Molnár Miklós: Újabb rövidkék és hosszabbkák
Ádám és Éva ivadékai
Ádámnak és Évának igen nagy családja volt: kilencszáz gyerekük született. Éva ágyékából nemcsak szép arcú, arányos testű, a legnemesebb tulajdonságokkal ékes ivadékok szakadtak, hanem szekercével faragott csúnyácskák is: ormótlan fejűek, lapos homlokúak, kidagadó pofacsontúak, kajlán égnek meredő fülűek, gülü szeműek és bárgyú tekintetűek, krumpliorrúak, nyáladzó szájúak, előreálló fogúak, lefittyenő alsó ajkúak, kérges tenyerűek, tömpe ujjúak, ráncos bőrűek, hajlott hátúak, bütykös térdűek, böhöm nagy lúdtalpban végződő vaskos és görbe lábszárúak.
Mert amióta evett a tudás fájáról, Éva megkülönböztette a szépet a rúttól; annak előtte mindent egyformán szürkének látott.
Történt egyszer, hogy Istennek kedve szottyant ellátogatni Ádámékhoz. – Hogy ez soha nem száll le rólunk! – morogta Ádám. Nem feledhették és nem is bocsáthatták meg, milyen galádul csőbe húzta őket az Úr, mikor az édenkertben odapöttyintette eléjük a tudás fáját, hogy birizgálja vele a képzeletüket, de megtiltotta nekik, hogy a gyümölcsét megkóstolják. Sőt fenyegetőzni sem átallt: ha mégis meg merik kóstolni, üstöllést kinyiffannak; ez aztán utóbb, mikor kielégítették a teremtőjük által beléjük oltott olthatatlan kíváncsiságukat, és belekóstoltak a tiltott gyümölcsbe, hazugságnak bizonyult.
Nem feledhették és nem is bocsáthatták meg, milyen gorombán ki akart babrálni velük az Úr, mikor elűzte őket az édenkertként ismeretes sivatagi oázisból. A Teremtő elvárta volna teremtményeitől, hogy engedelmeskedjenek parancsainak, tiszteljék és szeressék őt eszük nélkül, maradjanak meg bamba tudatlanságukban, s az ő jelenlétében az éti csigánál csöndesebbé, a fűnél alacsonyabbá hunyászkodjanak – és ennek fejében elunatkozgathatnak az édenkert luxusbörtönében, míg világ a világ, meg még három nap. Ám jaj annak, aki tengelyt mer akasztani Őmindenhatóságával! A tudás gyümölcsét megkóstoló Évát és Ádámot az oktalan haragra gerjedt Úr gyötrelmekre, fájdalmakra, tövisre, bogáncsra meg verítékes munkára kárhoztatta, csakhogy nem vált be a kicsinyes, gonosz számítása. Abban is jócskán melléfogott, hogy szégyenérzetet akart kelteni az első emberpárban a meztelenségük miatt. Nem hogy nem szégyenkeztek, hanem, fölfedezve, hogy milyen szépek, gyönyörűségüket lelték egymás és a maguk meztelenségében.
Az édenkerti rabkoszttól megfosztott, az Isten nyomasztó fennhatósága alól kiszabadult emberpár föl volt vértezve a jó és a rossz, a szép és a csúf megkülönböztetésének tudásával. Nemcsak fájdalmakban, tövisben, bogáncsban meg verítékben lett részük, hanem éppen a szűk határok közé szorított édenkerten kívül tárult ki előttük az életöröm, a kacagás, a szeretet, a szerelem, az izgalom, a szenvedély, az elmélyülés, a költészet, a kutatás és megismerés végtelen világa. Miután lekerült hátukról az Isten-púp, ráébredtek, hogy csodásan jól ellehet az ember holmi gyanakvó, rosszindulatú, folyton résen levő Főhatóság gyámkodása nélkül.
Éva nem merte megvallani a náluk alkalmatlankodó Úr előtt, hogy irdatlanul sok, többségükben elég csúnyára sikeredett pulyája van – pedig igazán nem tehetett róla, ha hitvány géneket ültetett beléje a Teremtő –, meg aztán félt is, hogy a kákán is csomót kereső, könnyen fölfortyanó, rettentően bosszúálló természetű vendég meg találna ijedni a nagy rakás pereputty láttán, ezért a kilencszáz csemetéjéből nyolcszázkilencvenet elrejtett egy barlangban, és csak a tíz legszebbet mutatta be neki. Az Úr persze – mihelyt föltette a tíz dioptriás pápaszemét – rögtön átlátott a szitán. Kiszagolta a barlangban elrekkentett emberpalántákat, és föltette magában, hogy most aztán istenigazában megbünteti Évát a határtalan önfejűségéért. Megparancsolta neki, hogy bocsássa színe elé mind a kilencszáz csemetéjét, majd pedig akként rendelkezett, hogy az először bemutatott tíz gyerek leszármazottai tejben-vajban fürödjenek, de a többi nyolcszázkilencven utódai egytől egyig szegények és szerencsétlenek legyenek.
De pont fordítva történt: a világ gazdagjai a rejtegetett nyolcszázkilencventől származnak, a szegények pedig annak a tíz gyereknek az ivadékai, akiket jószántából mutatott be Éva az Atyaúristennek.
Gautama Buddha születése
„Gautama Buddha eleinte az égben élt. De mert meg akarta szabadítani az élőlényeket a szenvedéstől és a haláltól, elhatározta, hogy egy földi nő által emberi alakot ölt. Nem volt földi apja, saját akaratából szállt alá égi trónusáról az anyja méhébe. Végigtekintett a földkerekségen, meglátta Maja szeplőtelen szüzet, a Himalája déli előhegységeiben élő Sákja nemzetségbeli Suddhódana király feleségét, s őt választotta születésének edényéül. Maja, a legjobb és legmakulátlanabb asszony, egy ünnep alkalmával önmegtartóztatásra tett fogadalmat, és arra kérte férjét: ne közeledjen hozzá szerelmi vággyal. Aznap éjjel azt álmodta, hogy lejön az égből egy hófehér elefánt, s ötszínű fénysugárként hatol be a testébe. Így történt Gautama Buddha szeplőtelen fogantatása. Maja tíz hónapos várandósság után Lumbini falu ligetében – körben mindenütt asóka-virágok pompáztak, s a királynő gyönyörködve nyújtotta kezét egy ág után –, Szelek Havának nyolcadik napján szülte meg Gautama Buddhát. Amikor megszületett, egy csillag jelent meg az égen. Uralkodók jöttek hódolni előtte, és ajándékokat hoztak neki. Az égen varázsos jelek tűntek föl, rengett a föld, s népes égi sereg hangjai hallatszottak. Maja néhány nappal a szülés után meghalt, mert a drága edényt, amely Gautama Buddhát születése előtt magába zárta, soha többé nem volt szabad világi célra használni.”
– Jó duma, nem mondom… Amit csak lehet, hasznosítok belőle. Ide a rozsdás bökőt, hogy beszopják, mint kacsa a nokedlit! A szerzői jogra meg nagy ívben fütyülök – dünnyögte a tarzusi Saul, miközben Jeruzsálem határában az országút szélén álldogált, hogy autóstoppal Damaszkuszba jusson.
Sakkozók
– Nézze, Uljanoff, az azért erős túlzás, hogy maga engem csak úgy ukmukfukk Gitler elvtársnak szólít… mellesleg sakk! De mérget vehet rá: a nemzeti szocialisták megteszik, ami tőlük telik, hogy megbolyduljon a dolgok áporodott rendje.
– Mi pediglen kilippentyűzünk a maga kocasakkjából, és máris magának sakk… Fölfedtem ezt a futót itt, ni! Hopp, egy légy: likvidáljuk az osztályellenséget.
– Szóval azzal a mocskos nigger futójával le merészelte ütni az én szőke, kék szemű árja királynőmet? Egyébiránt tanulságos, amit összehordott itt nekem az empíriokriticizmusról, az imperializmusról, meg az államról és a forradalomról. Írja csak le az eszmefuttatásait, hátha akad egy-két félcédulás, aki elolvassa… Hanem mondja csak, Uljanoff: igaz, hogy maga harmincadik fokozatú szabadkőműves?
– Rosszul tudja, Gitler elvtárs. Harmincegyedik fokozatú szabadkőműves vagyok.
– Jól fölvitte az isten a dolgát! De azért ugye tudja, Uljanoff, hogy maga legföljebb lábjegyzet lehet az én gigászi életművemben?
– Magának az agyára ment a mértéktelen burzsoá tortazabálás! A feje tetejére állíthatja a világot, maga akkor is a bolsevizmus hasznos hülyéje lesz.
– Ugyan ne játssza meg magát előttem! Legalább előttem ne… Mind a ketten ugyanonnan kapjuk az apanázst, ugyannak a háttérbirodalomnak vagyunk a hasznos hülyéi.
– Sakk és matt!
– Megbánja maga még ezt a mattot, Uljanoff! Magát nem is Szibériába, hanem a Szaharába kéne deportálni… Na, rendelek magának két szelet Sacher-tortát, magamnak meg négyet. Most maga lesz a fehér, és jön a fekete leves: a rettenetes reváns!
Szerelem
Pablo Antonio Lopez nyomán
Nem úgy történt. Nem volt oka. Nem volt célja. Nem akart szerepet játszani. Nem akart valamilyen kívánalomnak megfelelni. Nem akart tetszeni valakinek. Nem akart elérni valamilyen hatást. Nem akart valaki tudomására hozni valamit. Nem akart változásokat sürgetni. Nem akart titokzatos, felfoghatatlan vagy képletes jellé válni. Nem akart fontos lenni. Nem akart lenni.
Hogy miért történt? Mert elkerülhetetlen volt. Mert úgy adódott. Mert olyan volt a csillagok állása. Mert olyan a világegyetem szerkezete. Mert megtörtént.
A talányosság a mindenség kötőanyaga. Szerettelek és szerettél, ki tudja, milyen okokból. Elhagytalak és elhagytál, mert elhagytalak és elhagytál.
Lelki rokonságról beszélni hazugság volna. Szerettelek, mert muszáj volt szeretni téged.
Író a kútban
Kiszáradt kútba esik egy csillagtalan, sötét éjszakán egy író. Torka szakadtából segítségért kiabál. Meghallják a közelben lakó szűrös, gubás emberek, s odakurjantja egyikük a lármára előcsoszogó szomszédoknak:
– Ángyika, sógor, Tóni bácsi! Keríjjenek mán valami lajtorját mög pányvát, hogy a faszi ki bírjon kászálónni a kútbú!
– Irodalmi magyarsággal azt nem így mondjuk ám – harsogja az író a kút fenekéről –, hanem úgy, hogy hozzatok létrát és kötelet!
– Ennek is be kék zsindölyöztetni a fejit… No, akkó maraggyon a zúr, ahun van, még mink mögtanújjuk a zirodalmi magyarságot! – csattan a válasz, és sorsára hagyják a tudákos alakot.
Az író leforrázottan kuksol a kiszáradt kút legalján. – Mit tudjátok ti, nem szándékosan estem-e be, és ki sem akarok jutni? Sit ius liceatque perire poetis. Dögöljön csak meg a költő! Aki erőszakosan megmenti, éppúgy vét, mint aki meggyilkolja.
Mit van mit tennie, mondatokat fogalmaz – azazhogy ír; azt sem tudni, milyen bűnért ír. Atyái sírhalmára vizelt? Se tolla, se papírja, sötét is van, tehát a fejében ír: „Ő Szent Fölsége a trónusán ült, és körülötte ott álltak…”
A legderekabb tündér
Ő Szent Fölsége a trónusán ült, és körülötte ott álltak mind a segítő szellemek, jó tündérek és őrző angyalok; valóságos regiment. És előlépett egy a jótét lelkek közül, és mélyen meghajolt.
– Honnét jössz? – kérdezte Ő Szent Fölsége.
– A Közel-Keletről. Harminc évig dúlt a háború, ömlött a vér, állandó volt a zűrzavar. Én békét szereztem. Hatástalanítottam a föld, a víz és a levegő vegyi és nukleáris szennyeződéseit, és meggyógyítottam az élők lelkét – válaszolta a tündér.
– Mennyi idő alatt tetted ezt? – tudakolta Ő Szent Fölsége.
– Harminc nap alatt – felelte a jótét lélek.
– Miért kellett ehhez ilyen sok idő? – És Ő Szent Fölsége mosolyogva így szólt a körülötte állókhoz: – Ha mi volnánk a Sátán, most megvesszőztetnénk ezt a renyhét. De mint tudjátok, nem mi vagyunk a Sátán.
Mindenki boldogan kacagott; imádták Ő Szent Fölsége pazar humorát.
És jött a másik tündér, meghajolt, és így beszélt:
– Én a tengereket jártam, tornádókat, szökőárakat és cunamikat csillapítottam, sok száz négyzetkilométernyi olajszőnyeget tüntettem el, hajók tucatját mentettem meg az elmerüléstől, és emberek sokaságát a vízbe fúlástól.
– Mennyi idő alatt cselekedted ezeket? – kérdezte Ő Szent Fölsége.
– Tizenöt nap alatt – felelte a másik tündér.
– Ilyen keveset végeztél ennyi idő alatt? Ej, ej! – A körülállók is rosszallóan csóválták a fejüket.
Jött a harmadik jótét lélek, és azt mondta:
– Én eltüntettem a föld színéről az összes szuper- meg hipermarketet, plázát és bevásárlóközpontot. Megsemmisítettem minden televíziót, riasztókészüléket, biztonsági kamerát és mobiltelefont. Ezenkívül Hajdúböszörményben elcsitítottam egy kaszára-kapára kapott lakodalmas nép civódását. Sokak vérét ontották volna ki, a vőlegényt is megölik, ha be nem avatkozom. Még ugyanaznap este nekiveselkedtem, és a radványi sötét erdőben kivágtam minden fát, a derekukból boroshordót, az ágaikból ölfát csináltam, mindent behordtam Bárczi Benőék majorjába, a fák tövét kiirtottam, a földet fölástam, beültettem szőlővel, s tettem róla, hogy a szőlő meg is érjen, meg is legyen szedve reggelig, a must ki legyen forrva, a bor meg legyen tisztulva, s ott álljon belőle egy kancsó kóstoló Arany János tekintetes úr reggeliző asztalán. És most eljöttem, hogy mindezt megjelentsem néked.
Ő Szent Fölsége megkérdezte tőle:
– Mennyi idő alatt tetted ezeket?
– Egy nap alatt – felelte a harmadik tündér.
– Ennyi idő alatt ugyan többet is végezhettél volna! – mondta Ő Szent Fölsége. A körülállók egyetértően bólogattak.
És jött a negyedik tündér, és így beszélt:
– Én egy politikus mellé szegődtem. Negyven évig fáradoztam, mire sikerült rábírnom, hogy a nyilvánosság előtt legalább egyszer, életében először és utoljára, igazat szóljon: „Eladtam magam népem szipolyozóinak. Ők juttattak hatalomra, az ő érdekeik szolgálata szabta meg minden lépésemet. Amit csak mondtam és cselekedtem politikai pályámon, az mind-mind hazugság volt, teljes hazugság, és semmi más, mint hazugság.”
Ennek hallatára Ő Szent Fölsége fölkelt trónusáról, levette a maga fejéről a koronát, és a legderekabb tündér fejére tette, majd maga mellé ültette és megcsókolta őt, és azt mondta neki:
– Jer ide mellém, segítő szellemek eleje, jó tündérek gyöngye, őrző angyalok dísze, jótét lelkek büszkesége! Hősiesen, mindenkinél többet fáradoztál, és a legnagyobb munkát te végezted!
Rózsamészárlás
„A Rózsamészárlást nem lehetne elhagyni? Ebben a kiélezett helyzetben valaki biztosan ránk húzná a vizes lepedőt. Ha hozzájárulsz, hogy e nélkül közöljük, januári számunkban lehozzuk.”
Egy vidéki folyóirat főszerkesztője
Hunnia miniszterelnöke reggelenként helikopterről ellenőrzi, hogy magasról nézvést megvan-e még az ország. Valahányszor virágoskert fölé ér („Lassítson csak, János!”), távcsöves puskájával célba veszi a rózsák fejét, odapörköl, és közben imádkozik:
Hiszek egy Istenben,
hiszek egy hazában,
hiszek egy isteni örök igazságban,
hiszek Magyarország feltámadásában.
Piff neki, a kurva anyját, bele a közepébe!
Ámen.
A gazdagok megköszönik
Ha nem tudnád: soha nem fog a szádba repülni a sült galamb, soha nem fog öledbe hullani a lottó-főnyeremény. Arra viszont igen jók az esélyeid, hogy valami nyomorúságos munkahelyen kínlódd végig az életed. Mégpedig azért, mert a jelek szerint nem a megfelelő – magyarán rossz – társadalmi osztályba születtél bele.
Ne köntörfalazzunk: te a dolgozók kasztjához tartozol. Részvétem!
Emiatt aztán nincs meg hozzá a neveltetésed, az iskoláztatásod, a kapcsolatrendszered, a jó modorod, a megjelenésed és az ízlésed, hogy valaha is közénk tartozhass. Igazából csak egy budapesti telefonkönyv méretű könyvben férne el az a temérdek tisztességtelen előny, amivel mi rendelkezünk a te rovásodra. Ezért is szerez nekünk akkora megkönnyebbülést a tudat, hogy te továbbra is hitelt adsz a „társadalmi igazságról” meg az „egyenlő esélyekről” szóló tündérmeséknek.
Persze az olyan rangkülönbségekre épülő társadalmi rendszerben, mint a miénk, sohasem volt sok hely a csúcson. Azt a kevés helyet mi meg már elfoglaltuk – és annyira szeretünk idefönt, hogy itt is akarunk maradni. Viszont szinte mindig akad a társadalmi ranglétrán valaki, akinél különbnek érezheted magad, akibe időnként belerúghatsz. Még a legutolsó utcaseprő is talál valami nyomorult alakot, aki nála is lentebb van a csipkedési rangsorban, tehát kigúnyolhatja és leköpdösheti. Legyél hálás a vendégmunkásoknak, a prostituáltaknak és a hajléktalanoknak!
Mindig tartsd szem előtt, hogy ha az olyanok, mint te, valamennyien gazdasági biztonságot és társadalmi előjogokat élveznének, nem maradna senki, hogy elvégezze azt a rengeteg unalmas, veszélyes, rosszul fizetett munkát gazdasági rendszerünkben. Nem maradna senki, hogy megvívja a háborúinkat, amelyeken gennyesre keressük magunkat, nem maradna senki, hogy vakon kövesse korlátlan hatalmú bankjaink és multinacionális nagyvállalataink rendelkezéseit. És aligha maradna bárki is, hogy alázatosan elvánszorogjon a sírig, anélkül, hogy teljes életet élne, anélkül, hogy kibontakoztatná az alkotóképességét. Úgyhogy rajta, csak így tovább!
Mi cinkelt kártyákkal játszunk, ezért mindig mi vagyunk a nyerők. Miénk a vár, tiétek a megpiszkált génállományú gyümölcsből kotyvasztott, rákkeltő adalékokkal dúsított lekvár. Mi egészségesen és sokáig élünk, ti meg egészségtelenül és rövid ideig. Igaz, hogy korán el fogtok patkolni, de majd meglátjátok, milyen sokáig eláll a hullátok az ételeitekben levő rengeteg tartósítószer, meg a belélegzett vagy magatokba nyelt vegyi mérgek miatt…
Nem csupán szeretünk gazdagok lenni, hanem muszáj is gazdagnak lennünk, mert nekünk száz fogunk és három gyomrunk van, tehát rengeteget kell ennünk, és eszünk is, legalább százszor annyit és százszor finomabbakat, mint ti. Ti soha nem érthetitek meg a mi százfogúságunkat és háromgyomrúságunkat, de ne is értsétek meg: nem az a dolgotok, hogy minket megértsetek. És palotákban kell laknunk, mert mi egyszerre száz szobában alszunk, és egyszerre száz nővel szeretkezünk – mégpedig a világ leggyönyörűbb nőivel, akikről ti még csak nem is álmodozhattok.
Természetesen igyekszünk kijátszani benneteket egymás ellen, valahányszor ezt diktálja az érdekünk: a jól kereső munkásokat a rosszul keresőkkel, a szakszervezeti tagokat a szakszervezeten kívüliekkel, a magyarokat a cigányokkal, a férfiakat a nőkkel, a hazaiakat a külföldiekkel szemben. Szüntelenül lefelé szorítjuk a béreteket, hol az „adósságszolgálatra”, hol a „konvergencia-kényszerre”, hol az „egyre növekvő energiaköltségekre”, hol a „konkurenciaharcra” hivatkozva. Mihelyt kilógsz a sorból, vagy veszélyeztetni mered a profitunkat, azonnal a munkanélküliek szemétdombjára lökünk.
Szerencsére a leghalványabb sejtelmed sincs róla, hogy valójában mi történik – így aztán az eszkimókat, az idegenveséjűeket, a balkezeseket, a fitos orrúakat, a nem eléggé fitos orrúakat vagy a tűzoltózenekarokat hibáztatod sanyarú életkörülményeidért. De hogy egy cseppet kikapcsolódhass szakadatlan gazdasági zsarolásaink egyhangúságából, megengedjük neked, hogy jámbor, agymosott szavazóbaromként részt vehess az általunk színre vitt össznépi bohózatban, amit a magadfajta egyszerű emberek „választásoknak” hívnak, s aminek eredményeit mindig a médiánk, főként pedig a választási eredményeket összesítő szoftverek döntik el, amelyeket megrendelünk számítógép-programozóinktól.
A politikusok annak adják el magukat, mégpedig egymással versengve, aki a legtöbbet kínálja nekik. Tudatlanságodban hagyod, hogy újra meg újra levegyenek a lábadról az ígérgetéseikkel, pedig ők mind egy szálig a mi zsebünkben vannak, a mi kezünkből esznek, nekünk dolgoznak, nem nektek, Lenint, Sztálint, Hitlert, Mussolinit meg a többieket is mind mi pénzeltük és pénzeljük. Balgán elhiszed, hogy a jobb- meg a baloldal szemben áll egymással, mi meg harsányan röhögünk rajtad. Mi aztán tudjuk, hogy minden fontos – mármint nekünk fontos – kérdésben tökéletes köztük az egyetértés.
Azért tartjuk a politikusokat, hogy elhitessék veled: birtokában vagy a választás szabadságának. Ez persze nem igaz. Soha semmit nem választhatsz szabadon. Mindig csak azt választhatod, akit és amit mi előre kiválasztunk neked. Rab vagy, egy börtöncella foglya. A politikusok meg a média elhitetik veled, hogy az a szabadság, ha új bútorokat állíthatsz a zárkádba, átfestheted a falakat, kicserélheted a tapétát, új rácsokat szerelhetsz az ablakokra vagy átlátogathatsz a szomszéd cellákba.
Belőled talán hiányzik is az a mohó, kényszeres vágy, hogy olyan gazdagságra, hatalomra és tekintélyre tegyél szert, mint mi. Lehet persze, hogy őszintén szeretnél változtatni az életeden, de közben félsz is a vágyott változásoktól, emiatt te meg a hozzád hasonlók az örökös idegbaj poklában éltek. Úgy haladsz végig az életen, akár a gép, betöltöd a rád rótt társadalmi szerepet, és rettegsz, hogy mit gondolnának a többiek, ha ki mernél törni a börtöncelládból.
Örömmel látjuk, milyen jól működik a totális ellenőrzésedre működtetett rendszerünk: elhitetjük veled, hogy szabad vagy, pedig minden cselekvésed, minden választásod, minden megnyilvánulásod, vélekedésed, gondolatod, vágyad, álmod az általunk kijelölt mintákat követi, hiszen a hivatalos kultúra, a közoktatás, a média, a szórakoztatóipar (a sportot is beleértve), a vallás, a zsoldunkban álló természettudomány, történetírás, közgazdaságtan, szociológia és politológia – mint megannyi marketing-ügynökség – mind-mind azt sulykolja beléd, amit mi megrendelünk tőlük, mind-mind szakadatlanul rakja rád az egyre újabb szem- és agyellenzőket.
Az is nagy örömmel tölt el bennünket, hogy nem halt még ki belőled a „munka erkölcse”, jóllehet olyan a gazdasági rendszerünk, hogy a legtöbb munkahely rombolja a környezetet, aláássa testi-lelki egészségedet, kiszipolyozza belőled a te becses, egyszeri életedet az utolsó cseppig. Minekünk édeskevés fogalmunk van a munkáról, neked viszont van jócskán, s ennek nem győzünk örülni!
Persze lehetne másmilyen is az élet. A társadalmat értelmes módon is be lehetne rendezni, hogy kielégítse a népesség valódi szükségleteit. Te meg a hozzád hasonlók vállvetve, együtt kiharcolhatnátok, hogy megszabaduljatok a mi uralmunktól. De ti ezt nem tudjátok. Valójában el sem tudjátok képzelni, hogy másféle élet is lehetséges. Rendszerünknek talán ez a legnagyobb és legfontosabb vívmánya – hogy elraboltuk tőletek a képzeleteteket, az alkotóerőtöket, elraboltuk tőletek azt a képességet, hogy saját fejetekkel gondolkozzatok, és saját javatokra cselekedjetek.
Mindezekért szívtelen szívünk legmélyéről köszönetet mondunk nektek. A ti hűséges áldozatkészségetek nélkül nem fürödhetnénk tejben-vajban; a ti munkátok élteti a mi rendszerünket. Hálásan köszönjük nektek, hogy – még ha nem tudtok is róla – tudjátok, hol a helyetek! Semmik vagytok, és azok is maradtok.
Tíz frank
A párizsi kommün idején egy utcai tüntetésen fekete szakállas szónok pattant az emelvényre, és széles karmozdulatokkal kísért hosszadalmas szónoklatban fejtette ki, miért kell elvenni a gazdagoktól a vagyonukat. A bérrabszolgákból és munkanélküliekből álló közönség tomboló lelkesedéssel helyeselt. Rothschild is jelen volt a tüntetésen. A végén odaintette magához a szónokot: – Nézze, Kohn, nekem van négyszázmillió frank vagyonom, Franciaországban pedig van negyvenmillió ember. Egy emberre tehát tíz frank jut. Itt a tíz frankja, és hagyjon engem békén!
Nincs mentség
R. D. Laing nyomán
Az emberiség el van idegenítve valódi lehetőségeitől. Elidegenedésünk a gyökerekig hatol. Ennek fölismerése nélkülözhetetlen ugródeszkája a jelenkori élet bármely vonatkozásáról szóló bármely komoly elmélkedésnek.
Lóvá tett, elbódított, sőt – a legnemesebb eszmények magaslatáról nézve – tébolyult lények vagyunk, elidegenedve igazi énünktől, egymástól, a szellemi és az anyagi világtól.
Olyan világba születünk bele, ahol elidegenedés az osztályrészünk. Lehetőségeink szerint emberek vagyunk, de elidegenedett állapotban. Ez az állapot nem valamiféle természeti adottság. Jelenkori végzetünket, az elidegenedést emberi lények emberi lények és az élővilág teljessége ellen elkövetett gyalázatos erőszakosságai hozták és hozzák létre.
A manapság megjelenő, papírra nyomtatott vagy digitalizált könyvek, folyóiratok, képes újságok, napilapok, a forgalomba kerülő filmek, DVD-k, zenei CD-k, a tévécsatornákon és a rádióadókon sugárzott műsorok, a színházi előadások, koncertek, „sportesemények”, politikai nagygyűlések, tudományos konferenciák, nemzetközi tanácskozások, képzőművészeti tárlatok, irodalmi szimpóziumok, zsinatok, koncíliumok, konzíliumok és az összes többi gagyi rendezvény legnagyobb részére nincs mentség. Fekete foltnak a festő vásznán, csöndnek a filmvásznon vagy a képernyőn, egy üres fehér papírlapnak talán van még némi létjogosultsága. Az igazságnak és a társadalmi „valóságnak” alig van köze egymáshoz. Álesemények vesznek körül bennünket. Hamis tudatunk révén alkalmazkodunk hozzájuk, és valóságosnak meg igaznak, vagy akár szépnek is látjuk őket. Társadalmunkban az igazság immár nem annyira abban rejlik, amik a dolgok, hanem abban, amik nem. A száműzött igazság fényében társadalmi valóságunk dermesztően ocsmány és undorító. Szépség, ha nem hazugság, szinte már el sem képzelhető.
Mit tehetünk? Mi, akik úgy-ahogy még elevenek vagyunk, és a kivénhedt kapitalizmus egyre-másra görcsökbe ránduló fő- és alfészkeiben élünk, tehetünk-e többet, mint hogy kifejezzük a hanyatlást körülöttünk és bennünk? Tehetünk-e többet, mint hogy elénekeljük fájdalmasan keserű dalainkat kiábrándulásról és vereségről?
A jelen kívánalma és a múlt kudarca ugyanaz: ízig-vérig öntudatos és önkritikus emberi számadás az emberről.
Senki sem kezdhet el gondolkozni, érezni vagy cselekedni, ha nem a saját elidegenedéséből indul ki.
Valamennyien gyilkosok és prostituáltak vagyunk, akármilyen kultúrához, társadalomhoz, osztályhoz, nemzethez tartozunk is, akármilyen normálisnak, erkölcsösnek vagy érettnek hisszük is magunkat.