Takó Annamária: „Nincs semmi, csak a lépések”

Holdosi József Kányák című regénye recepciójának kérdései és a regényszöveg aktivizálása

Bevezetés
– néhány gondolat a magyar nyelvű cigány irodalom helyzetéről

A kortárs irodalomtudomány egyik legelfogadot-tabb tézise szerint egy adott irodalmi mű minősége, rangja, tekintélye nem az életrajzi, szociológiai vagy keletkezési kontextusától függ; szövegként kell megállnia a helyét. Mégis úgy tűnik, hogy a cigány szerzők által írt szövegek általában csak társadalmi-szociológiai horizonton értelmeződnek; az etnikai hovatartozás, a szerzői életút felőli közelítés válik kizárólagossá ­– ezáltal viszont beidegződésektől terhes, rutinszerű olvasatok jönnek létre. Ezekben az olvasatokban nagyobb hangsúlyt kapnak az irodalmon kívüli aspektusok: pusztán politikai vagy morális tükörként funkcionálnak a szövegek. Mindezek pedig olyan értelmezési keretet jelölnek ki, amelyet a kizárás, kizárólagosság, és nem a dialogicitás, a szövegekhez fűződő reflexív-kritikai viszony szervez. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az (egyetemes) magyar irodalmi kánonban némiképp érezhető egy olyan ki nem mondott álláspont, miszerint a kisebbségi kultúra, jelen esetben annak egyik szegmense, a cigány irodalom nem lehet több, mint említésre érdemes, de nem releváns adalék. Már ha egyáltalán megemlítik: az irodalomtörténetek – néhány cigány származású író felsorolásán kívül – sokszor még csak szóba sem hozzák a magyar nyelvű cigány irodalom létét.
D. Magyari Imre közelmúltban megjelent tanulmánya1 is ezt a problémakört járja körül; ő a cigány irodalom mellőzésének egyik okaként az akkoriban éppen zajló paradigmaváltást hozza fel. A cigány írók a 60-as évek második felében léptek színre, ebben az időben kezdik el kiépíteni kulturális, irodalmi intézményeiket, vagyis ez a kisebbségi irodalmi élet intézményesülésének első szakasza. Elsősorban a Choli Daróczi József szerkesztette Rom Som című lapban publikálnak a 70-es években induló cigány származású írók, költők (1975–1978; majd 1995-től újraindul a lap). A születőfélben lévő új szemléleti tradíció, vagyis a „prózafordulat” kifejezéssel fémjelzett paradigma, ekkoriban vált dominánssá. Sarkosan fogalmazva, a paradigmaváltás fogalma elhatárolja egymástól a világszerű elbeszélésmodelleket (ide sorolhatók a cigány írók művei) a nyitott jelentésrendszerű szövegszerűség poétikájától2 (a „Péterek” által meghatározott poétika). A kritika és az irodalomtudomány elsősorban erre az új beszédmódra reagált. A cigány írók fellépésével pedig tulajdonképpen nem jött létre új narratíva, hiszen egy olyan hagyományirányzathoz csatlakoztak, amely abban az időszakban kezdett háttérbe szorulni. Arra azonban már kevésbé reflektáltak, hogy ezek az alkotók egy éppen teremtődő irodalom, a cigány irodalom alapjait teszik le. Az alapvetően szóbeliségre épülő hagyomány mellett tehát kezdenek megjelenni szépirodalmi alkotások is; ezek pedig nem a cigány orális hagyomány rögzítését tűzték ki célul, hiszen akkor pusztán a hagyományok megkettőződését szolgálták volna. Ezekkel az írásokkal szövegek jöttek létre. Irodalomtudományi közhelynek számít, hogy a szöveg csak a befogadás által, vagyis különféle értelmezői aktivitások sorában létezik. Erről mintha megfeledkeznének a cigány irodalmi alkotások megközelítésénél; a szövegek általában megrekednek az ábrázolás-esztétikai, valamint a pozitivista irodalomszemlélet vizsgálati terében.

A Holdosi-recepció hiányosságai

Holdosi Józsefet a cigány költők, írók első nagy generációjának jelentős egyéniségeként szokták emlegetni; 1979-ben a Kányákért megkapta a legjobb elsőkötetesnek járó díjat. A Holdosi-recepciót ennek ellenére leginkább a hiány felől közelíthetjük meg: erősen hiányos műveinek kritikai fogadtatása; nincs olyan munka, mely megkísérelte volna prózájának3 vagy legalábbis legismertebb regényének behatóbb elemzését.
A Holdosiról szóló szakirodalom egyik feléről elmondható, hogy bennük pozitív kijelentések hangzanak el értelmező befogadás nélkül. Olyan megfigyelések dominálnak a recepcióban, melyek nincsenek alátámasztva megfelelő érvekkel.
Először következzen néhány olyan mondat a recepcióból, melyek jellemzően a megkövült értelmezéseket villantják fel. Erre a legtipikusabb példákat Rajko Djuric összefoglalásában találjuk meg: „alkotásai magas művészi értékének köszönhetően Holdosi előkelő helyet foglal el a magyarországi és európai roma irodalomban”;4 egy másik tanulmányában viszont azt írja, hogy a szélesebb roma közönség körében Holdosi (és Osztojkán Béla) ismertségét az a tény korlátozza, hogy nem romani nyelven írnak, s még nem fordították le műveiket magyarból.5 A Kányákról pedig a következőt olvashatjuk: „a könyv végeredményben a magyarországi romák életének hű képe, s mint ilyent, a kritikusok és olvasók egyaránt pozitív fogadtatásban részesítették”.6 Ezek szerint az akkori kortárs kritika egyöntetűen elismerte a regényt.  A glóriás és A dac című művek Thomas Mann írásaival mutatnak hasonló vonásokat; a két kisregény pedig „jelentősen hozzájárult a roma irodalom fejlődéséhez, formai és tartalmi szempontból egyaránt gazdagítva azt”.7
Djuric összefoglalásában nem tér ki arra, hogy miben áll a „magas művészi érték”, milyen formai és tartalmi szempontokra gondol, és milyen jellegű is volt az a bizonyos „pozitív fogadtatás” a befogadók és a kortárs kritikusok részéről. Elemzése belefullad egy referencializáló és a szöveget hermeneutikai lehetőségeitől megfosztó artikulálásba. Így Djuric összefoglaló munkája nem igazán járul hozzá az interpretatív értékkel bíró dialógus kialakításához.8
Tuza Tibor ugyancsak tájékoztatásra szánt kis művében már egy olyan értelmezői pozícióból közelít a műhöz, mely szociológiai szempontból érdekes lehet, de az irodalomtudomány szempontjából már meghaladott értelmezési keretben gondolkodik a regényről. Ezek szerint Holdosi saját gyermekkori élményein keresztül mutatja be a roma közösségen belüli visszásságokat, vagyis a szöveg nem lesz más, mint az író életének okozata, illusztrációja:
„Holdosi József magas művészi szinten tárta fel benne gyermekkori élményeit, családja sorsát, de nemcsak a családja, hanem a nagycsalád, a Kányák sorsát, akik mind-mind jobbítani akartak sorsukon. A könyv alapgondolata, amint ezt az értékelő kritikák is egybehangzóan kifejezésre juttatták, az az értékítélet, hogy a cigányság szebb, emberibb életét csak a munka teremtheti meg”.9
Irodalomtörténeti kontextusban sem tűnik fel a Kányák jelentősége, D. Magyari szerint a magyar irodalomtörténetről szóló nagy áttekintésekre sem jellemző az, hogy megemlítik Holdosi nevét. A kihagyás okának a már említett paradigmaváltást hozza fel, Holdosit inkább a „realista” irányhoz sorolja (hozzáteszi, pontatlan lenne a „realista” és „szövegszerű” kategóriák ilyen differenciálatlan szembeállítása egymással10). Az elmondottak alapján úgy tűnik, a Holdosi-prózának elég marginális a helyzete az irodalomban: nem bizonyult dialógusképesnek az értelmezők számára.

A Holdosi-recepcióban szinte csak egy irodalmárt találunk, aki a tudományos megszólalás igényével ír a cigány irodalomról és annak kapcsán a Kányákról. Beck Zoltán tanulmányai alkotják tehát a Holdosiról szóló szakirodalom másik felét. A romológus és irodalmár a következő módszerrel lép dialógusba a szövegekkel: úgy kezeli ezeket, „mint a cigányság valamiféle belső narratíváit”, s ez újra és újra ugyanazt a csapdát hozza létre: „legitimálni csak úgy tudja magát szerző és szövege, ha különböző eljárásokkal magát cigánynak jelöli, ezzel azonban csak az erre való ráismerés vágyát hívja elő a befogadóból, a szövegnek csak ez a mozzanata kerül az értelmezés centrumába”.11 Az irodalmi alkotások intencióját a közösségképző funkciójában lehet megragadni, ezáltal lesz értelmezhető a szövegek erőteljes profetikus hangneme. Vagyis Beck a társadalmi referenciát nem kívánja érvényteleníteni, csak nem teszi kizárólagossá – és ez nagy különbség a fentebb tárgyalt szakirodalmakhoz képest. Azzal, hogy nyíltan, „túldimenzionálva” rákérdez a cigány jelzőre, szándékoltan még jobban felhívja a figyelmet ennek a túlhangsúlyozásnak a veszélyeire; viszont ezáltal sikerül a szövegeket dialógusképessé tenni. Nem abban érdekelt a tanulmánya, hogy teljes mértékben eliminálja a társadalmi közeget, a szociális kontextust a regénytől, hanem abban, hogy aktivizálja az ábrázolás tárgyát.
A szóban forgó Holdosi-szöveg szándékát is ezzel a stratégiával ragadja meg az Egy irodalom teremtődése12 című tanulmányban: a regény tanító célzattal a társadalmi valóságra reflektál, a cigányok hiányosságát, hibáit problematizálja, melyeket az író megváltoztathatatlannak ítél – ezt legjobban a szöveg megváltási kísérletei tematizálják, amelyek egyébként sorra elbuknak.13 A pusztulás, a felvillantott tragikus jövőkép lesz a hősies közösségi tett indikátora, így a továbbélés lehetséges lesz. A szöveg létrejötte is ezt biztosítja. Néhány esetben az író küldetéstudatos énje beleivódik a történetbe a kiemelkedni vágyó és a kiválasztottság tudatával küszködő hős képében. A leghitelesebb ebben a néma Péter alakja lesz. A mítoszokat a múltemlékezetű öregasszo-
nyok – a patriarchális közösségben Nyányi és Bábi; a matriarchálisban Nagymama ­­­­– jelenlévőségükkel érvényesítik. Ezek a figurák nemcsak a cigány közösségben léteznek, hanem a nem-cigányok „sztereotip tudatiságában” is.

A Kányák című regény elemzése

Rövid elemzésemmel nem a recepció hiányosságait szeretném pótolni; célom pusztán a szöveg megszólítása, vagyis nyelvbe vonása. Fontos szerepet kap az intertextualitás, hiszen ezáltal megszűnik a szerző kizárólagos autonómiája a szöveg felett: a szöveg már valami megírtra is vonatkozik. Mindezzel arra szeretnék rámutatni, hogy lehetséges lenne a Kányáknak egy olyan értelmezése, mely főként a normaszegés és a másik hiánya felől szemléli a szöveget a néma Péter alakján keresztül.
A történetet alapjában meghatározza a parasztlány nagymama és a cigányzenész nagypapa házassága, hiszen ezzel a határátlépéssel, normaszegéssel lép érvénybe Séta Fáni átka. A családtagok közötti összetartó erő alapját „egy többszörösen meghatározó mitikus (személyes és közösségi) réteg”14 adja: a szereplők a megváltás lehetőségeit keresik, de a Kánya családhoz kapcsolódó átok miatt szükségszerűen elbuknak mindannyian. Majdnem mindegyik Kánya küzd a csonkaság valamilyen formájával, vagyis az egészségestől többé vagy kevésbé, de eltérnek. Testi szinten jellemzően két helyen jelentkezik a normálistól való különbözőség: meg vannak fosztva a beszéd (a néma Péter „ötéves koráig nem tudott beszélni, szánalmas, torz szavakat mondott csak” (7); vagy a járás lehetőségétől (Józsinak „gerincideg-bénulása” van (250). Szellemi síkon a meghasadtság és az őrület állapotával küszködnek. A már-már megszállottságba csapó foglalatosság a testi hiányosságokkal és az őrültséggel a totalizálás, az egészként értett lét lehetetlenségére is rámutat. A legidősebb fiú, Péter esetében a legszembetűnőbb a meghasadtság állapota, nála hangsúlyos lesz az ontológiai megegértés–meg-nem-értés problematikája.

A hiány jelenléte: a másik hiánya

Pétert a keresés, a teljesség utáni vágy jellemzi, a hiány betöltésére tesz kísérletet, és megingatja, destabilizálja az egyértelmű jelentést. A hiány okozta bizonytalanság, szorongás lenne a legfőbb kérdés a néma Péter számára. Péter esetében a szöveg mindig a létrehozó szubjektum viszonylagosságát próbálja tematikus szintre emelni. Benveniste15 szerint a szubjektum létesülése csakis „én”–„te” interszubjektív viszonyban képzelhető el, ez felhívja a figyelmet a szubjektum kettősségére is. A megértés interszubjektív viszonyban jöhet létre, mindez egyébként beleillik a posztmodern én-felfogásába, ahol az „én” már nem integráns, ellentétben a modern paradigmával, ahol az „én” még integráns szubjektum. A dialógus a létértelmezésre ad lehetőséget; az interszubjektív viszony létrejöttéhez vezető utat kell bejárnia Péternek. A Cigánykrisztus hallgatása és láthatatlansága aktivitást vált ki a néma Péterből, a másik megszólaltatásáért folyó küzdelem indítja el az önértelmezését, vagyis a Cigánykrisztuson keresztül önmaga válik a megértés tárgyává. A válasz megtalálása a lezártsággal lenne egyenlő; a hiány így a megértéshez vezető út egyik állomása lesz. A Másik egyúttal tükörként is funkcionál: „A Cigánykrisztus arcában a saját arcára ismert.” A tükörnek a megértés, az én-megismerés kapcsán van szerepe. Péternél a belső artikuláció már előbb megtörtént; a párbeszéd a tekintettel, a szemek találkozásával kezdődik el. Ekkor formailag úgy nem jön létre a teljes azonosulás a Cigánykrisztussal, hogy a hozzá intézett belső monológok most külső párbeszéddé válnak. A Másik tekintete, a Cigánykrisztus arca láthatóságának tétje a saját sors felismerése, valamint a közösség szintjén a küldetéstudat vállalása. A Másik által képes meghatározni feladatát – próféta módon megmutatni a közösség saját erejét – és ezzel együtt önmagát is, de sorsát vállalni csakis a halála előtti pillanatban tudja. Péter az ismeretlent – vagyis a Cigánykrisztusban realizálódó sorsát szeretné hozzáférhetővé tenni az értelem és az érzékek számára, szavakba foglalni, illetve lerajzolni, lefesteni azt, ami a lényeget legjobban kifejezné. Valami mélyebb értelem megtalálásának lehetetlensége artikulálódik az ő történetében.

Pétert egy másik hiány is erőteljesen meghatározza: próbára van téve a kommunikáció. Számára a nyelv nem más, mint ami a kommunikációt, a kimondást nehezíti, ötéves koráig nem tudott „normálisan” beszélni, csak torz szavakat ejtett ki. Ezt a hiányt a rajzolással tudja kompenzálni, ezzel a „közvetítéssel” már lehetővé válik a szavak kimondása. A rajzolásnak értelmező funkciója is van: „Fogta a krétát, és először felrajzolta a mamát, ››ő a mama‹‹ – mondta –, aztán a papát, ››ő a papa‹‹ – mondta –, az asztalt, a széket, a szekrényt, a vizet” (7). Közkedvelt toposz a művészet mint teremtés, alkotás ekvivalenciája; problematikaként már régóta jelen van a különböző irodalmi alkotásokban. Péter mint létrehozó szubjektum a hiány betöltésére tesz kísérletet a festés által, ez a birtoklás vágyára irányuló módszer örökítődik tovább a Cigánykrisztus láthatóságának/megszólíthatóságának problémája kapcsán is.

Az intertextualitás: Péter nevének jelentősége

Holdosi regénye számos helyen érintkezik a Bibliával, ezek közül a néma Péter története a legerősebb intertextuális kapcsolódás. Először is nevének jelentésére szeretnék utalni, hiszen „az epikus cselekvéssorok is inkább a szereplők átnevesítési (metaforizálódási) folyamatának kiszolgálói”.16 A néma Péter nevének mindkét eleme – a gúnynévként kapott néma is – a tizenkét apostol egyikére, Jézus tanítványára, az újszövetségi Péterre utal. Eredeti nevén Simonnak nevezték, melynek jelentése „figyelés, hallgatás, figyelem”. Jézus adta neki a „kőszikla” jelentésű Péter nevet, mely a Petrosz  szóból ered. Ez Szinpetré néven beépült a cigány hagyományba is.17 A néma Péternél a tanítói és tanítványi szerep összeér, hiszen Krisztus egyik „attribútumát” is magán hordja: aznap, amikor leesik a létráról, születésnapja van – éppen a 33-ik. Ez még inkább jelképes funkcióval bír, amit krisztusi szerepként szoktak emlegetni. Mégsem tudja megváltoztatni a cigányság sorsát, nem képes a megváltásra (ahogy a későbbiekben a többiek sem), ellenben tanítványként tovább tudta volna adni azokat az értékeket, amelyek által a közösség rátalálhatott volna saját erejére. A regényben a néma Péter vállalja a tanítványi szerepet, viszont ez megmarad a beteljesületlen ígéret szintjén: „Péter tudta, hogy már csak ez maradt, a vég előtti utolsó perc, vállalni a szomorú sorsát záró komédiát, és a kínt, hogy a felismert életet megélni, vissza már sohasem térhet” (59) – ugyanis leesik a létráról és meghal. A „magára ismerés” előzménye is fontos lesz: a kápolna falán éppen Madonnát festi a kisdeddel. A néma Péter kapcsán az elbeszélő lezáratlanul hagy egy történetet: a születésnapján tudja meg, hogy szeretője, Anasztázia grófkisasszony gyermeket vár, de el fogja vetetni. A grófkisasszony döntését azzal indokolja, hogy különböző etnikumba tartoznak: „mit szólna a világ. Apám, anyám szemében te végül is csak egy cigány vagy, még ha festesz is” (55). Nem vállalja sorsát, amit hurcolnia kellene. Tehát még egy krisztusi alak van a néma Péter kapcsán, viszont ez inkább csak jelzésértékű, a nevében megbúvó szemantikát – Anasztázia nevének jelentése ugyanis „feltámadott”– az elbeszélés szintjén sem bontja ki a regény: „kifutott a kápolnából” (55), és többet nem is tér vissza. Az elbeszélő gyorsan kiiktatja ezt a szereplőt, sorsának további alakulásáról nem tudunk meg semmit. Péternél tehát minden szinten el van vágva a megváltás lehetősége: a gyerek jelenléte is hiányzik. Az elbeszélésmódra jellemző az elbeszélés töredékessége, szabálytalansága, mint amilyen a mű elején a meghatározó, központi figurák nagyon gyors kiiktatása, új szereplők előzmények nélküli bevezetése. Úgy is lehet értelmezni a szereplők ilyen gyors kiiktatását, hogy mihelyt felismerték a léttragédiájukat, máris másoknak adják át a megváltási kísérlet lehetőségét. Ernő, Péter testvére kapcsán is felfigyelhetünk egy kevésbé szembetűnő, mégis jelentős intertextusra: a Bibliában Jézus magáról mondja: „Én vagyok az út, az igazság, az élet” (Jn 14,6). Így maga az út lesz az, ami fontos, ami végpont nélküli, tehát lezáratlan és lezárhatatlan. Ez a következőkben tételeződik fontos alapként. Az átok determinálja a megváltási kísérletek kimenetelét. Az átok örökérvényűsége miatt – hiszen maga Séta Fáni sem tudja visszavonni – már az elején lehet sejteni, hogy az összes Kánya elbukik, szerencsétlen lesz, akármihez is kezdenek. A válasz valahol ott keresendő, hogy nem az a lényege a regénynek, hogy tudjuk, milyen cselekvés fog történni (a szükségszerű bukás), hanem az, hogy magát az ehhez vezető utat mutassa be. A lezáratlanságot pedig azáltal tudja fenntartani, hogy a Kányákban sok a kitérő ‒ amelyek az életet jelentik; a történet linearitása pedig a halált jelentené. Az elbeszélés szintjén a kitérők, a mesék (Nyányi, Bábi, Nagymama történetei, Mózes története a gyémántkésről) segítik azt fenntartani, hogy ne érkezzen el a történet a végponthoz, és maga az út legyen a fontos. Tematikus szinten a gyerekek lesznek azok, akik ezt a funkciót töltik be, ők biztosítják a folytatást, a végpont így mindig eltolódik. Margit a szöveg hangsúlyos pontján, a zárójelenetben öngyilkosságot akar elkövetni: meg akar fagyni a férje sírja mellett. Az önmagába zártságból pedig a gyerekek jelenléte billenti ki. „Értük vállalom csak – fordította vissza egy pillanatra a fejét a Kányák felé. Családom, életem!” (260.), vagyis vállalja a család sorsát. A gyerekek jelentik a nyomhagyás és a túlélés lehetőségét is (az átok, de a család túlélését is egyben). A gyerek egyrészt biztosítja a folyamatot, amely magában foglalja mind az átok folytatását, mind pedig a megváltás lehetőségét. Ebben artikulálódik a madáchi Ádám felismerése, miszerint a sorsa ellen nem tud mit tenni, viszont van már valaki, aki folytatja a történetet: a gyerek, vagyis a gyerek a végpont felfüggesztésének lehetősége.
Ahogy Péternél, úgy Ernőnél sincsen nyugvópont, hiszen sehol nem találja meg, amit keresett, jobban mondva szerinte nem is létezik, amit keres. „Nincs semmi, csak a lépések” (104). Vagyis a lépések azok, melyek vannak, ezek töltik ki a semmit. Mindez az egész műre jellemző folyamatos útkereséssel állítható párhuzamba. Meg vannak fosztva valamitől, amitől a megértést várják (Cigánykrisztus arca, ősi cigányzene); viszont a megfosztás révén valami mégis létrejön: a megértés, vagyis az út. A hiány van, amit lépésekkel lehet kitölteni.

Irodalom

Beck Zoltán: A cigány irodalomról I. In Amaro Drom, 1999/november. 20–23.
Beck Zoltán: A cigány irodalomról II. In: Amaro Drom, 1999/december. 32–35.
Beck Zoltán: Cigány szerzők a magyar irodalom horizontján. In Forray R. Katalin (szerk.): Romológia – Ciganológia. Budapest – Pécs, 2000, Dialóg Campus Kiadó. 223–235.
Beck Zoltán: Cigány/roma irodalom Magyarországon. In Forray R. Katalin (szerk.): Ismeretek a romológia alapképzési szakhoz. Budapest, 2006, Bölcsész Konzorcium. 75–91.
Beck Zoltán: Egy irodalom teremtődése. In Iskolakultúra, 1998/9. 55–66.
Benveniste, Émile: Szubjektivitás a nyelvben. In Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László (szerk.): A poszt-
modern irodalomtudomány kialakulása. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2002, Osiris Kiadó. 59–64.
D. Magyari Imre: A magyarországi cigány irodalom (hiánya) a reprezentatív irodalomtörténetekben. In Forrás, 2012/9. 92–104.
Djuric, Rajko: A roma irodalom. Budapest, 2004, Pont Kiadó.
Djuric, Rajko: A romani (cigány) irodalom. In Iskolakultúra, 98/12. 22–29.
Holdosi József: Kányák. Budapest, 1978, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Tuza Tibor: Cigányoknak mécsvilága (Népismereti összeállítás, történelem és irodalom). Debrecen, 1997, Hajdú-Bihar Megyei Pedagógiai Intézet.
1 D. Magyari Imre: A magyarországi cigány irodalom (hiánya) a reprezentatív irodalomtörténetekben. Forrás. 2012/9. 92–104.
2 Uo. 97.
3 A Kányákon kívül a Holdosi-prózát a következő művek alkot-
ják: Holdosi József: Glóriás – Dac (regények). Budapest, 1980, Szépirodalmi Könyvkiadó; Cigány-
mózes – Fogoly – Hajh, cigányok, hajh, Kányák (kisregények, dokumentumjáték). Budapest, 1987, Szépirodalmi Könyvkiadó; A ban-
dita és a halál (elbeszélések). Szom-
bathely, 1993, magánkiadás.
4 Djuric, Rajko: A roma irodalom. Budapest, 2004, Pont Kiadó. 53.
5 Djuric, Rajko: A romani (cigány) irodalom. Iskolakultúra, 98/12. 28.
6 Djuric, Rajko: A roma irodalom. I.m. 53.
7 Uo.
8 Vö. Beck Zoltán: Cigány/roma irodalom Magyarországon. 83–86.
9 Tuza Tibor: Cigányoknak mécsvilága (Népismereti összeállítás, történelem és irodalom). Debrecen, 1997, Hajdú-Bihar Megyei Pedagógiai Intézet.
10 D. Magyari Imre: i.m. 102.
11 Beck Zoltán: A cigány irodalomról II. In Amaro Drom, 1999/december. 32. Online verzió: http://www.amarodrom.hu/archivum/99/12/4.html
12 Beck Zoltán: Egy irodalom teremtődése. In Iskolakultúra, 1998/9. 58.
13 Uo.
14 Uo.
15 Benveniste, Émile: Szubjektivitás a nyelvben. In Bókay Antal ‒ Vilcsek Béla ‒ Szamosi Gertrud ‒ Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2002, Osiris Kiadó. 59–64.
16 Beck Zoltán: Egy irodalom teremtődése. 58.
17 Uo.