Csehy Zol­tán ver­sei

Nottetempo
(Sylvano Bussotti szü­le­tés­nap­já­ra)

Ó, Bussotti, a leg­ál­mo­sabb, legálszentebb fa­un!
Nem tud­ni med­dig ér a szín­le­lés,
s tart-e de­rék­tól föl­fe­lé is! A Nottetempo

is­te­ni ké­je bő­röd­re raj­zol­ja-e a bor­zon­gást
új­ra meg új­ra, ha a Va­ti­kán bölcs kert­je­i­ben
ülsz és em­lé­ke­zel?

Mi­che­lan­ge­lo le­esett a fa­tá­kol­mány­ról, s a bűn
kí­gyó­ja mar­ta lá­bát: most Philoktétész ő, s II. Gyu­la
Odüs­­sze­usz­ként rá­ve­szi a fes­tés­re (ősi jós­lat, hogy
ecset­je nél­kül Tró­ja, a Capella Sistina be­ve­he­tet­len),
de még in­kább győz­kö­di  a fiú, a pa­zar fé­nyű
Antonio Mi­ni, aki­nek te­het­sé­ge épp ab­ban rej­lik, hogy
Neoptolemosz le­gyen, a leg­szebb és leg­ke­gyet­le­nebb,
mint az ölek­be kép­zelt fü­ge­le­vél,
ha a Zephyr bor­zol­ja re­ne­szánsz éj­sza­ká­kon.
M. le­het­ne per­sze Eu­rü­di­ké is, akit Orp­he­usz (a kis Mino)
ve­zet vis­­sza a tör­té­net­be ki­en­gesz­tel­ve Hádészt (II. Gyu­la), de
a tra­gi­kus vég­hez egy­ér­tel­mű­en tisz­ta ne­mek kel­le­nek
a fü­ge­fa­le­vél alatt is, s a pá­pa még­sem le­het ön­nön
lé­nyé­nél in­fer­ná­li­sabb (kép­zeld csak Perszephonénak
az anya­szent­egy­há­zat, s ki­lá­tás­ta­lan al­le­gó­ri­ák­ba
jutsz!).  És itt lép­het­ne be a ze­ne­szer­ző, Bussotti, aki
akár Aristeo, ma­gá­é­vá akar­ja ten­ni Eu­rü­di­két,
akit si­et­té­ben meg­mar nyelv kí­gyó­ja, s alá­száll
az élet­te­len zson­gás­ba, hogy be­lát­ha­tat­lan­nak tet­sző, de
pon­to­san ki­szá­mít­ha­tó fo­lya­ma­to­kat
in­dít­son be a vi­lág ope­ra­szín­pa­da­in.
A pa­let­ta szét­tört, a fes­ték
szer­te­loc­­csan (Fló­ra szá­já­ból ki­kö­pött vi­rág­ca­fa­tok),
a bor­zas mell­kas, csú­nya, spon­tán szí­nei tom­pít­ják
a je­len­tést, csak egy biz­tos, hogy te, Mino, te tar­tod
ke­zed­ben a cse­lek­mény ka­lan­dos
szá­la­it, s tör­vény­sze­rű a bu­kás,
mint Phaetoné a nap sze­ke­ré­ről, mely csak egyet­len
faj­ta ze­né­re járt!

A Edgard Varèse-matt I.
(Offrandres: La Croix du Sud)

Ami­kor ezt a ver­set, José Juan Tablada ver­sét,
ezt a szö­ve­get, mely olyan, akár a bő­rön túl­nö­vő hús,
vagy a kö­röm­ágy irá­nyá­ba nö­vő kö­röm, a be­fe­lé irá­nyu­ló szőr,
ér­zé­ket­len hang­töm­bök­ké vál­toz­ta­tom, még nem
va­gyok tel­je­sen tisz­tá­ban az­zal, hogy bár­hogy te­gyem is:
a har­mó­nia el­ke­rül­he­tet­len.

Az al­ki­mis­ta, akár egy gu­mi­lab­dát,
ki­for­dít­ja a kris­tály­göm­böt,
hogy szét­árad­ja­nak a csil­lag­je­gyek, a gá­zok, és ki­tölt­sék  
a csak ele­me­i­ben le­ír­ha­tó eget.

Ho­gyan is ol­va­som ezt a szö­ve­get, mit hoz ki be­lő­lem, ha
hang­gá te­szem és min­den han­got tárg­­gyá te­szek és lesz ol­da­luk, pe­re­mük,
mé­ret­ará­nyuk, ra­kos­gat­ha­tók lesz­nek, mint a do­bo­zok,
és do­bo­zol­ha­tók, akár a ho­rosz­kó­pos köny­vek a zo­di­á­kus
rend­je sze­rint az aszt­ro­ló­gus­ta­no­da pin­cé­i­ben.

Akár a ko­rall, úgy mo­zog a nő,
az elő­bű­völt, az or­chi­dea­aj­kú ho­mun­cu­lus,
az­tán szét­osz­lik a de­lej, s ma­gyar mér­cé­vel
leg­alább Jó­ka­i­ig pá­rál­lik vis­­sza.
Oda nő vis­­sza a kör­me is, a ha­ja, a sze­mé­rem­sző­re,
a sza­ga. Nem tu­dom, ha csak szól­ni ha­gyom őt,
a zö­rejt, ha csak meg­nyil­vá­nul­ni a töm­böt
a szag­ga­tott­sá­got gon­do­san ke­rül­ve, azt su­gall­va még­is,
nyil­ván­va­ló, hogy nem vé­tek az al­kí­mia
ele­mi sza­bá­lyai el­len.

Az égen a sar­ki maj­mok al­bí­nók,
a bá­na­téi, a re­mény­te­len­sé­géi, akár ez a nő,
ír­ja hir­te­len Tablada, s bár nyil­ván­va­ló­an hisz ben­nük,
nem ké­szít­tet ve­lem több csil­lag­jós­la­tot.