Kiss Péntek József: A színház az érzelmek forradalma

Milyen volt az 50. Jókai Napok, avagy értékelő vallomás, személyes attitűddel
Belterjesség?
Ez jellemzi a Jókai Napokat, immár több, mint tíz éve. Amióta szinte csak egymás előadásait nézik a csoportok. Komárom színházkedvelő lakossága tudomást sem vesz arról, hogy mi zajlik a városban.

Az ötvenedik, jubileumi fesztivál ünnepélyes megnyitóján, amely a Tiszti Pavilon dísztermében zajlott, megjelent ugyan néhány városi képviselő-testületi tag mint magánszemély, de a város vezetését hivatalosan senki sem képviselte.
Ekkora szépséghibát nem volt könnyű feladat eltussolni a főszervezőknek, akik, mint a VMK alkalmazottjai, a város hatáskörébe is tartoznak egyben.
Még szerencse, hogy ezen ünnepi alkalmon összesen körülbelül harmincan lehettünk. Beleértve a zsűri tagjait is, akik később szinte egytől egyig leléptek az ugyancsak ünnepélyes eredményhirdetésről. Itt Ölvecky András, az újdonsült műsorvezető olvasott fel valamilyen levélfélét, amelyet a tisztelt szakma hagyott hátra a fesztiválozók számára. Igaz, voltak közöttük pestiek is: Naszlady Éva, színművész, rendező, Tóth Miklós, rendező, illetve egy pozsonyi szakember, Peter Kováč, a Szlovák Nemzeti Színház dramaturgja személyében; de volt két komáromi tag is: Gágyor Ildikó, akit rendezőként és pedagógusként tüntetett fel a műsorfüzet ‒ ő jelen volt ugyan és segédkezett a díjak átadásánál, de értékelő beszédet nem akart mondani, mint ahogyan Boldoghy Olivér, színművész, a másik komáromi zsűritag sem.

Úgyhogy megadtuk a módját.
Ekkor, azaz az eredményhirdetési ceremónián már városi funkcionárius is megjelent. Az egyik alpolgármester zárta be pár keresetlen szóval az ötvenediket, és meghirdette a következő évi fesztivált.
Ekkora lesajnálásokat semmiképpen sem kellene megengedniük a szervezőknek. Lehetőség szerint előre tisztázni kellene/lehetne az elvárásokat.
Egy művészeti seregszemlének természetesen nem a protokoll megszervezése és lebonyolítása a legfőbb feladata és küldetése. Amikor azonban egy olyan rendezvény jubileumáról van szó, amely a szlovákiai/felvidéki magyarság kulturális életének/civil szférájának és (maradjunk szerények!) megmaradásának is egyik alappillére (az is lehet, hogy csak volt, de akkor is!) ötven éven át, igenis indokolt lett volna ennél sokkal nagyobb felhajtás is!
Sok olyan komáromival beszéltem, akiknek halovány sejtelmük sem volt róla, hogy fesztivál zajlik a városban. Persze ezzel nem azt akarom hangsúlyozni, hogy ha tudták volna, akkor rohannak az előadásokra. Arról már réges-rég sikerült leszoktatni őket.
Ahogy az irodalomról is.
A koszorúzás, az még dívik! Most is voltunk kábé huszonöten.

Díjeső! Szakmaiság?…

Évek hosszú sora óta dívik a Jókai Napokon, egy-két kivételtől eltekintve, ha valaki megkapja a legjobb rendezés díját, ami ugye személyre szóló díj, akkor az együttes, illetve a produkció már más díjban nem részesül. Így történt az idén is. Jarábik Gabriella, a dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad (Arany János: Ágnes asszony – színpadi játék) rendezője lett a legjobb rendező.  Elég érdekes, hogy magát a produkciót, illetve a csapatot már semmilyen más díjra nem tartotta érdemesnek a zsűri. Hacsak az nem minősül díjnak, hogy ők azok a felvidéki magyar amatőr színjátszók, akik az itteni műkedvelőket képviselik majd a zsámbéki Határon Túli Magyar Színjátszók Fesztiválján. Tény, hogy a dunaszerdahelyieket kihagyva, az idén négy diák színjátszó csoportot is nívódíjjal jutalmaztak. A komáromi Gimisz Diákszínpad (Csörgess meg! – zenés játék), a kassai KGSzT (Moris Panych: Történet a hetediken – dráma, melynek egyik szereplője, Krausz Tímea egyben megkapta a legjobb női epizódszereplő díját is), a füleki Apropó Kisszínpad („Színház az egész világ…” – színdarab) és a galántai TSÍZIÓ Diákszínpad (W. R. Jones: A projekt – színmű) is érdemesnek találtatott rá. Ez utóbbi előadás rendezője, Bergendi Barnabás, akinek még egy rendezése versenyen kívül szerepelt a fesztiválon, valamint ő írta  A verseny című darabot is, a zsűritől a legígéretesebb fiatal rendezőnek járó Gergely József-díjat kapta.

Egyszerűen érthetetlen, mi tartotta vissza az ítészeket attól, hogy a legjobb rendezéssel kitüntetett dunaszerdahelyi produkciót ne csapják hozzá legalább a nívódíjjal kitüntetett diákszínjátszó együttesek népes csapatához. Azok a diákcsoportok, amelyek nem részesültek nívódíjban, ugyancsak kaptak elismeréseket. A királyhelmeci Sycorax Diákszínpadot (Szászi Zoltán ‒ Gyenes Gábor: Kamasz – verses próza) a zsűri egy Csoportdíj az ígéretes kezdésért elnevezésű – gondolom, alkalmilag kreált – díjjal tüntette ki. Ugyancsak különdíjjal jutalmazta a zsűri a kassai Szerda délután nevű csoportosulást (Kötelezők röviden) a tagok által kreált szellemes szösszenetért, amelynek semmi keresnivalója nem volt egy országos fesztiválon. Legfeljebb versenyen kívül. Ellentétben a galántai TSÍZIÓ által, nem értem, milyen kishitűség következtében, csak versenyen kívül vállalt előadással (Hrisztov Tamás: Kamaftu). A zsűri szerint a klasszikus szöveget korszerű módon jelenítették meg a rozsnyói G.I.K.SZ.E.R. Diákszínpad tagjai (Hans Sachs: Karolina show). S hogy teljes legyen a létszám, a galántai Kodály Zoltán Gimnázium Bábcsoportja (Bergendi Barnabás: A verseny ‒ előadás kézzel-lábbal) az előadásukban felvonultatott ötletáradatért érdemelte ki a zsűri különdíját.
A felnőtt színjátszó együttesek közül került ki a fesztivál fődíjasa: a lévai Bárka Színpad. Székely Csaba Bányavirág című tragikomédiája (egy trilógia első darabja) hatalmas sikersorozatát éli éppen. A kilátástalanság, a munkanélküliség, az önpusztító alkoholizmus pokla elevenedik meg ebben a megrázó történetben. Időszerűsége vitathatatlan. Drámai ereje úgyszintén. A lévai együttes példás alázattal nyúlt a történethez, megteremtve ezzel a jubileumi fesztivál legerősebb előadásainak egyikét. A produkció férfi főszerepének megformálásáért Forgács András elnyerte a legjobb férfi alakítás díját, Kovács Péter pedig a legjobb férfi epizódszereplő díját. Az előadást rendezőként Újváry László, a Jókai Napok egyik nagy tiszteletben álló, már a kezdeteknél jelen levő rendező-tanára jegyzi.
Számomra a verseny nagyon erős, katartikus hatású előadása volt az őrsújfalui ÉS? Színház produkciója. Háy János Házasságon innen és túl című, műfajilag házasságdrámának keresztelt játékát mutatták be. Szabó Csilla rendezése tragikomédiának tünteti fel a műfajt. Alapjában véve lényegtelen a műfaji meghatározás. A lényeges az erő, az a kíméletlen igazmondás és szuggesztív színpadi megjelenítés, amely végig ott izzott a játéktérben és izzásának szikrazápora elárasztott minket. Fénye bevilágította azt az egyre homályosodó tükröt, amelyben sokszor/gyakran/a legtöbbször nem akarjuk észrevenni önmagunkat. Most belenézhettünk. Mindenesetre szakmai tévedésnek tartom, hogy a zsűri az előadás rendezőjének egy különdíjat juttatott csupán a dramaturgiai megoldásért. Még akkor is méltatlanul kevés ez, ha Gyepes Bianka, vélhetően az előadásban nyújtott alakításáért megkapta a Ferenczy Anna-díjat. Azért vélhetően, mert Bianka folyamatosan, évek óta szereplője a Gimisz Diákszínpadnak és az ÉS? Színháznak is. Számos alkalommal szerzett a nézőknek emlékezetes pillanatokat, kisebb-nagyobb szerepekben egyaránt. Ölvecky Andrást pedig az alkotó zenei közreműködésért jutalmazták különdíjjal. A fiatal zenész, egykori sikeres prózamondó és amatőr színjátszó most a Gimiszben és az ÉS?-ben is közreműködött mint zenei munkatárs és zongorista. Mellesleg ő volt az idei fesztivál konferansziéja is.

Remélem, az ÉS? Színház idei produkciójának előadásával még számos alkalommal bizonyítja majd, hogy nemcsak időszerű problémafelvetései, hanem nagy erejű színházi jelenléte okán is szakmai megbecsülésre érdemes együttes. Szabó Csilla pedig egy tudatos, akár a hivatásos színház világában is helytállni képes rendezővé érett.
A felnőtt színjátszók versenyében is osztott nívódíjat a zsűri. A losonci Kármán József Színház Janusz Glowacki Antigoné New Yorkban című tragikomédiáját hozta el a fesztiválra. Az Antigoné-konfliktus sajátos megfogalmazása nem jutott el minden néző szívéhez. Az enyémhez sem. Holott a losonciakat az egyik legerősebb csapatnak tartom. Az előadásban szereplő Setény Öcsi (feltételezhetően a becenevét használja a színlapon) alakításdíjat kapott. Ezúttal a zsűri konkretizálta is a döntését: Bütyök szerepének megformálásáért.
Tóth Mónika legjobb női alakításért kapott díja emlékeztetett arra, hogy a füleki Zsákszínház is itt járt a jubileumi fesztiválon. Molnár Ferenc Az ibolya című vígjátékának meglehetősen saját arculatra szabott előadásával szemben igen tartózkodóan viselkedett a díjait egyébként bőkezűen osztó zsűri. Nem történt ez másként a nagymegyeri Poloska Színház (Ivan Holub: Temetés ‒ vígjáték) és a gútai Kis-Duna Menti Rockszínház (Heltai Jenő: A primadonna ‒ zenés bohózat) esetében sem. E két együttesnek a szakmai testület semmilyen díjat sem juttatott.

Múlt? Irodalom? Emlék?

Hosszú éveken át emlegették a Jókai Napokat a „szép szó ünnepeként”. Ez a meghatározás akkor volt teljes mértékben helytálló, amikor a múlt század ötvenes éveinek végén és a hatvanasok elején Komáromban zajlott az országos szavalóverseny. Lényegében ebből nőtte ki magát a Jókai Napok. Talán kevesen tudják, hogy az első Jókai Napok nem 1964-ben, hanem egy évvel korábban volt. Akkor nevezték el így az országos magyar szavalóversenyt. A második Jókai Napoknak már önálló műsorfüzete is volt, amelynek versenyműsorán – a vers- és prózamondók mellett – először szerepeltek színjátszó csoportok és az akkoriban alakulóban lévő irodalmi színpadok legjobbjai.

Talán egy külön tanulmányt is megérne/megérdemelne annak vizsgálata, hogy mennyire volt irodalomközpontú vagy a minőségi irodalmi szövegek elkötelezettje a Jókai Napok?
Természetesen igaz, hogy jó színház születhet kevésbé értékes irodalmi szöveg segítségével, vagy akár még szöveg nélkül is. Azért mégis érdemes lenne időt és energiát szánni erre a kutatásra. Talán közelebb kerülnénk annak a kérdésnek a megválaszolásához is, hogy vajon miért vevő annyira a szlovákiai magyar színházlátogató a giccsre, és miért oly kis mértékben rajong a világ drámairodalmának legnagyobbjaiért? Például Shakespeare-ért?
Az idei, félévszázados évforduló alkalmából irodalmi életünk két jeles személyiségét, a Jókai Napok egykori megálmodóit is meghívták a fesztiválra. A tiszti pavilon dísztermében beszélgetett velük Bárdos Ágnes szerkesztő, előadóművész, aki egykor maga is versenyzett itt, és győzött is mint prózamondó. Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész és Gál Sándor József Attila-díjas költő, író, publicista volt a vendég.

„A Jókai Napok hőskorában – írja visszaemlékezésében Tőzsér Árpád ‒, azokban a »csodálatos hatvanas években« (…) az irodalom és a közönség kapcsolata más volt, mint ma. Nem, egyáltalán nem akarom idealizálni a »hőskornak« a diktatorikus szocialista és provinciális szlovákiai magyar viszonyok között duplán megmutatkozó kezdetlegességét és visszásságait, de ha komolyan vesszük a mai recepciós esztétikának azt az intelmét, hogy nemcsak a szöveg mond nekem (mint olvasónak) valamit, hanem én, az olvasó is mindig mondok valamit a szövegnek, akkor bizonyos tanulságokat  azokból az »őskori« kísérletekből is levonhatunk.” Kiváló költőnk gondolatait példával támasztja alá. Tadeusz Różewicz Adattár című abszurdját 1965-ben, Tőzsér fordításában és a nemrég elhunyt Galán Géza rendezésében mutatták be a Jókai Napokon. Valódi forradalmi tett volt. „…a színház mindig forradalom. Az érzelmek forradalma” – vallja Tőzsér Árpád. Ez akár amatőr színjátszásunk jelmondata is lehetne.

Gál Sándor arról mesél a fesztivál ünnepi műsorfüzetében, hogyan indult el a fesztivál a gondolattól a megvalósuláshoz vezető úton: „Nos, valahol Dunaszerdahely és Nagymegyer között hozakodtam elő a Jókai Napok javaslatával. (…) Végül abban állapodtunk meg, hogy ha már kitaláltam s érveim is vannak – csehszlovák vonalon léteztek Wolker Napok és Hviezdoslav Napok ‒, akkor a verseny utáni vitában tegyek javaslatot a Jókai Napokra.”
Akik Gál Sándorral együtt a vonaton ültek: Duba Gyula, Ozsvald Árpád, Tóth Elemér, Tőzsér Árpád. Szabó Rezső, aki akkoriban a Csemadok KB főtitkára volt, örömmel rábólintott az ötletre.

A szocializmus évtizedeiben a maival összehasonlíthatatlan nyüzsgés kísérte a fesztivált. Költők, írók, képző- és színművészek, rendezők, a csehszlovákiai magyar kulturális élet színe-java itt volt ilyenkor Komáromban. Igaz, akkoriban az esemény nem a város perifériájára szorított VMK-ban, hanem a városközpontban lévő, jó öreg „szakiházban” (Szakszervezetek Művelődési Háza) zajlott. S abban az időben még az Európa Szálló is üzemelt ebben a mára nagyon elkeserítő állapotban sínylődő városban.
Mindenütt plakátok és hirdetőtáblák, az utak felett elhelyezett szalagtranszparensek jelezték az országos eseményt. Az idén egyetlenegyet akartak kitenni a szervezők. A karhatalom azt is eltávolította, illetve közbiztonsági előírásokra hivatkozva megakadályozta, hogy kifeszítsék egy főút fölé.

Volt beszélgetés is a „régi” Jókai Napok-osokkal. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma Hagyományok és Értékek Polgári Társulás szervezésében létrejött kerekasztal-beszélgetés iránt igen kevés helybéli érdeklődött. De még a fesztiválozók közül is alig vonzott oda pár embert. A fiatalabbakat egyáltalán nem. Így mi, a meghívottak Varga Anna, Újvári László, Bodnár Gyula, Bárdos Gábor, Havasi Péter és jómagam kellemesen elbeszélgettünk a letűnt időkről. A beszélgetést a már említett hosszú nevű Társulás alkalmazottja vagy hölgytagja egy igen apró ‒ de remélhetőleg minőségi – videóra rögzítette, hogy majd az utókor erre vetemedő tudósainak legyen kutatnivalója.