Petres Csizmadia Gabriella: Poshadó sorsok

Rövidprózai és lírai munkái után a 2013-as könyvhétre megjelent Tóth Krisztina első regénye, az Akvárium. A szöveg a háború utáni pesti zsidók hétköznapjait jeleníti meg, akik ócska bérházakban, gyökértelenül, akaratuktól és sorsuktól megfosztva, mélyszegényen lebegnek saját életük felszínén.

A mű tematikája és karakterei erős rokonságot mutatnak az írónő novellavilágával, a hátrányos helyzetű, az élet peremére sodort emberek lecsupaszított ábrázolásával – nyelvileg azonban új eljárásokat alkalmaz a szöveg, hiszen a megszokott poétikusság helyett egyfajta nyelvi minimalizmussal törekszik az életcsonkok plasztikusabb kifejezésére. Az Akvárium nyelvi világa puritán jelleget ölt, szabad függő beszédet alkalmazva minimalizálja a kommunikációs helyzeteket, óvakodik az érzelmek vagy akár a személyes gondolatok közvetítésétől, távol tartja magát az elbeszélői kommentároktól, többnyire filmszerűen rögzíti az eseményeket. A múlt időben, E/3-ban megszólaló elbeszélő a mindentudó álláspontja helyett szenvtelen, tudósító hangnemet ölt magára – csupán néhány alkalommal látunk a szereplők fejébe vagy lelkivilágába (például Edu álmának leírásakor). A tényközlő történetszövésbe ugyanakkor időnként visszaszivárog egy-egy lírikus gondolatfutam, ami dúsabbá és ízesebbé teszi a minimalista jellegű prózát, és az írónőtől megszokott finom poétikusságot idézi fel. A naturalista-realista miniéletképeket tovább lazítja a szöveget lágyan körülfonó irónia és humor, ami alkalmanként poénos, viccszerű epizódzárlatokat hoz létre (például az ételkiosztó bejáratára kifüggesztett szöveg: „az ingyen kosz csak egy főre jár” – 90.), sőt akár az abszurd határát súrolja (Klárimama „állítólag-történetei”, a halott Jóska bácsi zoknijának esete).

A nyelvi tömörségből kifolyólag elfojtások és elhallgatások szövik át a regényt; a történetszeletekre szabdalt cselekmény néhol tárcaszerűvé, máskor töredezetté forgácsolja a szöveget. A fragmentumszerűség és elliptikusság szerkesztési elvként működik, amely nemcsak laza kohéziójú történetfoszlányokat, hanem lebegő karaktereket is eredményez. Az eseményekre és a szereplőkre ugyanis egyaránt jellemző, hogy hiányoznak a motivációik: céltalanságuk oda vezet, hogy időnként váratlanul felbuggyanó fordulatokat (például a küret-per, Piroska Tóni telefonálása) vagy elvarratlan szálakat, kifutás nélküli történeteket (az aranygyűrű esete az óvodában) hagynak maguk után. Ezek a betéttörténetek arra szolgálnak, hogy leleplezzék a szereplők tehetetlenségét, akik belesüppednek a kornak, egymásnak vagy önmaguknak való kiszolgáltatottságukba.

Elsősorban a nők kiszolgáltatottságáról szól a regény: egy furcsa és csonka család élettöredékeit követjük nyomon, amelynek tagjai közül kiemelkedik a nevelőanya, a szellemileg károsult nagynéni, a vér szerinti anya, a lány és az unoka. A cselekmény szálai a nevelőotthonból kikerült Vera köré rendeződnek, azonban nem állíthatjuk egyértelműen, hogy ő a főszereplő, hiszen több karakterről is hasonló mennyiségű információhoz jutunk. Vera azonban mintegy gócpontként szerepel a történetben, némán viseli közvetítő voltát, zokszó nélkül tűri élethelyzeteinek a – többnyire mások döntéseinek köszönhető – változásait. Egyetlen vágya, hogy kitörjön a gyerekkorában megélt szegénységből, ám igazi lelencgyerekként, gyökértelenül nem tud beilleszkedni sem a szegények, sem a gazdagabbak világába. Gabi bácsi találóan jellemzi őt, amikor azt mondja: „Verának már akkor mindegy volt, amikor Edit néni úgy döntött, hogy magával viszi őt a lakásába, hogy ott éljen. Már akkor rossz helyre került, amikor megszületett. Az ilyenek sose jutottak haza, eleve nem is lehettek otthon sehol, hiába kutatták forgolódva a világnak valamely újabb szögletét” (255.). Vera ezért állandó idegenségérzettel küzd, nem találja a helyét saját életében, és az ön-elidegenedéssel dacolva álszerepeket ölt magára: nevelőszüleinek álgyerekeként, a férjétől undorodva álfeleségként, Tonyt hitegetve álszeretőként próbálja menteni az életét.

Vele szemben Klárimama állandóan önként vállalt szerepekben tetszeleg: az unalmasnak és szűknek vélt valóságból fiktív történetekkel és szerepjátékokkal lép ki, ami egyszerre hordozza magában a felszabadultságnak és a szocializációtól való félelemnek a jegyeit. Verával ellentétben az ő szerepei harsányak, figyelemfelkeltőek, túlzottak, a valóság és fikció határán lebegnek, míg Vera éppen a betagozódáson fáradozik, ám neki a hétköznapi, sztereotipikus női szerepek sem állnak jól, túlságosan lötyögnek rajta. Klárimama azonban a sztereotípiák lerombolásán dolgozik, nem is próbál megfelelni a társadalom szabta elvárásoknak, hiszen felelőtlen viselkedésmódjához, állandó káromkodásához, kukázó életmódjához, erősen rúzsozott szájához, ízléstelenül színes és elnyűtt megjelenéséhez nem illik sem az anya-, sem a nagymamaszerep. Csupán a babonák és hiedelmek világában érzi magát otthon, ahol nem gátolja semmiféle etikett vagy társadalmi norma – amint elhagyja saját életterét, bizonytalanságából fakadóan „felcsipegetett gesztusokat és szójárásokat” (20.) alkalmazva próbálja imitálni az általa elképzelt szocializált viselkedésmintákat. Karaktere Vámos Miklós Anya csak egy van című regényéből a mániákus depressziós anyával rokonítható, mivel hol megállás nélkül alszik, hol pedig őrültebbnél őrültebb történeteket talál ki (azért késik a munkából, mert leszakadt a Margit híd), esetleg képtelen históriákba keveredik (a pártirodába időről időre elviszi a világ – épp aktuálisan – legkisebbnek vélt kalapját mint a zsugorodó burzsoázia jelképét). Kettejük folytatásában, Vicában benne csörgedezik a nagymama cigányvére és Vera kékvérűsége is, mintegy összebékítve az egymástól oly távol álló karaktereket.

A szereplők jellemzése miniéletképeken keresztül tárul elénk, melyek közül némelyik csak az emlékezés, visszautalás vagy ismétlődés segítségével nyeri el jelentőségét – így válik egy-egy tárgy vagy cselekménymozzanat a regény motívumláncának szerves részévé. Ezek a visszatérő motívumok a reménytelen, eseménytelenségbe dermedt, sivár életek hirdetőiként szolgálnak, és a címadó akvárium vizéhez hasonlóan poshadtságot árasztanak magukból. Az egész szöveget legmarkánsabban két tárgy visszaköszönése járja át: az akváriumé és a játékbabáé. Mindkét tárgy idegenként hat a tulajdonosok szegényes környezetében, hiszen a háború utáni években luxuscikknek számítanak, ugyanakkor tátongó némaságukkal a szereplők kétségbeesett elfojtásait, egy magasabb szintű életvitel ábrándját hozzák felszínre. A falatnyi tenger és a járni tudó baba a szegény emberek kitörni vágyását, a jobb élet utáni sóvárgást testesítik meg, éppen ezért elkerülhetetlen a gyors amortizálódásuk. Az akvárium csak azután találja meg a helyét a történetben, miután Klárimamához kerülve döglött halakkal és romlott vízzel telítődik – vágyteljesítő szerepéből csupán a tükrös szekrényen maradt körvonala marad meg, mintegy lenyomataként az eredeti tulajdonos, Jóska bácsi – üvegfallal körülhatárolt – szabadságigényének. Klárimama akváriuma ugyanakkor az egész közösséget magában foglalja, hiszen a tisztítatlan vízben a halak önmagukat falják fel, a túlélők egymás maradványából merítik életüket, saját halottaikból táplálkoznak. Az akvárium önmagába zártságának motívuma vetül ki Gabi bácsi életére is, aki megreked saját múltjában, és felemésztik őt az asztala körül ülő szellemei.

Az akváriumhoz hasonlóan a játékbaba is csak úgy tud beilleszkedni közegébe, ha elveszíti különleges képességét, járni tudását, és átlagossá degradálódik. A történet világa ugyanis kiveti magából a másságot, az eltérőt, a különöset, éppen azért, mivel valamennyi szereplő eltér a kor elvárásainak normáitól: árvák, elmagányosodottak, artisták, hajléktalanok, szellemileg károsultak, cigányok, a szocializmus idején maszekolók, koncentrációs tábort megjárt zsidók népesítik be a regény lapjait, akik megpróbálnak úgy tenni, mintha természetes részét képeznék a közegüknek. Ez az időszak azonban nem a tolerancia, hanem a betagozódás ideje, ezért valamennyi karakter szerencsétlenül éli meg a rá szabott szerepét. Származásuk vagy rendeltetésük elsodorja őket a pártemberektől, hiszen képtelenek a kort megérteni, szürke életük nem képezi részét a társadalmi eseményeknek. A Rákosi-korszak díszletként jelenik meg a háttérben: a szereplők elfogadják annak kereteit, látszólag alkalmazkodnak a körülményekhez, kötelességszerűen részt vesznek a társadalmi életben, azonban egyéni életükben nem azonosulnak a közösségi ügyekkel, ugyanolyan közönyösen elfogadva az azokkal járó kellemetlenségeket, mint a hétköznapi életük kényelmetlenségeit.

A szereplők tragédiája éppen a kollektív identitás hiányában gyökerezik, hiszen képtelenek bármiféle valós kapcsolatot kialakítani egymással. Nem köti össze őket sem ideológiai, sem származásbeli, sem érzelmi azonosság, pusztán egymás mellett tengetik az életüket. Nincs átjárás az egyes nézőpontok között; a gyermekek, nők, férfiak világa élesen elválasztódik egymástól, ezért képtelenek a kommunikációra vagy egymás megértésére. Kapcsolataik rutinszerűek, megfásultak, időnként esetlegesek, amit hűen tükröznek a megszólítások is: az örökbe fogadott Vera a nevelőszüleit nem anyának és apának, hanem Edit néninek és Jóska bácsinak szólítja, a váratlanul felbukkanó vér szerinti anyából viszont Klárimama lesz. A karakterek megnevezése szerves részét képezi a szereplők egyéni identitásának, a személyiség valamilyen lényeges vonására utalnak: a szellemileg károsult Edu androgün neve állatias jellegére, ösztönlény voltára céloz, az Egri csillagok alapján elnevezett Vica a szülők többre vágyását illusztrálja, Jenőke nevének becéző formulája a karakter gyermekdedségéről árulkodik, Piroska Tony elamerikaiosodásáról tanúskodik az angol utónévhasználat, Vera Mikiegér-ragadvány-
neve a rossz házasság jelképévé válik.

A szereplők közti viszonyokat leginkább a szégyenérzet, a lelkiismeret-furdalás és az undor uralja, amely verbálisan is megmutatkozik. Szeretetkapcsolatokról csak látensen szerzünk tudomást, egy-egy elszólás vagy eseményfoszlány nyomán – például a paralízis-járvány idején Jóska bácsi aludni sem tud, annyira aggódik Veráért –, azonban ezen mozzanatok többségében is felfedezhető a másik uralni vágyása, birtoklásigénye. A szereplők közti kapcsolatrendszert a hierarchikusság jellemzi: a történetben érzékelhető a kor patriarchális berendezkedése, a férfi–nő, az idős–fiatal és a gazdag–szegény alárendeltség természetessége. Legmarkánsabban Vera karakterében figyelhetjük meg ezt a tendenciát, hiszen Edit néni az idősebb jogán rendezi át folyton az életét, Lali a férj pozíciójából tárgyiasítja feleségét, a gazdagságot pedig csak festett szőke hajával tudja közelíteni önmagához.

A történet megfogalmaz néhány aforizmát: a szegényből sose lesz gazdag, legfeljebb olyan szegény, akinek van pénze; a háború után minden felnőtt túlélő, valakik halálfélelemből szaporodnak, mások – szintén halálfélelemből – nem szaporodnak többé. Túlélők, halálfélelemben szenvedők és szegények ezek az emberek. De leginkább kilátástalan az életük. Akár az akváriumba zárt halak a lassan poshadó vízben, úgy várják ki a végüket, hogy aztán feltegyék a regény utolsó beszélgetésfoszlányának kérdését: – Neked is minek kellett megszületni.

(Tóth Krisztina: Akvárium. Magvető, Budapest, 2013, 322 oldal, 2990 Ft)

—

„Edit néni unokatestvérei egyébként sose tudják megmutatni, hogy a nyelven kívüli valóságban meddig nőttek volna, mert még végleges, felnőtt testükbe való lassú megérkezésük előtt eljutottak egy másik, légnemű testbe, az emlékük pedig soha többé nem nőtt tovább, megmaradtak akkorának, amekkorának a halványuló, cakkos szélű képek megőrizték őket” (167.).

Vámos Miklós: Anya csak egy van. Budapest, 2000, AB Ovo.