Pápay Szandra: A posztmodern metamorfózisa / A Címtelen föld. Fiatal erdélyi metamodern líra című antológiáról

(kritika)

Ha a korszakalkotó jelzőnket használhatjuk szó szerinti értelemben, akkor az a Címtelen föld címmel megjelent antológiára különösképpen ráilleszthető lenne. S bár megelőlegezhetően érdemei rászolgálnak e jelző alapjelentésére is, azonban mégse mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy egy gyűjteményes jellegét messze meghaladni vágyó céllal napvilágot látott, önmagát, az alkotásokat és az alkotókat nem csak láttatni, hanem pozicionálni is kívánó kötettel van dolgunk.

Az antológia szerkesztői – André Ferenc és Horváth Benji – maguk is a kötetben publikált költőgeneráció tagjai, ami még jobban erősíti a gyűjtemény korszak- és ön- meghatározásra törekvését. A jelen kötet egyfajta előzményének tekinthető 2014-es Mozdonytűz bár kevesebb írót, de jóval szélesebb korpuszt fogadott be; nemcsak versek, hanem prózák is megjelentek benne. A Címtelen föld már alcímével is behatárolja a kötetbe került költők alkotásait – fiatal erdélyi metamodern líra. A könyv e célzottan többirányú témahálója – ami kort, korszakot, nemzetiséget és formát/műfajt is jelöl – egy rendkívül izgalmas hibrid teret teremt nemcsak a művészi szövegalkotásban, hanem az arról való tudományos diskurzusban is.

Ez több kérdést is felvet. Egyrészt a korszakban-benne-lét mint állapot ad-e vajon annyi rálátást és támpontot, hogy egy alakulóban lévő szakasz még változó jegyei alapján életműveket – vagy jelen esetben kiragadott verseket rendeljünk viszonylagosan meghatározható halmazokba. Kérdésként merül fel, hogy vajon csak egyes versekre vagy életművekre is kiterjeszthető-e ez a kategorizáció. A bevezető is utal rá, hogy a nem sokkal régebbi Mozdonytűzhöz képest már érezhetőek az eltolódások a versek beszédmódját, témáját illetően is. Ami azt feltételezné, hogy a jelenleg metamodernbe hajló versbeszéd nem feltétlenül fed le egész életműveket. Persze ugyanezen problémával szembesültünk – vagy akár szembesülünk még napjainkig is – a posztmodern kapcsán, ahol egy korszakon belül többféle állomások, különféle beszédmódok működnek egy adott életművön belül is.

Tovább rétegzi a kérdést, hogy az antológia nemcsak egy korszakról, hanem egy nemzetiségi meghatározottságról is beszél, és mindkét téma önmagában is nehezen körülhatárolható terület. Ha még hozzávesszük a kötet alcímében szereplő „fiatal” jelzőt, akkor vajon e hármas vektorú koordinátarendszer mennyire enged teret az egyik vagy másik jellegzetességgel nem rendelkező fiatal lírának, esetleg erdélyi, komplett életművel rendelkező metamodern költőinknek? Kiterjeszthető-e a vizsgálat a prózára is? Joggal vetődhetnek fel olyan kérdések, hogy mitől erdélyi és mitől metamodern egy adott költészet?

A szerkesztőpáros bevezetője az antológia elején különösen érzékeny módon próbál reflektálni az alcím által elénk kerülő kérdésekre. Mondhatni önálló tanulmányként veszi sorra mind az erdélyiség, mind a metamodernizmus lehetséges kérdésköreit; és meggyőző módon érvel e pozicionáltság létjogosultsága mellett.

Balázs Imre József definíciós javaslatát követve az erdélyiség mint kontextus nem feltétlenül a beszédmódban, szövegalkotásban, hanem egyfajta visszahatásként az olvasási, értelmezési gyakorlatban fogható meg.1 Kicsit azt is mondhatnánk, hogy az erdélyiség mint jelleg egyfajta intertextusként működik a szövegekben. Egy azonos kultúrhorizonttal rendelkező olvasó dekódolja és kontextusba helyezi; azonban ezen utalások nélkül is interpretálhatóak a szövegek. E nyitott értelmezés ad teret talán leginkább a határon túli irodalmak azon kettős – egymást olykor kizáró – késztetésének, hogy anélkül tudjon bekapcsolódni egy szélesebb irodalmi, kulturális hagyományba, hogy emellett ne kelljen feladnia a saját kulturális meghatározottságát se.

A bevezető kisebbségi szerzőkként utal a kötet alkotóira, s e kisebbség-érzés is több síkon valósul meg. Bár a kiindulópont valóban a kisebbségi irodalmak helyzete és viszonya egy többségi művészeti közeggel szemben, azonban e bináris struktúra nem csak nyelvi-művészi problémákat vet fel. A trianoni léttapasztalat mint a kisebbség történeti kiindulópontja sokkal kevésbé történelmi traumaként, mintsem egy eleve adott léthelyzetként artikulálódik. Nem történésként jelenik meg, amire reagálni kell – akár oda-, akár elfordulással –, hanem történetként, amiben létezni szükséges. Sokkal inkább szituáció, mintsem cselekvő entitás. Nem témát, hanem közeget szolgáltat az erre reflektáló alkotóknak. Egy kicsit másfajta viszony ez talán a költőelődökhöz képest. Valamint jelzi azt is, hogy egy olyan történelem utáni alkotógenerációról beszélünk, amely számol is e történeti ténnyel, de túl is lépett már rajta.

A kötet olvasása során azonban az is feltűnő, ahogy a kisebbség történelmi léttapasztalata egy jóval személyesebb, egzisztenciális léttapasztalattá alakul át. A nyelvi kifejezhetőség globális tapasztalata a személyesség átadhatóságának egyéni tapasztalatát építi magába. S ez autopoetikus módon egyfajta művészi kisebbségre is reflektál: vajon egy új generáció új beszédmódját kik és hogyan tudják befogadhatóvá tenni?

Bár a bevezető nem ragaszkodik hozzá, hogy az egy kötetbe sorolt versek poétikai sajátosságait valamiféle egyirányú, meghatározott halmazba sorolható egységként kezelje, mégis az alcímbe is belefoglalt közös nevezők tükrében a lehetséges elmozdulást a metamodern korszakfogalma fogja közre. Egy viszonylag új, még nem teljesen artikulált fogalom, mely a ’90-es évektől kezdődő művészi változásokra reflektál. Mondhatni egyidős a kötetben szereplő költőgenerációval.

A gyűjtemény előszava is megemlíti, hogy ezen időszak poétikáját többféleképpen értelmezik, attól függően, miféle viszonyba tudják állítani az eddig uralkodó posztmodern kategóriájával; de az alcímből egyértelműen kiderül, hogy a metamodern önálló, új korszakfogalomként debütál a kötetben. Újító az antológia ebből a szempontból is; hiszen egy alapvetően gyűjteményes kötetnek ritkán célja, hogy irodalomelméleti kérdések mérlegét valamilyen irányba döntő példatárként funkcionáljon.

A metamodern egy olyan posztmodernfelfogással helyezkedik szembe, vagy csak távolodik el tőle, melyben a személytelenség és irónia, a nyelvjátékokat előtérbe helyező areferencialitás dominál. Ehhez a beszédmódhoz képes valóban újításként jelenik meg a személyességet megélő, az emberit – akár társadalmi, biológiai vagy egzisztenciális oldalról – előtérbe állító megszólalásmód. Azonban a bevezető is említi, hogy bizonyos megközelítések a posztmodernt sem egy művészileg homogén korszakként határozzák meg. Németh Zoltán e korszakot három állomásra bontja; s ugyanezen időszakot – a metamodernhez kísértetiesen hasonló művészi jellegzetességekkel – az antropológiai posztmodern kifejezéssel illeti.2 Lapis József e kérdést az ironikus megszólalásmód átalakulásával próbálja megválaszolni. Számára a metamodern autonómiáját az a váltás igazolja leginkább, melyben az irónia mint nyelvi alakzat kvázi visszakapja pragmatikai meghatározottságát – reflexív öniróniaként határozódik meg.

Lapis megállapításaiból kiindulva a bevezetésben kissé sematikusnak tűnő ellentétpárokként látunk olyan alapvetően egymást nem feltétlenül kizáró fogalmakat, mint paródia – önirónia, metafora – hasonlat, nyelv – képiség, szópoétika – mondatpoétika; mellyel megpróbálják megalapozni a metamodern elmozdulását a posztmodernhez képest. Az elmozdulás alapgondolata egyébként meggyőző és érdekes felvetés, releVáns megállapításokkal. Azonban nem számol például műfaji kategóriákkal, valamint a posztmodern korszakban is alkotó, nem fiatal generáció jelen megszólalásaival.

A kötet tehát a posztmodern keretei között nem látja leképezhetőnek ezt az új művészi mozgást; és egy olyan tanulmányra hivatkozik, mely érdekes módon a metamodernt egy a korábbi korszaktól sem eltávolodni, sem hozzátartozni nem tudó állapotként határozza meg. Tehát valamilyen módon mégiscsak a posztmodernhez képest definiálódik.3

Az egyik meghatározó – a bevezetőben csak megemlített – de különösen beszédes jellegzetessége lehet a metamodernnek a modernség irodalmához való visszanyúlás. Emlékeztet bennünket arra a kissé didaktikus, de nem minden alap nélküli művészi hagyománykövetés-struktúrához, mely alapján egy adott művészi korszak alkotói többnyire az előző időszakot megelőző művészi megoldásokhoz nyúlnak vissza. E megállapítás indirekt módon is külön korszakként determinálja a metamodernt a posztmodernhez képest, bár a bevezető inkább afelé hajlik, hogy a metamodern egy e két megelőző korszak sajátos jegyeit együttesen működtető, az oppozíciókat nem elutasító, hanem mozgásban tartó művészi szakasz. „A modern és posztmodern jellemzők szorosan együttműködnek: egyszerre naiv és ironikus, romantikus és realista, szkeptikus és elkötelezett, cinikus és őszinte, elkeseredett és reménykedő stb. A metamodern semmi esetre sem a posztmodern tagadása…”4

Egy nem kiforrott és kimerítően definiált fogalommal van dolgunk, a bevezető mégis próbálja a lehető legpontosabban körülhatárolni a metamodern művészi irányt. Alapvetően a metamodern egy művészi és társadalmi problémákra nyitott, azokat nem kizáró, hanem szimultán működtető állapot. Bár mondhatnánk, hogy a posztmodernt is annak idején ugyanezzel a nyitott, mindenre reflektáló késztetéssel írták körül. Talán a legfontosabb körülmény azoknak a műfajoknak a megjelenése lehet, melyek valamilyen módon a személyesség kifejezésének érdekében, azt nem háttérbe szorítva láttak napvilágot, mint a slam poetry, insta poetry, illetve a vallomásos költői attitűd beszédmódjai. Ha vonalat kellene húzni posztmodern és metamodern közé, talán ezek lehetnének a különbség – ha feltétlenül különbségről kell beszélnünk – legfontosabb jelölői. A bevezető is érzelmi struktúraként aposztrofálja a metamodernt, mely a kortárs művészeti és kulturális jelenségekre reflektál. Érezhető tehát, hogy nem pusztán bevezetőként, hanem egyfajta ösvénykitaposás céljából került a kötet elé e szöveg.

Ami a tudományos igényességet kimerítő – és kötetindító funkcióját messze meghaladó – bevezetőből ilyen tekintetben hiányolható, az esetleg épp azoknak a korszakjelenségeknek a megemlítése, melyeket eddig a posztmodern kategóriáján belül használtunk – nem lévén még új alternatívánk – de valójában egy kicsit attól már eltávolodott, eddig sehova nem társított jelenségekként kerültek be a tudományos köztudatba. Ilyen például a kétezres évek elején ismét fókuszba került új szenzibilitás; vagy akár az ironikus és elégikus beszédmódok elegyeként működtetett elégiko-ironikus fogalma.5

A bevezető kiemeli továbbá a kötetben szereplő alkotók életművének változásait. A korábbi, Mozdonytűzben megjelent szövegekhez képest – melynek számos alkotója jelen kötetben is szerepel – a későbbi versek is jelzik azt a váltást, ami a posztmodern beszédmódhoz képest a vallomásosabb metamodern felé hajlik inkább. S bár a bevezető nem akart direkte kategorizálni alkotókat, mégis kiemel azért közös pontokat, ami végső soron fontos fogódzó, hogy e váltást mi, olvasók is érezzük.6

A bevezetőben található megelőlegezett verselemzések némiképp pályára állítják elsődleges olvasatainkat. Amennyire szerencsés ez a reprezentatív gesztus a bevezető értelmezése során, annyira vesz el talán a szövegekkel való első találkozás élményéből. Hozzá kell tenni, hogy a felvetett tendenciák végső soron valóban működnek a kötet verseiben; és a kiragadott példákon kívül is bőven hagynak felfedezni valót az összesen huszonhat alkotó verseit egybegyűjtő kötet olvasása során. Különösen izgalmas például a megelőző Mozdonytűz olvasatának tükrében vizsgálni a beszédmód változásait.

André Ferenc versei a Mozdonytűzben még sokkal inkább őrzik a posztmodern szójátékokra épülő, már-már Parti Nagy Lajos szövegjátékait is megidéző beszédmódokat. A Körséta című versében daktilusok adják az alaplüktetést, szinte referenciájukat vesztik a szavak e ritmizált sodrásban: „mert ha a szó ma kilendül, / loccsan az utca kövére, / isteni szájszaga csendül, / izzad a porba kövérre…”7 A Címtelen földben visszaszorul a nyelv ilyen tekintetben, és szituatív, szabadversszerű, személyesebb hangvételnek adja át a helyét: „halkan szuszogsz, és abban bízol, hogy / az erdőben nehezebb megtalálni / a hang forrását, / mert az csak a tied…”8

Horváth Benji – aki még Horváth Előd Benjaminként szerepel a Mozdonytűzben – szintén él az ironikus versbeszéd adta lehetőségekkel a korábbi kötetben. A kolozsvári váltás című versben Kosztolányit idézi meg, mely a modernséghez való szoros viszonyt tételezi, azonban a fiatal költő életösszegző pozíciója miatt az iróniát sem mellőzi: „Ha huszonnégy is elmúltam, egy reggel (–) dohányt veszek és nem siratom őt…”9 A posztmodernhez való viszony sok esetben ilyen és ehhez hasonló módosulásokban mutatkozik meg a szövegekben.

A kötet verseit olvasva hangsúlyosak a határtapasztalásokra és a váltásra, változásra reflektáló szövegek. Ezt erősíti, hogy a Címtelen föld sok alkotására jellemző egyfajta rituális jelleg; mely valamiféleképpen utalhat az egyén határhelyzetére is. Formailag mintha észlelhető lenne egy olyan tendencia, ami a korábbi – posztmodern – versbeszéd szójátékokra épülő ritmikusságát egy jóval nagyobb téttel rendelkező, egzisztenciális mélységet kapó rituális lüktetésbe fordítja át. „A nyár a testé. / A halál a testé. A szem sugárzása, forgatása, pislogása, / porzása a testé. A ragyogás a testé. A fotoszintézis.”10

Nem tagadható tehát a gyűjtemény verseit olvasva, hogy egy olyan elmozdulással van dolgunk a kétezres évek utáni művészi megszólalásokban, melyet most már nemcsak észlelnünk, de értelmeznünk is kell. Az antológia pedig bátran áll bele ezen változás meghatározásának kísérletébe. Nekünk nyilván nem árt azért az óvatosság. Vigyázni kell, ne essünk abba a hibába, hogy egyenértékűnek tekintjük egy művészi korszak belső változásait a költői életmű belső önmozgásaival. A fiatal művésznek ösztönös hajlama van a diverzitásra; az elszakadáskényszer és ragaszkodás paradox kettősségére. Mint a kezdő artista, aki még használja a biztonsági hálót, de a legveszélyesebb mutatványokat is bemutatja már. Ez a hajlam idővel letisztul, összpontosulnak témák és formák, sűrűbbé, tömörebbé, de mélyebbé válik a művészi látásmód is. Fiatal művészek életművéből korszak-meghatározó következtetéseket levonni elhamarkodott dolog volna; persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy lehetetlen is.

Első olvasásra úgy tűnhet, hogy a kötet behatárolja – főleg a megelőlegezett verselemzésekkel – az olvasási stratégiákat. Azonban érzékenyen tekint ki a témából kibontakoztatható lehetséges párbeszédekre is. S bár érezzük, hogy korszakhatárokat szinte a határon állva tisztán értelmezni valószínűleg nem mindig releváns eredményeket hozó vállalkozás, azonban a kötet friss lendülete ettől függetlenül is magával rántja az olvasót a korábbi Mozdonytűzzel hajtott utazásra, és a posztmoderntől megörökölt, s talán nem teljesen levedlett iróniájával száguld egy még nehezen meghatározható, de már látóhatárba került – Címtelen föld felé.

—

1    André Ferenc – Horváth Benji, Metamodernizmus az erdélyi fiatal lírában = Címtelen föld, szerk. André Ferenc – Horváth Benji, Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2020, 5.

2    Uo. 8.

3      Van den Akker és Vermeulen tanulmányára hivatkozik a bevezető, amely szerint a metamodernt a modern és a posztmodern közötti oszcilláció, s ezen ingadozásból adódó feszültség jellemzi. Ld. uo. 11.

4      Uo. 11–12.

5      Szávai Dorottya foglalkozik behatóan a kortárs irodalom és az elégia viszonyával – e kategória integrálhatóságának  bizonyítékait keresve. Pontos problémaérzékenységgel vetve fel  a korszak-meghatározások  kérdéseit is:  „Az elégia „visszavágásának” és  az irónia relatív visszaszorulásának jelensége felől tekintve úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kortárs magyar líra – legalábbis innen nézve, legalábbis bizonyos értelemben – túl van a posztmodernen.” Olyan rendíthetetlenül posztmodern alkotók, mint Parti Nagy Lajos is újraolvashatóvá válnak ezen kérdéshorizonton belül. ld. Szávai Dorottya, „…el is vagyok veszítve, meg is vagyok találva”. Az elégia visszatéréséről és az elégiko-ironikusról a kortárs magyar költészetben, Híd, 2017, 72–93., 75.

6      Ilyen jellegzetességek csak érintőlegesen az identitáskérdés, ökológiai válság, társadalmi-szociális problémák fókuszba helyezése; hagyományhoz, történelemhez, családhoz fűződő viszonyok; testpoétika; kelet-európai léthez való viszonyulás stb. ld.: André  Ferenc – Horváth Benji, Metamodernizmus az erdélyi fiatal lírában = Címtelen föld, szerk. André Ferenc – Horváth Benji, Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2020, 16–17.

7      André Ferenc, Körséta = Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája, Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár, 2014, 19. Érdekes lehet Parti Nagy Lajos Kacat, bajazzó című verse daktilikus játékainak tükrében: „Surrog a lába körül csupa daktilikus kacat és rongy, / úgy töredék, ahogyan töredékes e téli vasárnap…” ld. Parti Nagy Lajos, Kacat, bajazzó = Uő, Grafitnesz, Magvető, Budapest, 2003, 80.

8     André  Ferenc, szelídítés = Címtelen föld, szerk. André  Ferenc – Horváth  Benji, Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2020, 25.

9     Horváth  Benji, A kolozsvári váltás = Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája, Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár, 2014, 52. Kosztolányi eredetije a Ha negyvenéves… című vers, melyre ironikusan reflektál Patri Nagy Lajos is az Egy lopott kádé című versében: „Ha ötvenéves elmúltál, egy éjjel / egyszer fölébredsz erre, s eltünődöl…” ld: Nagy  Lajos: Egy lopott kádé = Uő, Grafitnesz, Magvető, Budapest, 2003, 37.

10  Horváth Benji: Testé = Címtelen föld, szerk. André Ferenc – Horváth Benji, Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2020, 117.