Benkő Krisztián: Hamupipőke szereti, ha megverik
„Ő galamb, és nem oroszlán. Kis, fehér, aranyszirmú virág, nem mérges gomba. Bárki megvadulna attól, ha egy galambot vagy egy virágszálat látna ostort csattogtatni.”
Jukio Misima: Madame de Sade
Az idén ötvenéves, eredetileg történelem szakon végzett brit Erika Leonard saját bevallása szerint maga is meglepődött „romantikus kultuszregényé”-nek (fanfiction), az Ötven árnyalat-trilógiának a rendkívüli sikerén.
Hiszen a könyvsorozat eladási mutatói (például 2012-ben első helyen végzett a New York Times bestsellerlistáján) azt bizonyítják, hogy a kielégítetlen középkorú háziasszony vágyfantáziái – az elbűvölően jóképű, fiatal és milliárdos amerikai Christian Grey szerelembe esik egy középosztálybeli lánnyal, akit bevezet rejtélyes életébe, és elhalmozza a luxus örömeivel – a nők nagy részében ott tombolnak. A feminizmus tanításai olyannyira nem érintették meg a holdvilágos éjszakákon álmodozó leányokat, hogy a mazochizmus útjára is szívesen lépnének egy jobb élet reményében: „dühöngő női hormonok remegő masszáját hagyva maguk mögött”.
A német romantika korában a Grimm-fivérek által népszerűvé tett Hamupipőke (Aschenputtel) történetének legismertebb kortárs változatához, a Micsoda nő (Pretty Woman) című hollywoodi szuperprodukcióhoz képest mindazonáltal – talán bölcsész múltja révén – a szerző feljebb tette a lécet: ezúttal nem egy kurtizánt, hanem egy fokozattal intellektuálisabb női főhőst, a filozófia szakos Anát választotta be a gyönyörök kertjébe. Ebből adódik, hogy James hősnője időnként furcsa idegen szavakat gondol magában (vannak kurzivált belső monológok), sőt valószínűleg a Washingtoni Egyetem filozófia szakán megismerkedhetett irodalmárokkal is, hiszen gyakran használ hasonlatokat: például, hogy az anyja olyan szeszélyes, mint egy aranyhal, minden héten mást gondol, vagy, hogy a lovag pillantásától (ekkor még szűzen) olyan „vörös lettem, mint a Kommunista kiáltvány”. A belső monológok leggyakrabban használt kifejezése a „Szent szar!”, és ez jellemző is a regény narratológiai szerkezetére, hiszen a kimondott és ki nem mondott szavak játékán túl semmilyen elbeszélés-technikai érdekesség nincs a regényben, a fejezetekre bontás is gyakorlatilag felesleges, mert minden esetben ugyanott folytatódik a történet, ahol az előző fejezet befejeződött: úgy tűnik, a regény célközönsége nem az idősíkok csavargatására bukik. (Egy személyes ismerősöm, hasonló álmokkal például azt hitte, hogy Vincent Vega nem halt meg Tarantino Pulp Fiction című filmjében, miután Butch gépfegyverrel szétlőtte, mivel a film végén újra szerepelt.) Anastasia Steele azért szokott – annál a regénynél, melynek világába belecsöppent – igényesebb irodalmat is olvasni, hiszen a szakdolgozatát Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényéről írta: ennek a a szegénység elől, reménykedve egy gazdag családhoz szolgálónak elszegődő lánynak a történetét vulgarizálja E. L. James.
A könyv kölcsönöz motívumokat a dél-amerikai szappanoperákból is (gondolhatunk például az Esmeralda című klasszikusra, melyben a gazdag José Armando beleszeret a vak cselédlányba), de eredetiségét bizonyítja – a szado-mazo pornográfia népszerűsítése mellett (ezt a regényt nem Spiegelmann Laura írta!)–, hogy miután Ana azonnal szakít latino udvarlójával, ahogy megismerkedik Greyjel, már körülbelül három oldallal később kiderül, hogy a „veszélyesen titokzatos” Christiant örökbe fogadták szülei, vagyis erre a meglepetésre nem kell várnunk egészen a 26. fejezetig. A pszichológusok számára is tartogat némi izgalmat a prózai gyöngyszem, mert talán gyermekkori élményei állnak Grey „mély melankóliá”-jának, „szomorú oldalá”-nak hátterében.
Ahogy a férfi főszereplő titokzatosságát jelző, tizenöt különbözőféle mosoly után haladunk előre a történetben, Anában felmerül, lehet, hogy Grey a cölibátus híve, mire őnagysága vidáman áttereli a szót az inkvizíció témájára – de a naiv kislány a felhőkarcoló liftjében elcsattanó első csók után még mindig görög istennek képzeli udvarlóját. Fokozatosan szüremkednek bele a regénybe a késő felvilágosodás kori és a koraromantikus irodalom elemeinek lebutított motívumai: Sade márki Sodoma 120 napja című regényéből a részletes és szigorú szabályokat tartalmazó szerződések, vagy a levélregények stílusa (a trilógia első kötetének jelentős részét teszik ki az egy-két mondatos elektronikus levélváltások az Uralkodó és az Alávetett fél között). Christian magánlakásának (ahová magánhelikopterével érkeznek) részletes leírása már kezdi izgalmasabbá tenni a sztorit a hetero szado-mazo pornó iránt fogékony olvasók számára:
„Az illat az első, ami feltűnik […] A falak és a plafon mély, sötétburgundi színben, ez némi anyaméh jelleget ad az amúgy tágas szobának. […] A falon, az ajtóval szemben jókora fakereszt. Fényesre csiszolt mahagóniból van, és mindegyik sarkában bilincsszerű szíjak. Fölötte széles vasrács lóg a plafonról, legalább két méteres, és arról mindenféle kötelek, láncok és béklyók csüngenek. Az ajtónál két hosszú, csiszolt, díszes faragott oszlop, akár egy lépcsőkorlát hosszabb fordulója, lóg le függönyrúdként a fal mellett, rajtuk korbácsok, lovaglókorbácsok, ostorok, és fura kinézetű pelyhes eszközök ijesztő sora. […] – Fenyítőnek nevezik. – Christian hangja nyugodt, lágy.”
A szerződések, a megengedhető dolgok listája (Arthur C. Danto írta híres, Robert Mapplethorpe-ról szóló monográfiájában, hogy a szado-mazo szex a bizalomról szól) egyre bővül a történetben előrehaladva. „Alávetett fél péntek estétől vasárnap délig elérhetővé teszi magát Uralkodó fél számára” – csak egy részlet a Törvényből – „a szerződés hatálya alatt Uralkodó fél által meghatározott időben”. Mindenesetre a legelső kontraktusban, amelyet Miss Steele-nek alá kell írnia, az szerepel, hogy vér nem folyhat egyetlen aktus során sem. Amikor azonban a 21 éves lány elárulja, hogy még szűz, Grey – dühösen bár, de elveit feladva – beleegyezik, hogy az első éjszakára módosítsa a jelmondatát, miszerint: „én nem szoktam szeretkezni, én baszni szoktam”. Hiszen a szüzesség elvesztése óhatatlanul vérzéssel jár, vagyis a legelső közösülést kénytelen az anyagi kényeztetésért (prostitúció) cserébe elvárt feltételek (drága ruhák, szépségszalon, egészséges táplálkozás, testedzés, de kipihentség) és teljes alázatosság megszegésével szeretkezésnek minősíteni. Majd haladunk egyre lejjebb a Pokol bugyraiba: mélytorkozás („kemény és puha egyszerre, akár a bársonyba tekert acél”), hüvelyi öklözés, anális behatolás, ondó lenyelése, anális öklözés, dildózás, kéz és boka összekötése, felfüggesztés, elfenekelés kézzel vagy ostorral, pálcázás, harapás, mellbimbó- és genitális csipesz, jegelés, forró viasz. Amikor a keményebb verziót elolvassa Ana, ilyen gondolatok fordulnak meg a fejében:
„Szentséges basszantyú! Szó sem lehet róla, hogy egyáltalán fontolóra vegyem ezt az étlapot! […] Zsong a fejem. Hogy egyezhetnék bele ilyesmibe?! És állítólag ez mind az én javamat szolgálja, az én szexualitásomat deríti fel, a határaimat – méghozzá biztonságosan! […] De ha belegondolok, a házassági eskü szövegében nincs benne ugyanez a szó… engedelmesség?”
Minden bizonnyal a nyájas olvasót nem lepi meg, hogy Miss Steele nem sokat teketóriázik a döntést illetően, és a regény hátralévő részében mindenki gyönyörködhet a női odaadásban és a készséges mazochizmusban.
A trilógia első részének utolsó fejezetében Christian egy nagyszabású szertartásos közösülés után játszani kezdi pianón Chopin Opus 28, numero 4, e-moll zongorajátékát, „fénybuborékban ülve a sötétben”, de Ana megkéri, hogy inkább Bach fenséges Marcellójával verje ki szeméből az álmot, és az Uralkodót doromboló cicája meggyőzi, hogy a szerződésből törölhetik a kötelező rendszeres étkezést: „Nem bántalak. Nem jobban, mint amit elviselsz” – mondja a férfi nagylelkűen, majd a lány kérésére – „büntess meg” – úgy elfenekeli, hogy „a feneke, mintha lángolna”. Végül Ana zokogva száll be a sofőr mellé a limuzinba, mert látszólag a vágy titokzatos tárgya megunta társaságát. De E. L. James minden nő szívét megdobogtató regényének következő két kötete egész biztosan tartogat még izgalmakat a műfaj szerelmeseinek – bár magam ezek elolvasására már nem vállalkoztam.
(E. L. James: A szürke ötven árnyalata. Ford.: Tótisz András. Ulpius-ház, Budapest, 2012, 524 oldal, 3999 Ft)
A kritika címét Zsadányi Edit Hamupipőke nem megy a bálba: A Hamupipőke-történet kortárs amerikai regényekben című írása ihlette (Literatura, 1997/4, 389‒402.).