Szalay Zoltán – A hó­fe­hér őz­su­ta

„Új seb­nek már hely sem akad; nyög, s hang­ja, mit így ad,
bár­ha nem em­be­ri is, de olyan, mint még so­ha szar­vas
föl nem sírt: is­mert he­gye­it te­le­töl­ti panasszal…” (Ovi­di­us: Actaeon)
Ami­kor Nebrophonosz fel­bor­zol­ta drótkemény, dur­va szá­lú sző­rét rop­pant mar­ján, lát­ni le­he­tett a fe­ke­tén va­ras, ár­kos se­bet, me­lyet egy vad­kan ej­tett raj­ta egy ré­geb­bi va­dá­sza­ton; ha Nebrophonosz fel­bor­zol­ta a sző­rét, nem je­len­tett sem­mi jót azon­ban,

ez volt ugyan­is a rang­idős a negy­ven­ta­gú va­dász­fal­ká­ban, és ta­lán a leg­ir­dat­la­nabb; sen­ki nem tud­ta pon­to­san éve­i­nek szá­mát, de Ak­ta­i­on, mi­ó­ta csak az eszét tud­ta, em­lé­ke­zett er­re a mor­cos szem­pár­ra; Nebrophonosz volt a fő­sze­rep­lő­je an­nak a tör­té­net­nek is, amely még Ak­ta­i­on zsen­ge if­jú­ko­rá­ban esett meg, ami­kor is két fel­nőtt fér­fit gyö­tör­tek csak­nem ha­lál­ra az ebek, mi­u­tán az il­le­tő fér­fi­ak be­me­rész­ked­tek a ka­rám­ba, hogy ki­me­ne­kít­sék azt a két­éves köly­köt, aki já­ték köz­ben be­má­szott a ku­tyák kö­zé; Ak­ta­i­on, aki már ak­ko­ri­ban az ebek leg­főbb bi­zal­ma­sá­nak szá­mí­tott, a ka­rám­ba be­lép­ve a két fér­fit vér­be fagy­va ta­lál­ta a por­ban, a kö­lyök­nek azon­ban ha­ja szá­la sem gör­bült, ke­dé­lye­sen he­he­rész­ve ül­dö­gélt a va­dász­ebek kö­zött. At­tól kezd­ve még ne­he­zebb lett gon­do­zó­kat to­bo­roz­ni a fal­ká­hoz; Ak­ta­i­on csak a leg­rá­ter­met­teb­be­ket osz­tot­ta be er­re a mun­ká­ra, egy­más­tól és Thébától tá­vo­li vi­dé­kek­ről vá­lo­gat­ta ös­­sze a leg­meg­fe­le­lőbb, hi­deg­vé­rű, jó­zan eszű és bi­ka­ere­jű fér­fi­a­kat.
Az arany­kor fé­nyét tük­rö­zik ezek az ebek, mon­do­gat­ta is­me­rő­se­i­nek, s ret­te­ne­te­sen mo­soly­gott – egyéb­kor nem szo­kott mo­so­lyog­ni.
Még­is, ke­vés­szer adó­dott al­ka­lom, hogy a hí­res ebek szét­fut­has­sa­nak a sű­rű­ben, és an­nak a mu­lat­ság­nak hó­dol­has­sa­nak gaz­dá­juk­kal együtt, mely­re te­rem­tet­tek, Ak­ta­i­on ugyan­is úgy óv­ta őket, hogy éven­te két-há­rom al­ka­lom­nál több­ször szin­te so­ha nem vit­te ki őket va­dász­ni. Más oka is volt e vis­­sza­hú­zó­dás­nak: ma­ga a thébai her­ceg leg­alább an­­nyi­ra ne­he­zen bír­ta a tár­sa­sá­got, mint a va­dász­fal­ka ku­tyái, nem na­gyon akadt em­ber, aki­vel szí­ve­sen meg­osz­tot­ta vol­na nap­ja­it. Egye­dül Szkhediosszal sze­ret­te jár­ni az er­dőt, a ku­tyák azon­ban Szkhedioszt sem szí­vel­het­ték, va­ló­szí­nű­leg még a csont­ja­it is liszt­té őröl­ték vol­na az if­jú­nak, ha mód­juk adó­dott vol­na rá – er­re le­he­tett kö­vet­kez­tet­ni ba­rát­ság­ta­lan acsar­ko­dá­suk­ból, me­lyet a fiú fel­buk­ka­ná­sa­kor ál­ta­lá­ban pro­du­kál­tak. Ho­lott Szkhediosz rá­ter­mett­sé­ge már if­jú ko­rá­ban meg­hoz­ta szá­má­ra az el­is­me­rést az ud­var­ban: hu­szon­har­ma­dik esz­ten­de­jét sem töl­töt­te még be, de azt be­szél­ték ró­la, „egy­ma­ga szem­be­száll­hat­na akár egy se­reg­nyi Kük­lops­­szal”; ha­son­ló­kép­pen ki­tűnt a szel­le­mi adott­sá­gok te­rén: mind ékes­szó­lá­sá­val, mind éles­lá­tá­sá­val. Ak­ta­i­on ked­vel­te őt, egye­sek sze­rint túl­sá­go­san is, s bár Szkhediosznak sok cso­dá­ló­ja akadt, Ak­ta­i­on nem fél­té­keny­ke­dett: tud­ta, hogy a fiú nem akar­ja kön­­nyel­mű ka­lan­dok­ra po­csé­kol­ni vi­rág­zó szép­sé­gét, több­re vá­gyik an­nál. Ez lát­szott raj­ta va­dá­szat köz­ben is, ezért vit­te ma­gá­val Ak­ta­i­on, mi­kor va­dász­fal­ká­já­val az er­dő­be ment.
Ko­ra dél­után ér­kez­tek meg a te­lep­hely­re, me­lyet két egy­sze­rű fa­ház meg egy kü­lön­le­ges ka­rám al­ko­tott, a ku­tyák szá­má­ra. Az egyik fa­ház­ban a ku­tyák szol­gái he­lyez­tet­tek el, a má­sik­ban a két va­dász szállt meg. A dél­utánt az elő­ké­szü­le­tek­nek szen­tel­ték: Ak­ta­i­on és Szkhediosz együtt jár­ták be a vi­dé­ket, meg­ke­res­ték a kör­nyé­ket fel­ügye­lő ud­va­ri vad­őrt, akit ala­po­san ki­fag­gat­tak a he­lyi vad­ál­lo­mány­ról, majd fel­ke­res­ték a kör­nyék­be­li les­he­lye­ket. A ta­va­szi er­dő csen­des volt, min­den nyüzs­gés nél­kü­li: Szkhedioszt mint­ha le­tör­te vol­na ez az ese­mény­te­len­ség, Ak­ta­i­on ar­cán azon­ban elé­ge­dett nyu­ga­lom áradt szét. A sé­ta be­fe­jez­té­vel vis­­sza­vo­nul­tak a fa­há­zuk­ba, s mi­u­tán Ak­ta­i­on né­hány tö­mör uta­sí­tást adott a ku­tyák szol­gá­i­nak, alud­ni tért, hi­á­ba re­mél­te Szkhediosz, hogy bo­roz­gat­va és szel­lem­üdí­tő tár­sal­gás­sal fog­ják töl­te­ni az es­tét. Az if­jú ti­tok­ban azt is re­mél­te, Ak­ta­i­on meg­te­szi vég­re az el­ső lé­pést afe­lé, hogy kö­ze­lebb ke­rül­je­nek egy­más­hoz: leg­alább meg­si­mo­gat­ja erő­től és vér­től duz­za­dó tes­tét, meg­csó­kol­ja gon­do­san ápolt arany fürt­je­it, szól né­hány ma­gasz­ta­ló szót csí­pő­je vo­nu­la­tá­ról vagy nya­ka ke­cses, ám ha­tá­ro­zot­tan éles ívé­ről; Ak­ta­i­on azon­ban mind­ös­­sze egy fá­radt mo­sol­­lyal bú­csú­zott az iz­ga­tott fi­ú­tól, majd, mi­u­tán le­ol­dot­ta ma­gá­ról s ha­nya­gul a föld­re ha­jí­tot­ta az ágyék­kö­tő­jét, el­te­rült az ágyán, s rög­tön el­aludt.
Szkhediosz haj­na­lig nyű­gö­sen for­go­ló­dott az ágyá­ban, nem mert a má­sik ol­da­lá­ra for­dul­ni sem, mert még el­mu­laszt­hat­ta vol­na Ak­ta­i­on va­la­mely moz­du­la­tát: ar­ra várt, hogy ura majd fel­éb­red, s ma­gá­hoz hív­ja őt, leg­alább egy fu­tó ba­rá­ti öle­lés­re. Hi­á­ba várt azon­ban, s hi­á­ba szült el­mé­je egy­re bo­hóbb és bo­hóbb kép­ze­te­ket, me­lyek egy ré­sze már az álom elő­szo­bá­já­ba nyúlt át. Szkhediosz kö­ve­te­lő­ző tes­te hos­­sza­dal­mas, ve­rej­té­kes só­vár­gás után még­is be­hó­dolt az éj­sza­ka tü­rel­me­sen ost­rom­ló nyu­gal­má­nak: még az el­ső reg­ge­li har­ká­lyok sem moz­go­lód­tak oda­kint az er­dő­ben, mi­kor Szkhediosz el­len­ál­lá­sa meg­tört, s el­aludt. Ho­má­lyo­san még­is lát­hat­ta, ahogy ura és min­ta­ké­pe, a nagy Ak­ta­i­on, ki­kel ágyá­ból, las­san, rá­érő­sen fel­öl­tö­zik, ma­gá­hoz ve­szi mí­ves íját és mes­te­ri fa­ra­gá­sok­kal ékí­tett te­ge­zét, majd el­hagy­ja a fa­kuny­hót. Szkhediosz ké­sőbb nem tud­ta, ál­mod­ta-e a je­le­ne­tet, leg­in­kább a tö­mény sö­tét­ség­re em­lé­ke­zett, amely, s tu­laj­don­kép­pen ezért nem is me­sélt sen­ki­nek a do­log­ról, ala­po­san meg­ré­mí­tet­te – a le­he­tő leg­ki­sebb­re húz­ta ma­gát ös­­sze fek­té­ben.
Ak­ta­i­on min­dent pon­to­san idő­zí­tett ma­gá­ban. Amint ma­gá­ra hagy­ta ked­ves Szkhedioszát, meg­sza­ba­dult min­den bék­lyó­já­tól, min­den­től, ami Théba meg­ren­get­he­tet­len bás­tyá­i­hoz kö­töt­te. Az ár­tat­lan­ság­gal akart együtt lé­le­gez­ni, a mély er­dő­szel­lem­mel, mely anya­gi for­má­ban je­lent meg előt­te, a mo­ha­zöld és a dús fe­ke­te kö­zött sze­szé­lye­sen ját­szó ár­nya­la­tok­ban csil­log­va.
Az ud­va­ri vad­őr azt mond­ta dél­után, hogy az egyik pa­tak­hoz kö­ze­li sű­rű töl­gyes­ben na­gyon el­sza­po­rod­tak az utób­bi idő­ben az őzek: csa­pa­ta­ik­nak kön­­nyen a nyo­má­ra le­het buk­kan­ni, ki­vált, ha ko­ra haj­nal­ban vág ne­ki az em­ber a va­don­nak. S a vad­őr meg­em­lí­tet­te a hó­fe­hér su­tát is. Az egyik csa­pat­ban ugyan­is egy ilyen pél­dány is akadt. Mi­ha­ma­rabb le ké­ne te­rí­te­ni, mond­ta az öreg er­dész, mert az ilyen ál­la­tok ké­nye­sek, gyen­gí­tik az ál­lo­mányt, az utó­da­ik is gyá­mol­ta­la­nok és sem­mi­re­kel­lők, ál­ta­lá­ban far­ka­sok szag­gat­ják szét őket. Ak­ta­i­on ek­kor már nem is fi­gyelt a vad­őr sza­va­i­ra: ma­ga elé kép­zel­te a hó­fe­hé­ren vi­lá­gí­tó őz­su­tát a hold­fé­nyes töl­gyes­ben, és majd­nem el­mo­so­lyo­dott.
Egy­re bel­jebb ha­tol­va a szin­te át­ha­tol­ha­tat­lan alj­nö­vény­ze­tű va­don­ba, kény­te­len volt egy­re las­sí­ta­ni, vad­ró­zsa­bok­rok áll­ták út­ját, a tö­vi­sek fel­hor­zsol­ták bő­rét, ke­zé­vel el­ken­te a ki­bug­­gya­nó vér­csep­pe­ket kar­ján és lá­bán, ös­­sze­húz­ta ma­gát, de sze­mét nem huny­ta le egyet­len pil­la­nat­ra sem. Ró­ka sze­me vil­lant nem mes­­sze tő­le, majd borz mo­cor­gá­sá­ra lett fi­gyel­mes az egyik fa tö­vé­ben: a ra­ga­do­zók órá­ja volt ez, köz­tes óra. Tud­hat­ják-e a ku­tyák, hol jár? Tár­sak vol­tak, ami azt je­len­tet­te, ál­ta­lá­ban min­dent tud­tak egy­más­ról; a ku­tyák fi­zi­ká­lis adott­sá­ga­ik­ra, a fér­fi pe­dig szel­le­mi ké­pes­sé­ge­i­re tá­masz­kod­ha­tott eb­ben a já­ték­ban; tud­ták, hol van a má­sik, éb­ren van-e vagy al­szik, ha al­szik, éde­sen-e vagy gyöt­rel­mes ál­mok kín­jai kö­zött, tud­tak egy­más tes­té­ről, és so­ha nem tá­vo­lod­tak el egy­más­tól olyan mes­­szi­re, hogy szem elől ves­­szék egy­mást; Ak­ta­i­on né­ha úgy érez­te, a ku­tyák tud­ják azt is, mi­kor ro­han­ják le őt a nyug­ha­tat­lan erünniszek. Ami­kor né­hány esz­ten­dő­vel ko­ráb­ban egy nagy­ha­tal­mú és ön­telt hel­lén úr lá­nyát fe­le­sé­gül sze­ret­te vol­na ad­ni Ak­ta­ion­hoz, s a nászt a thébai ud­var­ban is tel­jes mér­ték­kel tá­mo­gat­ták, Ak­ta­i­on ak­kor is a ku­tyák ta­ná­csát kér­te ki: oda­ve­zet­te elé­bük a kis­as­­szonyt, aki ma­gas volt és ke­cses, ne­mes és gő­gös. A negy­ven va­dász­eb nyu­ga­lom­mal fo­gad­ta a lányt, pe­dig ide­gent lát­va ék­te­len düh­re szok­tak ger­jed­ni; Ak­ta­i­on ar­ra kér­te meny­as­­szo­nyát, lép­jen be kö­zé­jük a ka­rám­ba, s ha el­fo­gad­ják őt, sem­mi sem áll­hat ná­szuk út­já­ba. A lány sze­mé­ben fé­le­lem vil­lant, még­is el­fo­gad­ta az aján­la­tot, az egyik szol­ga re­me­gő kéz­zel nyi­tot­ta ki szá­má­ra a ka­rám ka­pu­ját, s a lány tett egy lé­pést az ebek fe­lé. Amint azon­ban meg­érez­te sza­gu­kat, s meg­hal­lot­ta vis­­sza­fo­gott fúj­ta­tá­su­kat, ré­mül­ten hő­költ vis­­sza, s Ak­ta­i­on mel­lett is el­ro­hant, vis­­sza a pa­lo­tá­ba, ahol aty­ja vár­ta. Ak­ta­i­on nem is fog­lal­ko­zott ve­le töb­bé.
Gyöngy­ba­goly su­hant el mel­let­te, egé­szen kö­zel, nesz­te­le­nül, s az­tán egy fi­a­tal tölgy ágá­ra ér­ke­zett la­za ele­gan­ci­á­val. Az alj­nö­vény­zet rit­kult, s hal­la­ni le­he­tett a kö­ze­li pa­ta­kocs­ka ke­dé­lyes cso­bo­gá­sát: er­re­fe­lé szok­tak ivás­ra gyü­le­kez­ni a va­dak. Far­ka­sok va­ló­szí­nű­leg nem me­rész­ked­nek ide, hi­szen a thébai ud­var vad­őrei gon­dos mun­ká­val ül­döz­ték el őket az er­dő e te­rü­le­te­i­ről. Ak­ta­i­on néz­te egy ide­ig a bag­lyot, jól lát­hat­ta tá­gas, em­be­ri­es ar­cát a sű­rű hold­fény­ben, az­tán to­vább­ha­ladt a pa­tak fel­té­te­le­zett he­lye fe­lé, ügyel­ve rá, hogy mi­nél ke­ve­sebb zajt csap­jon.
A pa­tak­hoz ér­ve egy ki­dőlt fa­törzs mel­lett te­le­pe­dett meg, he­lyet ké­szí­tett ma­gá­nak, le­gug­golt, és fi­gyelt. Egy­ál­ta­lán nem volt ál­mos, pe­dig az éj­sza­ka egy­han­gú­sá­ga és a kö­rü­löt­te su­so­gó ne­szek unal­mas ál­lan­dó­sá­ga el­bá­gyaszt­hat­ták vol­na. Le­fog­lal­ta azon­ban, hogy a ku­tyák­ra gon­dolt: al­sza­nak va­jon? Vagy hal­kan szű­köl­nek, mert tud­ják, nél­kü­lük in­dult er­re a por­tyá­ra? A farkasivadék Nape vi­cso­rít-e, hogy fen­sé­ges szem­fo­gai ha­tal­mas agya­rak­nak lát­sza­nak? Zi­zeg­te­ti-e éles de­ne­vér­hang­ját az ér­tel­mes sze­mű Hülaktór? Fel­ver­ték már va­jon a fő­szol­gát, az öreg mes­tert, aki­nek Oreszitrophosz még évek­kel ko­ráb­ban le­ha­rap­ta a bal ke­ze mu­ta­tó­uj­ját és kö­zép­ső uj­já­nak leg­fel­ső ujj­perc­ét? Ér­zik-e, amit ő érez, a vis­­sza­fo­gott iz­gal­mat, a vá­ra­ko­zás édes bá­ját? Tud­ják-e, és re­meg­nek-e?
Pil­la­na­tok alatt el­árasz­tot­tak min­dent a va­dak: Ak­ta­ion­nak alig volt ide­je föl­esz­mél­ni, s a pa­tak­par­ton több mint egy tu­cat fi­a­tal őz je­lent meg, su­ták és gi­dá­ik, s bár elő­ször óva­tos­ko­dók vol­tak, mi­u­tán kö­rül­te­kin­tet­tek és kö­rül­szag­lász­tak a kör­nyé­ken, vi­dám fic­kán­do­zás­sal be­le­gá­zol­tak a víz­be, s he­ve­sen in­ni kezd­tek. Ak­ta­i­on ter­mé­sze­te­sen úgy vá­lasz­tot­ta meg les­hely­ét, hogy sza­gát ne­hogy a va­dak fe­lé vi­gye a gyen­ge éji szel­lő, a pa­tak­par­ti tisz­tás észak­ra leg­alább húsz­lé­pés­nyi­re volt tő­le. Elő­ször húsz ál­la­tot szá­molt, egy­re újak és újak buk­kan­tak azon­ban elő a fák kö­zül, így vé­gül be­le­za­va­ro­dott a szám­lá­lá­suk­ba.
Per­cek óta gyü­le­kez­tek már, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta a fe­hér su­tát. Ala­cso­nyabb és so­vá­nyabb volt a töb­bi ál­lat­nál, lép­tei ke­cse­seb­bek és kön­­nye­deb­bek, fin­­nyás és hiú volt, tár­sa­i­tól el­kü­lö­nül­ve ment a víz­hez, s kis kor­tyok­ban, fe­jét hátra-hátravetve ivott, köz­ben gyak­ran kör­be­pil­lant­va, s be­le-be­le­sza­gol­va a le­ve­gő­be. Ak­ta­i­on lé­leg­zet-­vis­­sza­fojt­va bá­mul­ta, nem mer­te el­en­ged­ni a kor­hadt fa­tör­zset, mert at­tól tar­tott, ke­ze re­meg­ni kez­de­ne. A fe­hér su­ta nem kap­cso­ló­dott be tár­sai já­té­ka­i­ba, ug­rán­do­zá­sa­ik­ba, fröcs­kö­lő­dé­se­ik­be, pe­dig moz­gá­sa szebb volt, mint bár­me­lyik má­si­ké. Ak­ta­i­on nagy le­ve­gőt vett, majd egyik ke­zé­vel fel­vet­te a föld­ről íját, a má­sik­kal pe­dig hát­ra­nyúlt egy nyíl­ves­­sző­ért. A fe­hér su­ta köz­ben szom­ját ol­tot­ta, el­sé­tált a pa­tak­tól, az egyik vas­tag tör­zsű tölgy elé állt, s bá­mult a sű­rű­be. Bun­dá­ja akár a pa­tyo­lat, nem akadt be­le egyet­len rút bo­gáncs, nem csú­fí­tot­ták pi­hék, kó­bor fa­le­ve­lek; mint­ha épp most csu­ta­kol­ták vol­na le, szin­te csil­lo­gott a vi­lá­gos éj­sza­ká­ban. Ak­ta­i­on re­me­gő gyo­mor­ral il­lesz­tet­te a he­lyé­re a nyíl­ves­­szőt, s amen­­nyi­re le­he­tett, fel­emel­ke­dett a ki­dőlt fa­törzs mö­gül, las­san, mint­ha csak a szel­lő len­dí­tett vol­na meg egy ma­gas­ra nőtt csa­lánt.
Elég egyet­len pon­tos nyíl.
Meg­fe­szí­tet­te a húrt, amen­­nyi­re csak bír­ta. Lát­ta, hogy a su­ta meg­me­re­ve­dik, ide­je azon­ban csak ar­ra ma­radt, hogy a ki­dőlt törzs fe­lé for­dít­sa a fejét…
Ak­ta­i­on meg­csi­kor­gat­ta a fo­ga­it, s az íjat egy haj­szál­nyi­ra meg­emel­te, mi­e­lőtt a húrt el­en­ged­te volna…
A su­ta csak ak­kor ru­gasz­kod­ha­tott el, ami­kor a nyíl­ves­­sző már meg­ér­ke­zett: érin­tet­te hó­fe­hér bun­dá­ját a há­tán, s be­le­fú­ró­dott a tölgy tör­zsé­be, majd’ két­arasz­nyi mé­lyen.
A va­dász­há­zak irá­nyá­ból éles vo­nyí­tá­sok hang­zot­tak fel.
Az őz­csa­pat pil­la­na­tok alatt el­sur­rant: be­vet­ték ma­gu­kat a leg­sű­rűbb va­don­ba, né­hány vil­la­nás, s mind egy­től egyig el­tűn­tek, mint­ha az egész egy röp­ke álom­kép lett vol­na, ép­pen csak pa­ta­nyo­ma­ik ma­rad­tak meg a pa­tak­part süp­pe­dős iszap­já­ban. Meg a nyíl­ves­­sző a tölgy tör­zsé­ben.
Ak­ta­i­on utá­nuk ve­tet­te ma­gát, a hó­fe­hér őz­su­ta után, a leg­fe­ke­tébb sű­rű­be.
Szkhedioszt ir­dat­lan üvöl­té­sek ver­ték fel ál­má­ból. Nagy bajt kel­lett je­lent­sen, ha a ku­tyák en­­nyi­re meg­ve­sze­ked­tek. Ak­ta­iont szó­lon­gat­ta, még fél­álom­ban, de hi­á­ba te­kin­tett szét a szo­bá­ban, nem lát­ta se­hol. Ki­kelt az ágy­ból, vé­gig­te­kin­tett ma­gán: hím­ves­­sze­je me­red­ten állt, meg­si­mí­tot­ta, s kel­le­mes bi­zser­gés fu­tott át egész tes­tén, de amint a ku­tyák megint fel­vo­nyí­tot­tak, az if­jú vis­­sza­tért a nyű­gös va­ló­ság­ba, s hím­tag­ja is gyor­san le­kó­kadt. Me­zí­te­le­nül ro­hant ki a hi­deg haj­nal­ba, a ka­rám­hoz, mely­nek nyolc kö­nyök ma­gas ke­rí­té­sé­nél már ott sür­gö­lőd­tek a szol­gák, ren­de­zet­le­nül ma­guk­ra ka­pott gyol­csa­ik­ban, s ta­lál­gat­ni pró­bál­ták, mi üt­he­tett az ál­la­tok­ba. Szkhediosz ala­po­san meg­ré­mí­tet­te őket, mi­kor kö­zöl­te, hogy Ak­ta­i­on el­tűnt: va­ló­szí­nű­leg az er­dő­ben van. Egyes szol­gák fel­ve­tet­ték, ta­lán csak szük­sé­gét vég­zi a fák kö­zött, ám Szkhediosz meg sem hal­lot­ta eze­ket a han­go­kat; a fő­szol­gá­hoz for­dult, aki elő­hoz­ta már a vas­tag med­ve­bőr os­tort – Ak­ta­i­on sza­ván kí­vül egye­dül en­nek fö­lé­nyes csat­to­gá­sa volt ké­pes rend­re­u­ta­sí­ta­ni az acsar­ko­dó ebe­ket. Szkhediosztól kért en­ge­délyt, hasz­nál­hat­ja-e az ebostort. A ku­tyák va­dul dön­get­ték a vas­tag dió­fa ­fa­la­kat, egy­foly­tá­ban vo­nyí­tot­tak és esze­lő­sen hö­rög­tek oda­bent. Szkhediosz meg­ad­ta az en­ge­délyt a fő­szol­gá­nak, de szólt ne­ki, vár­jon, míg ma­gá­hoz ve­szi a kard­ját. Ki­hoz­ta a kar­dot a ház­ból, de to­vább­ra is mez­te­len ma­radt; bic­cen­tés­sel ad­ta a fő­szol­ga tud­tá­ra, most már be­me­het az ebek­hez. Ki­ol­dot­ták a ka­pu­kat rög­zí­tő öl­nyi vas­tag lán­co­kat, s ma­radt egyet­len re­tesz, amely a ka­put nyi­tot­ta; a fő­szol­ga csat­tog­tat­ni kezd­te az os­tort: ilyen­kor a ku­tyák ál­ta­lá­ban vin­­nyog­va fu­tot­tak me­ne­dék­be, most azon­ban rá se he­de­rí­tet­tek a fe­nye­ge­tés­re. A fő­szol­ga in­tett két se­géd­jé­nek, akik ki­emel­ték a re­teszt, mi­re azon­nal ki­vá­gó­dott a ka­pu, s az ebek dü­höng­ve tör­tek ki a ka­rám­ból. El­gá­zol­ták a fő­szol­gát, az os­tort ki­tép­ték a ke­zé­ből, s ta­lán őt ma­gát is széj­jel­szag­gat­ják, ha nem ug­rik fel idő­ben a ka­rám ka­pu­já­ra, s má­szik azon­nal biz­ton­sá­gos ma­gas­ság­ba. A ku­tyák a ré­mül­ten szer­te­sza­la­dó szol­ga­nép­pel nem tö­rőd­tek, sem a kard­ját ma­ga elé tar­tó Szkhediosszal. El­ro­han­tak a va­dász­há­zak mel­lett, s dü­hö­sen vi­cso­rog­va be­vet­ték ma­gu­kat a va­don­ba.
Szkhediosz be­sza­ladt a va­dász­ház­ba, fog­ta íját és te­ge­zét, s ha­bo­zás nél­kül az ebek után in­dult. Azok csör­tet­ve ron­tot­tak ke­resz­tül a bur­ján­zó alj­nö­vény­ze­ten, nem volt ne­héz kö­vet­ni őket. Szar­va­sok, hi­ú­zok, nyes­tek, vad­disz­nók vál­tak lát­ha­tat­lan­ná kö­rü­löt­tük. Szkhediosz jócs­kán le­ma­rad­va kö­vet­te az ebe­ket, azok ugyan­is fék­te­len iram­ban ha­lad­tak, ön­tu­da­to­san, meg­ál­lít­ha­tat­la­nul. Egy le­ti­port, szét­zi­lált va­don ma­radt utá­nuk.
Szkhediosz aka­doz­va tört elő­re a sű­rű­ben, tüs­kék és tö­vi­sek szag­gat­ták fi­nom bő­rét, gon­do­san ápolt arany­sző­ke fürt­jei zi­lál­tan lóg­tak a sze­mé­be: a ku­tyák lét­re­hoz­tak ugyan egy szé­les csa­pást, amely azon­ban csak Szkhediosz mel­le ma­gas­sá­gá­ig ért, akár egy alag­út.
Még­is egy­re job­ban meg­kö­ze­lí­tet­te őket, egy­re han­go­sab­ban hal­lot­ta vad csör­te­té­sü­ket, míg­nem ki­ért egy tá­gas me­ző­re, a va­don kö­ze­pén, me­lyet ma­gas­ra nőtt gaz bo­rí­tott: a tisz­tás má­sik vé­gé­ben ott ro­hant Ak­ta­i­on, nyo­má­ban az ül­dö­zők­kel.
Szkhediosz nyíl­ves­­sző­ért nyúlt, mi­re azon­ban az el­sőt ki­lőt­te, cél­zás nél­kül, vak­tá­ban, lát­hat­ta, igye­ke­ze­te tel­je­sen hi­á­ba­va­ló. A negy­ven va­dász, élü­kön a med­vé­nyi, meg­ál­lít­ha­tat­lan Nebrophonosszal egye­sült erő­vel ti­por­ta le Ak­ta­iont, s dü­hödt mor­gá­suk fröcs­kö­lő vér­für­dő­be ful­ladt.
Szkhediosz lá­za­san, resz­ket­ve tért vis­­sza a va­dász­tá­bor­ba, s na­po­kig ma­gas láz­zal fe­küdt, fél­re­be­szélt, a se­gít­sé­gé­re hí­vott or­vo­sok az éle­té­ért ag­gód­tak. El­vit­ték a thébai pa­lo­tá­ba, ahol egy idő múl­tán fel­épült, ám Ak­ta­ion­ról s az er­dei eset­ről nem volt haj­lan­dó egy szót sem mon­da­ni. A ku­tyák so­ha nem tér­tek vis­­sza, el­kó­bo­rol­tak a va­don­ban, va­ló­szí­nű­leg rö­vid időn be­lül el­va­dul­tak; az em­be­rek pe­dig ar­ról kezd­tek be­szél­ni, hogy Ak­ta­i­on szar­vas­sá vál­to­zott, s el­va­dult ebei szét­tép­ték az er­dő­ben. Szkhediosz szám­ki­ve­tett lett a thébai pa­lo­tá­ban, s at­tól va­ló fé­lel­mé­ben, hogy Ak­ta­i­on meg­gyil­ko­lá­sá­val akar­ják meg­vá­dol­ni, el­buj­do­sott a ki­et­len Kithairón-hegységben, ahol re­me­te­ként élt, s ké­sőbb ál­lí­tó­lag kí­gyó­ma­rás vég­zett ve­le, de ad­dig­ra már meg­vé­nült s tér­dig érő sza­kál­la nőtt.