Garajszki Margit: Pozsonyi Vénusz

A pozsonyi Aréna Színház 2013. május 17-én mutatta be David Ives Vénusz nercben című darabját Eszenyi Enikő rendezésében, aki immáron többedszerre rendezett Pozsonyban. David Ives kortárs amerikai drámaíró Vénusz nercben című drámáját 2010-ben mutatták be először New Yorkban.

A drámai mű alapját Leopold von Sacher-Masoch osztrák író 1870-ben megjelentett, életrajzi elemekben bővelkedő Venus in Furs címet viselő prózája szolgáltatta, amely magyar fordításban A bundás Vénusz címen jelent meg 1989-ben. Sacher-Masoch neve ismerősen csenghet, ha nem is irodalmi művei, akkor a mazochizmus szó kapcsán, amelyhez még életében nevét adta, s amely a szexuális perverzió azon fajtája, amikor is a szexuális kielégülés a megaláztatáshoz és a fájdalomhoz kötődik. Sacher-Masoch művének főszereplője Severin von Kusiemski, aki még szinte gyerekként kap egy kiadós verést bundát viselő nagynénjétől, s meglepve tapasztalja, hogy a verés kéjérzetet is okozott a számára. Később szoros kapcsolatba kerül egy Wanda von Dunajew nevű hölggyel, akit fokozatosan arra bír rá, hogy testileg-lelkileg kínozza őt. A nő egyre jobban élvezi az elvaduló játékot, és szerződést ír alá a férfival, miszerint a férfi teljességgel kiszolgáltatja magát neki, szolgaként követi őt mindenhová. Severin egy ideig még azt is elviseli, hogy a kapcsolatukba belép egy másik férfi is, végül azonban kigyógyul „a szerelemből”.

David Ives Vénusz nercben című drámája egy kétszereplős egyfelvonásos darab. Az egyik főszereplő, Thomas (Tomáš Maštalír) napjainkban alkotó drámaíró és rendező, aki elkészítette Sacher-Masoch prózájának színpadi átiratát, s mivel eddig nem voltak jó tapasztalatai a rendezőkkel, akik színpadra alkalmazták a darabjait, úgy dönt, maga viszi színre azt, Vénusz nercben címmel. A női főszerepre keresi a megfelelő színésznőt, ám eredménytelenül. Már épp készülne hazamenni, amikor is jócskán elkésve és elázva megérkezik a válogatásra Vanda (Diana Mórová), aki mindenképpen szeretné megkapni a szerepet. Tomáš Maštalír a drámaíró és színházi rendező Thomas szerepében egy teljesen hétköznapi, kardigános, vastag fekete keretes szemüveges, kiszámítható, unalmas, tudálékos alak, aki, miután Severin szerepébe lép, egyre inkább utat enged a benne szunnyadó szenvedélynek, és szinte teljességgel azonosul az általa színpadra írt Severinnel. A meghallgatásra érkező Vanda egy vagány, sokat tapasztalt, szókimondó, olykor közönséges színésznő, aki szado-mazo szerelésben érkezik a castingra, hogy azzá a kifinomult, elegáns, romantikus, fehérruhás nővé változzon, akit Thomas megálmodott Vanda szerepére. A próba során a szereplők pergő ütemben váltogatják a civil és színészidentitásukat, sőt egyre inkább elmosódik a határ a színész és szerepe között, különösen Thomas esetében. A kezdeti virágnyelvű flörtölést szado-mazo szexuális játékok váltják föl, amelyek újabb szerepjátékhoz vezetnek, hiszen Severin és Vanda nemcsak ruhát, hanem nemi identitást is cserélnek, tehát Thomas játssza Vandát, Vanda pedig Severint. David Ives darabja hatalmas lehetőség és egyben kihívás is a színészeknek, hiszen egy előadáson belül rengeteg, egymástól merőben különböző szerepet kell megjeleníteniük. Ahhoz azonban, hogy az előadás, amely valójában egy villódzó szerep- és ritmusjáték, a nézők számára is élvezhető legyen, atomóra pontossággal, hibátlan ütemérzékkel megvalósított váltásokra van szükség az egyes szerepek között. Márpedig az Aréna Színház előadásába egy idő után valamiféle nehézkesség költözött, a váltások tompultak, mintha a „társasjáték” játékosai megunták volna a játékot, és a szöveg által diktált, talán kissé túlkonstruált játékszabályokat képtelenek lettek volna betartani. A külső szemlélő, ez esetben a közönség, miután megértette az Ives által felállított játékszabályokat, és az már nem jelentett számára intellektuális kihívást, csak akkor tudott volna érzelmileg is a játék részesévé válni, ha legalább azt látja, hogy a játékosok élvezik azt.

A darab előrehaladtával egyre inkább nyilvánvalóvá tűnik, hogy Vanda nem az a bugyuta színésznőcske, mint aminek kiadja magát, tökéletesen ismeri Sacher-Masoch művét és a Severini által készített átiratot is, sőt mindent tud Thomasról és a jegyesével való kapcsolatáról. Az előadás egyik csattanója, amikor kiderül, hogy Vanda nem véletlenül jelent meg a meghallgatáson, Thomas jegyese bérelte őt fel, hogy ellenőrizze, mennyire bízhat meg a férfiban. Thomas elbukik a vizsgán, hisz behódol a hivalkodóan viselkedő, majd domina szerepben tetszelgő Vandának. Ez a prózai olvasat. A lírai olvasat szerint Vandának sikerül a nyárspolgári életet élő Thomasban felébreszteni azokat a szexuális vágyakat, amelyeket korábban talán be sem vallott önmagának. Vanda Vénusz istennővel való azonosítása a mű végén ennek a magyarázatnak a kifutása.

A meghallgatás idejébe Ives felvázolja egy párkapcsolat teljes ívét, s bár a szöveg bővelkedik a közhelyekben, mégis az igényesebb bulvárdarabok közé tartozik, hisz próbál megragadni valamit a női és a férfi kapcsolat korokon átívelő mibenlétéből. A korok közötti ugrások különösen Mórová esetében mutatkoznak meg, hiszen a XIX. századi Vanda szerepében magasröptű, költői, kissé régies, már-már finomkodó nyelvezettel beszél, míg a XXI. századi Vanda a szleng nagymestere, aki nevén nevezi a dolgokat, profanizálja a fennköltet, és nem riad vissza a durva vulgarizmusoktól sem. Az előadás nyelvezete, amely különféle korokból és stílusrétegekből építkezik, Zuzana Šajgalíková fordító és dramaturg munkáját dicséri. Egy ilyen típusú előadásnál különösen fontos, hogy a nyelvi és a vizuális jelek egyensúlyban legyen, de a mérleg sajnos kibillent a vizualitás felé, sőt a vizualitás háttérbe szorítja a nyelvi jeleket. A színészek ugyanis ahelyett, hogy a váltások ritmusát próbálnák meg tartani, követhetetlen beszédtempót vesznek fel, különösen Mórová, emiatt a nézők számára meglehetősen nehéz követni az elsődleges szexuális vizualitás mögött meghúzódó mélyen filozofikus jelentést, a szövegben egyértelműen fellelhető nyelvi humor pedig csak esetenként tud érvényre jutni, mivel a csattanó csak halkan vagy hadarva csattan.
Amint azt már fentebb jeleztem, az előadás során többször is érvényesül a színház a színházban elv, már csak azért is, mert a színjáték tulajdonképpen egy másik színjáték bemutatását ábrázolja. Az Ives-darab egy színházban, illetve próbateremben játszódik, ahol a rendező meghallgatást tart. A nézők nemcsak egy meghallgatás tanúi, hanem egy komplett próbafolyamaté, hiszen Thomas és Vanda a szemük előtt találja ki, hogy az egyes jelenetek hogyan is nézhetnének ki a színpadon, és vannak részek, amelyeket újrajátszanak, egymást kritizálva, kommentálva játék közben. Elidegenítő elemként hat, hogy a két szereplő folyton ki-belépeget a szerepekbe, hiszen ez megakadályozza, hogy a néző azonosulni tudjon bármelyik szerepükkel is, illetve hogy beleélje magát az adott történésbe. A szerepjátékok során a civil és a színészi én közötti határ egyre inkább elmosódik, amit felfoghatunk annak illusztrációjaként is, hogy egy-egy próbafolyamat során a színész hogyan azonosul a darabbeli szerepével. Thomas több esetben is interpretálja az általa írt adaptáció egyes részeit, értelmezési lehetőséget nyújtva nemcsak Vandának, hanem a közönségnek is. A színházi szakzsargon mellett feltűnnek olyan közhelyek is, mint a szereposztó dívány, a butuska színésznő és az őrjöngő rendező kettőse, amit a közönségnek címzett kiszólások fűszereznek. A színház a színházban elv megvalósulásaként Vanda díszletmozgató és világítástechnikusként is működik, Thomas pedig hangmérnökként maga kezeli a színpadon található magnót, hogy komolyzenét szólaltasson meg.

A színészeknek legtöbbször sikerül elkerülni, hogy nevetségessé váljanak a szexuális jelenetek, az Eszenyi-féle rendezés nem akarja sokkolni a nézőket, a szexualitást ízlésesen jeleníti meg, szégyenérzet nélkül és végtelen természetességgel mutatja be a legkülönfélébb vágyakat, csak éppen az erotika hiányzik az előadásból. Külsőségeiben, különösen a jelmezek és a színpadi kellékek miatt úgy tűnhetne, hogy a darab tele van fülledt erotikával, márpedig pont ez hiányzik belőle, aminek egyik oka, hogy nem igazán sikerült megteremteni az intimitást a színpadon. Ezt a kétszemélyes kamaradarabot nagyszínpadon játszani merész vállalkozás, mert képtelenek betölteni az egész játékteret, hisz a két szereplő szexuális játszadozásai során az udvarlástól egészen a szexuális játékokig, bár széles skálán mozogva, mégis állandóan egymást keresi a színpadon. A Katarína Holková díszlettervező tervezte ötletes megoldásokat felsorakoztató színpadkép próbálja orvosolni a problémát, hiszen a mozgatható díszletek által tagolja az Aréna Színház egyébként is elég széles színpadát, és több, kisebb méretű, behatárolt játékteret alakít ki. A díszletek és az Eszenyi Enikő által jegyzett jelmezek meghatározó színei a fekete, a fehér és a bordó, amelyek az erotikus hangulat megteremtését hivatottak elősegíteni. Mindezek ellenére Maštalír és Mórová között nem szikrázik a levegő. A villámlást és az égdörgést végül csak fény- és hangeffektekkel sikerül elérni.