Soóky László: Rózsaszín köd, dübörgő üresség, állótaps

Ócska módszer rendezőt idézni egy színpadi geg kapcsán, de Méhes László Jászai Mari-díjas rendező olyan pontosan fogalmaz a Kulisszák című színházi kiadványban, hogy lehetetlen ellenállni a kísértésnek: „Később, amikor elkezdtünk dolgozni, volt egy döbbenetes felfedezésem. Mindenki zenéről és hangulatról beszél, pedig, ha megnézzük ezeket a dalszövegeket, akkor ezek hallatlan jó szövegek, szellemesek, igazi költészet.

És nemcsak én gondolom ezt, hanem Tasnádi István barátom is.” Oké (stílusosan), nézzük a NYITÁNY (vagy finálé)  Angyalföldi pálmafák című költeményét: „Száll a kék acélmadár / A nagy óceán fölött / Hazatér egy parki jómadár / Ki régen elköltözött / Szíve álmokkal tele / Csupa lázadó zene / Éljen május elseje / A rumba ünnepe.” Majd a refrén. „Angyalföldi pálmafák / Csillagfényes csókcsaták  / Május éjjel száz szerelmes álompár  / Angyalföldi pálmafák / Jöjj el hozzánk nagyvilág / Mert a legszebb pesti nyár nálunk jár.” Alapos kereséssel persze mívesebb versszöveget is lelhetünk, mint például a Luxemburg rock című: „Luxemburg rock, Luxemburg rádió / Ez ma a műsor, ez a világszenzáció / Luxemburg rock, rock, rock, Luxemburg rádió / Bugira hangol a földön minden náció.” S még egy gondolat Méhes Lászlótól: „Tasnádi zsenialitása a helyzetek építésében mutatkozik meg: ahogy egy adott dalhalmaz köré egy ilyen történetet épített.” Két gondolatot a rendező gondolatai mellé: 1. A Made in Hungária címen bemutatott musicalban egyetlen sornyi költészet sincs; mindössze húsz megzenésített dalszöveg. Ez nem biztos, hogy a maga helyén alacsonyabb szintet képvisel, mint máshol egy költemény, de aki egy khm… igénytelen dalszöveget költészetként emleget, más, elvetemült dologra is képes lehet. 2. Tasnádi István a magyar nyelvterületen tehetségesnek mondható színdarab- és egyéb író. A zsenialitása majd akkor  bontakozik ki, ha zseniális művet tesz elénk. A Made in Hungária librettója nem az, hanem egy nóták közé spékelt lazán felépített korrajz, ami különösebb feszültséget azért nem hordoz magában, mert pörköltcukor illatú a táj, amelyben mintha történne valami. Nem baj, ilyen a kommersz. Megszakad a szívem, ha a mai feladvány megírása előtt nem idézhetek még egy költeményt: „Fiatal a nyár, ha egy csinibaba vár / S a szívzár, mint a zipzár, könnyen jár / Fiatal a nyár, a buli vele jár / Holiday, holinight / Holiday, holi éj / Holiday, ez a kéj, oké! / Holiday, holinight  / Holiday, holi éj / Holiday, ez a kéj, oké!”

A Komáromi Jókai Színház művészeti vezetése jubileumi évadában nem kockáztatott semmit: a szerződtetett rendezők hozták a más színházakban korábban megrendezett színdarabjaikat, lefújták a port a szövegkönyvekről, hátradőltek az ötödik sor rendezői székében, s pestiesen szóltak: íme a nóvum, drága felvidéki nagyonvidéki rezervátumlakók. Elhoztuk nektek a tutit, mert ti vagytok a mi ihletőink, szellemi sugalmazóink, gondolatserkentőink. S hogy a tuti még tutibb legyen, a rendezők magukkal hozták előző rendezéseik video- és DVD-felvételeit, s felmutatták a korlátlan lehetőségek korlátait.

A Made in Hungária című musicalt Méhes László megrendezte Budapesten, Zalaegerszegen,  Győrben, s természetes, hogy színházunk főrendezőjeként engedett az erőszaknak,  feláldozta magát, szellemiségében megújult, akár a főnixmadár, derekát beadva színpadra álmodta itt is a magyar nemzeti musicalt. Álmodott, rendezni nem rendezett, a tizenkét jelenet a librettó szerint folydogált.

Puskás Péter m. v. kapta meg a bizalmat s egyben a főszerepet is. Nem univerzális színész, énekhangja megfelelő, de alkatilag a táncra teljesen alkalmatlan, prózai szövegmondása pedig nem színpadra való. A táncbéli hiányosságok különösen akkor mutatkoznak meg, amikor a Zeneművészeti Iskola növendékeivel kellene felvennie a ritmust, a színpadi beszéd pedig akkor, amikor szembe találja magát Holocsy Krisztinával (Anya), Mokos Attilával (Apa) vagy Fabó Tiborral (Jászai Mari-díjas, Bigali elvtárs). Egyharmadnyi adottsággal senki nem várhatja el Puskás Pétertől, hogy maradandót alkosson, mint ahogy azt sem, hogy vállára vegye az előadást. Partnerei viszont énektudásban még tőle is messze elmaradnak, így aztán az esztrádelemek válnak dominánssá az előadásban, különös tekintettel arra, hogy a koreográfia (Kispál Anita m. v. munkája) az ötödik jelenet után egyre egysíkúbbá, egyre sablonosabbá és egyre szánalmasabbá válik. Nem irigylésre méltó persze a helyzete, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a zenei anyag  sem túlságosan változatos, a rock és a boogie ritmusa behatárolja a koreográfus lehetőségeit. A tánckar mozgáskultúrája és jeleneteinek dinamikája némileg korrigálta az énekesek fogyatékosságait, egészében mégis a műkedvelői jelleg és színvonal volt jellemző az egész előadásra.
Marad a mérhetetlen várakozás, hogy egyszer csak megjelenik Jerry Lee (Fenyő Miklós m. v.), s olyat, de olyat alkot a színpadon, ami emlékezetessé teszi hitvány életünk e gyarló pillanatait. A várakozás a nyolcadik jelenetben végre beteljesül, megjelenik és – sajnos – megszólal Jerry Lee, s romjaiba dönti az eddig összetákolt Patyomkin-építményt. A jelmezek valószínűleg korhűek (Horváth Kata m. v.), különös tekintettel a teniszbugyikra, a díszlet pedig (Rózsa István m. v.) olykor monumentális. A zenei vezető, Gebora György m. v. pontosan tudta, hogy ebből az amatőr csoportból többet nem hozhat ki, a musical egyébként sem az ő műfaja, iparosmunkát végzett.

S itt visszatérhetünk Tasnádinak a főrendező által kinyilatkoztatott zsenialitásához. A librettó a Made in Hungária legsebezhetőbb s egyben leggyengébb eleme. A drámai korból és a drámai eseményekből nem teremt drámai helyzetet. Összesen két etűdbe zsúfolt tíz másodpercnyi színházi érték marad az előadásból, mindkettőt Mokos Attila teremti meg, Holocsy Krisztinával a szerenádra való visszaemlékezésben, s Fabó Tiborral a vállveregetés két másodpercében. A többi álló vastapsra ingerlő szánalmasan magyar bóvli.
A Komáromi Jókai Színház hatvanadik évada íme beteljesedett. Ünnepeltünk egy slendrián Osztrigás Micivel (Verebes István), az egyfélidős Príma környékkel (Valló Péter), a kusza III. Richárddal, (Martin Huba), a lesajnáló Magyar zombival (Bagó Bertalan) s most a lélekemelő Made in Hungáriával (Méhes László). Időközben a színház vezetése meghirdette a hatvanegyedik évadot is, meglepetésrendezők: Bagó Bertalan, Valló Péter, Méhes László. Folyamatban a társulatépítés, két diplomás színésznőjétől megvált a színház, két színésznek a későbbiek folyamán int búcsút,  pályázatot hirdetett viszont szerepekre, mely pályázaton bárki indulhat az egyenlőnél is egyenlőbb eséllyel.

Tóth Tibor, a Komáromi Jókai Színház igazgatója Méhes László főrendező befolyása alatt áll, s mind szakmai igényességében, mind színvonalában, mind pedig ön- és nemzettudatában romba döntötte a színházat. Nyomasztóan hasonló a történet, mint anno Telihay Péter vagy Verebes István művészeti vezetői regnálása idején, mert, ahogy nekik, úgy Méhes Lászlónak sincs élménye arról, hogy mind a Komáromi Jókai, mind a Kassai Thália Színház egy, Magyarországtól elszakított nemzetrész színházai. Egzotikumként kezelnek bennünket, s azzal az álságos kinyilatkoztatással bújnak a paraván mögé, hogy nyitni kell a világ felé, s a piacról kell hozni a színészeket. Megosztani és uralkodni. Félelemben tartani a még állományban lévőket, nap mint nap meglebegtetve előttük az utcára kerülés lehetőségét. Méhes pontosan tudja, hogy Komárom a magyarországi vidéki színházaknál is vidékibb, mint ahogy azt is, hogy a színészek immáron kiszolgáltatottak az ő kénye-kedvének. Ezért nem a társulathoz keres színművet, hanem a saját uszályát kormányozza Komárom felé. Erkölcsi és szellemi végveszélybe sodorta a komáromi színjátszást.