó­rust szer­ve­zett Dunaszerdahelyen; az együt­tes ké­sőbb le­ány­kar­rá zsu­go­ro­dott, 1978–82-ben a nemesócsai ének­lő cso­por­tot, 1978–83-ban a nyárasdi női ­kart is ve­zé­nyel­te.
1971–74-ben a nyitrai Pe­da­gó­gi­ai Fa­kul­tás ma­gyar ta­go­za­tán adott elő in­to­ná­ci­ót és kar­ve­ze­tést, s lét­re­hív­ta a fő­is­ko­la ma­gyar vegyes karát. (Az 1972. évi. II. Ko­dály Na­po­kon is részt vett az ének­kar­ral.) A ma­gyar ta­go­zat meg­szűn­te (1974) után a kó­rust Simek Vik­tor vet­te át, de már csak női ­kar­ként. (A fér­fi szó­la­mo­kat ko­ráb­ban, Ág kar­nagy­sá­ga ide­jén a Me­ző­gaz­da­sá­gi Fő­is­ko­la ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű hall­ga­tói erő­sí­tet­ték.) 1982 szep­tem­be­ré­ben át­vet­te a dióspatonyi vegyes kar irá­nyí­tá­sát.
A patonyiak már ko­ráb­ban, Mol­nár Jánosné ve­zény­le­te alatt is föl­hív­ták ma­guk­ra a szak­ma fi­gyel­mét. Sárosi Bá­lint 1975. jú­ni­us 22-én, Galántán ezt ír­ta a vegyes kar Kró­ni­ká­já­ba: „A meg­ha­tott­ság­nak ilyen órá­i­ban, mint ami­lye­nek a III. Ko­dály Na­pok ün­ne­pi hang­ver­seny­ének órái, hang­za­to­sab­bat is le­het­ne mon­da­ni… Most még­is, leg­jobb mon­da­ni­va­ló­ként, az jut eszem­be: tisz­tes­sé­ges mun­kák ered­mé­nye­it hal­lot­tam ma itt né­hány órán ke­resz­tül. A jó mun­ká­ról szó­ló el­is­me­rés pe­dig ép­pen a dióspatonyi kó­rus hall­ga­tá­sa köz­ben fo­gal­ma­zó­dott meg ben­nem. Él­je­nek a dióspatonyiak, ma­rad­ja­nak erő­sek, dol­go­sak és szé­pek, ami­lyen­nek őket ma meg­is­mer­tem!” – Ki­lenc év múl­va, ami­kor már Ág Ti­bor ve­zet­te a kó­rust, a ze­ne­szer­ző Ka­rai Jó­zsef így nyi­lat­ko­zott: „Ket­tős öröm szá­mom­ra ez a most kez­dő­dő-ala­ku­ló kap­cso­lat a csal­ló­kö­zi ma­gyar ének­kar­ok­kal – öröm, hogy ének­lik a mű­ve­i­met, na­gyobb öröm, hogy se­gít­he­tem mun­ká­ju­kat. Szí­ve­sen te­szek meg min­den tő­lem tel­he­tőt ez­után is – lát­tam, hal­lot­tam, hogy ér­de­mes! Az pe­dig egye­ne­sen nagy­sze­rű, amit Dióspatonyban ta­pasz­tal­tam: ki­vá­ló, sok mű­vet is­me­rő, ko­moly lét­szá­mú kó­rus egy kis te­le­pü­lé­sen. Érez­tem sze­re­te­tü­ket, dalszeretüket, ös­­sze­tar­tó ere­jü­ket – aka­ra­tu­kat. Ez a ta­lál­ko­zás a ze­ne­szer­ző­nek is erőt ad! Kö­szö­nöm! A leg­jobb kí­ván­sá­gok­kal 1984. jú­ni­us 9. Ka­rai Jó­zsef.” – Diósförgepatonyban ugyan­ak­kor is­ko­lai gyer­mek­kar is mű­kö­dött a Ba­rát­ság Kó­rus korrepetítorának és se­géd­kar­na­gyá­nak, Burszki Er­zsé­bet ze­ne­ta­nár­nő­nek a ve­zény­le­té­vel. Nem­csak azért idéz­tem eze­ket a rö­vid, írott ér­té­ke­lé­se­ket a leg­el­hi­va­tot­tabb ma­gyar­or­szá­gi szak­em­be­rek tol­lá­ból, mert is­me­rem őket, ha­nem azért is, hogy iga­zol­va lás­suk: ahol Ág Ti­bor va­rázs­vesz­­sze­je ta­lajt ért, azon­nal dú­san ter­mő ve­ge­tá­ci­ót – ének­ka­ro­kat fa­kasz­tott és ne­velt. Ta­nít­vá­nyok­kal, akik or­szág­szer­te si­ker­rel fej­lesz­tet­ték ének­ka­ri moz­gal­mun­kat. A kó­ru­sok ho­za­dé­ka a kö­zös, kul­tú­rált ének­lés örö­mén és az esz­té­ti­kai él­mény­osz­tás bol­dog­sá­gán túl az volt, hogy gaz­da­gí­tot­ták az éne­ke­sek ze­ne­kul­tú­rá­ját; a fa­lu­si és kis­vá­ro­si em­be­rek, mun­ká­sok és föld­mű­ve­lők kezd­tek oda­fi­gyel­ni a rá­dió ko­moly­ze­nei mű­so­ra­i­ra, is­mer­ni és él­vez­ni a klas­­szi­ku­sok stí­lu­sa­it és mu­zsi­ká­ját. A patonyi kó­rus mű­so­rán a kar­nagy­ok jó­vol­tá­ból kö­zel öt­ven vegyes kari mű sze­re­pelt; az Ág Ti­bor ve­zet­te töb­bi ének­kar re­per­to­ár­ját is en­­nyi­re be­csül­het­jük. A patonyi kó­rus a rend­szer­vál­tás­sal bom­lott fel, az át­me­net tár­sa­dal­mi zűr­za­va­rát, fáj­da­lom, nem si­ke­rült túl­él­nie.
Ág 1964-ben is­mét be­irat­ko­zott a Komenský Egye­tem Böl­csész­kar­ára, ze­ne­tör­té­net szak­ra, de ta­nul­má­nya­i­nak be­fe­je­zé­se előtt sza­kí­tott az in­téz­mén­­nyel. 1968-tól vi­szont meg­szer­vez­te és ta­ná­csai­val irá­nyí­tot­ta a Ta­va­szi szél vi­zet áraszt ne­vű nép­ze­nei moz­gal­mat, ké­sőbb pe­dig a Bí­bor­pi­ros szép ró­zsa cí­mű or­szá­gos nép­ze­nei ve­tél­ke­dő­ket igaz­gat­ta.
Nép­ze­nei gyűj­tőmun­ká­ját 1951 vé­gén, a néptáncgyűjtő és ko­re­og­rá­fus Ta­kács And­rás­sal kezd­te, s töb­bé nem ha­gyott föl ve­le. Szor­gal­má­nak és ki­tar­tá­sá­nak gyü­möl­cse az a mint­egy 16 ezer szlo­vá­ki­ai ma­gyar szö­veg és dal­lam, amely ál­ta­la ke­rült ott­ho­na és a Cse­ma­dok Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak tár­ló­i­ba, s amely­nek tu­do­má­nyos rend­sze­re­zé­sén fo­lya­ma­to­san dol­go­zik. Ha­tal­mas mé­re­tű ku­ta­tó-, gyűj­tő- és rend­sze­re­ző mun­kás­sá­gá­ért a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Nép­raj­zi Tár­sa­sá­ga 1983 má­ju­sá­ban tisz­te­let­be­li tag­já­ul vá­lasz­tot­ta, és 1983 de­cem­be­ré­ben a Nem­zet­kö­zi Ko­dály Tár­sa­ság Em­lék­ér­mét kap­ta meg, s a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­raj­zi egye­sü­lé­se­ket is irá­nyít­ja. Bár a ne­vé­vel fém­jel­zett ki­ad­vány­ok szá­ma nő, saj­nos, még min­dig csak egy tö­re­dék­nyi anya­got te­he­tett köz­kinc­­csé ab­ból, amit a fe­le­dés­ből si­ke­rült ki­me­ne­kí­te­nie a jö­vő szá­má­ra.
1953-as Da­los­köny­ve a Cse­ma­dok ki­adá­sá­ban még ve­gye­sen tar­tal­ma­zott nép- és moz­gal­mi da­lo­kat, de a Szíjjártó Je­nő­vel kö­zö­sen jegy­zett 100 szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­dal (Nép­mű­ve­lé­si In­té­zet) már tisz­tán jel­zi ün­ne­pel­tünk irá­nyult­sá­gát. 1974-ben a Ma­dách Ki­adó je­len­tet­te meg pa­lóc gyűj­té­sét Édes­anyám ró­zsa­fá­ja cím­mel, majd vá­lo­ga­tott bal­la­daanya­gát (Vé­tes­sék ki szó­ló szí­vem, 1979). A fel­vi­dé­ki ma­gyar ré­gi­ók fel­gyűj­tött anya­ga­i­ból to­váb­bi vá­lo­ga­tá­so­kat tett köz­zé: a Nyitra-vidéki anyag­ból Sem­mit sem vé­tet­tem Nyitra vá­ro­sá­nak ti­tu­lus alatt (Gyurcsó Ist­ván Ala­pít­vány Köny­vek 29.), a ke­let-szlo­vá­ki­ai (ungi, zemp­lé­ni) da­lok­ból Fel­sü­tött a Napsugára címen (Gyurcsó Ist­ván Ala­pít­vány Fü­ze­tek). Bí­bor­pi­ros szép ró­zsa cím alatt peredi anya­got, Ví­gan zeng­je­tek ci­te­rák né­ven csal­ló­kö­zi bet­le­he­mes já­té­ko­kat és mendikákat tett köz­kin­csünk­ké (1996, 1992). Orosz­lán­részt vál­lalt a dióspatonyi nép­ze­nei ha­gyo­mány föl­tá­rá­sá­ban és köz­re­a­dá­sá­ban (Ke­mény a föld a patonyi ha­tár­ba’. Lilium Aurum, 1997), a Csal­ló­kö­zi Kis­könyv­tár­ban pe­dig ki­bo­csá­tot­ta csal­ló­kö­zi gyűj­té­sé­nek ja­va­ rész­ét (Az Arany­kert mu­zsi­ká­ja. Kalligram, 1999).
Föl­tá­ró mun­ká­já­nak sa­já­tos sze­le­te, hogy kí­ván­csi volt, él­nek-e még azok a da­lok, ame­lye­ket az el­ső vi­lág­há­bo­rú előtt-alatt Bar­tók és Ko­dály a fel­vi­dé­ki ma­gyar ré­gi­ók­ban ta­lált, s mi­ként él, ha él, a két mo­dern ma­gyar mu­zsi­kus em­lé­ke az öt­ve­nes-hat­va­nas évek öreg­je­i­nek em­lé­ke­ze­té­ben. In­ter­jú­kat ké­szí­tett olyan nők­kel és fér­fi­ak­kal, akik még lát­ták-hal­lot­ták Ko­dályt, sőt éne­kel­tek is ne­kik, s ha em­lé­kez­tek az ak­ko­ri da­lok­ra, hang­ju­kat is­mét mag­nó­sza­lag­ra me­ne­kí­tet­te. Eb­ből az utó­gyűj­tés­ből állt ös­­sze a Nép­dal­ku­ta­tók nyo­má­ban Szlo­vá­kia ma­gyar­lak­ta vi­dé­ke­in (Lilium Aurum, 2007) fo­tók­kal gaz­da­gon il­luszt­rált anya­ga, il­let­ve a Le­ment a va­cso­ra­csil­lag (Gyurcsó István Alapítvány Köny­vek 20, 2001), amely Bar­tók 1910. évi nagymegyeri gyűj­té­sé­nek 94 dal­la­má­ból, ha jól szá­mo­lom, hat­va­nat tett köz­zé, Ág Ti­bor elő­sza­vá­val, jegy­ze­te­i­vel és szak­mai el­iga­zí­tó ap­pa­rá­tu­sá­val. A Bar­tók ál­tal rög­zí­tett da­lo­kat a XIX. szá­zad nagymegyeri la­ko­sai még biz­to­san éne­kel­ték; a maiak leg­fel­jebb a he­lyi is­ko­lák ének­órá­in vagy a rá­di­ó­ban ta­lál­koz­nak ve­lük.
Úgy ta­pasz­tal­juk, hogy ko­runk ma­gyar em­be­re­i­nek nagy több­sé­ge kö­zön­­nyel te­kint a nép XIX–XX. szá­za­di pa­raszt-, pász­tor-, ka­to­na-, szo­kás­da­la­i­ra, gyer­mek­já­té­ka­i­ra, bal­la­dá­i­ra, tánc­nó­tá­i­ra, éne­kes nép­köl­té­sze­té­re. Úgy ér­zem, hogy né­pün­ket írott klas­­szi­kus köl­té­sze­tünk sem ér­dek­li, a mo­dern lí­rá­ról már nem is szól­va, hi­szen szá­má­ra az úgy­szól­ván meg­kö­ze­lít­he­tet­len, tit­kai fel­tör­he­tet­le­nek. Az a ha­tal­mas, lá­zas, egy-két szá­za­dos gyűj­tő­mun­ka, ame­lyet még egy Cso­ko­nai, egy Pálóczi Hor­váth kez­dett, Köl­csey, Arany, Er­dé­lyi Já­nos, Kri­za, Czuczor foly­ta­tott, s ame­lyet Kodályon-Vikáron-Bartókon és Vargyason át tár­sa­i­val együtt a mi Ág Ti­bo­runk és egy má­sik ágon Er­dé­lyi Zsu­zsan­na te­tő­zött be, a jö­vő­nek szól. A di­va­tok jön­nek és men­nek, év­ti­ze­dek óta a jazz, a rock, a pop mes­­szi nyu­gat­ról be­tö­rő hul­lá­mai ural­ják a ta­lá­ló szó­val ze­nei pi­ac­nak ne­ve­zett nyil­vá­nos­sá­got, a nép­dal is roc­ko­sít­va, nemrit­kán „vi­lág­ze­nei” ol­dat­ban szo­kott meg­je­len­ni, hogy a mai kö­zön­ség fü­lé­be hí­ze­leg­je ma­gát, de ez a ha­tal­mas szö­veg- és dal­lam­kincs együtt van, a le­me­zek és köny­vek kon­zerv­do­bo­zá­ba zár­va, és ar­ra vár, hogy el­jöj­jön a nap, ami­kor a do­bo­zo­kat föl­nyit­ják, s a jó il­la­tú és -ízű, a lel­ke­ket és a szel­le­met táp­lá­ló éte­le­ket az em­be­rek is­mét fo­gyasz­ta­ni kez­dik. Mint mű­köl­té­sze­tün­ket az Óma­gyar Má­ria-si­ra­lom­tól, mond­juk, Il­­lyés Gyu­lá­ig, hi­szen ezt is, amazt is ugyan­az a szám­ta­lan vál­to­zat­ban te­nyé­sző ma­gyar lé­lek szül­te ko­rá­nak és a jö­vő­nek.

Koncsol Lász­ló