Poór József – A skipper

Kamikéz, a skipper, éjeket nap­pal­lá té­ve, s nap­pa­lo­kon az éj­sza­ka fá­radt­sá­gá­tól szem­beszél­ben szán­tott már mér­föl­dek szá­za­in át egy óce­ánt át­sze­lő ver­se­nyen, és ak­kor azt kel­lett lát­nia, hogy az  ár­boc már nem bír­ja, s men­ten el­száll. Egy fél­órá­val még előbb, ami­kor vis­­sza­ült a sza­ba­don csap­ko­dó kor­mány­rúd­hoz – olyan volt az a rúd, me­lyen pá­ran már raj­tafe­lej­tet­ték pil­lan­tá­su­kat nem egy eu­ró­pai ki­kö­tő­ben, mar­ka rá­forrt az ívelt ke­mény­fá­ra, s egy ol­dal­pil­lan­tás­sal nyug­táz­ta a mű­sze­rek ér­té­ke­it –, úgy hit­te, hogy ép­pen ide­je volt, ami­kor át­ren­dez­te  a pony­vá­kat.

Gyil­kos vág­ta volt.

A Vik­tó­ria orr­tő­ké­je há­nya­dék­zöld hul­lá­mo­kat  ha­so­gat­va lövellte a víz­per­me­tet, a sós zuhany be­csa­pó­dott a kor­mány­ál­lás­ba, s kön­­nye­ket csalt az em­ber szemébe… A BBC-adó időjárásjelző szol­gá­la­ta a to­váb­bi­ak­ra sem ígért sok jót. A 7-es alap­ra be­tö­rő 8-as, 9-es szélnyomások mi­att éle­sí­te­nie kel­lett, pár fok­kal rá­sza­ladt még szél­re, ami­kor dob­hár­tyaszag­ga­tó csattanással va­la­mi meg­in­dult. Az ijedt­sé­gé­ből fel­ocsúd­va ka­szá­ló kar­csa­pás­ok­kal me­ne­kült a lezú­du­ló kö­te­lek, csi­gák, a vi­tor­la­rúd, s egyéb lel­tár­nyi kel­lék nya­ká­ba zú­du­ló tö­me­gé­től, köz­ben a ka­bin­te­tő­re esett a pil­lan­tá­sa. – Ezt nem te­he­ti meg ve­lem! – né­zett ki­gu­vadt szem­mel az ár­boc üres he­lyé­re. A fém­ár­boc le­haj­lott ke­resztme­re­ví­tő rúd­ja ir­gal­mat­la­nul pü­föl­ni kezd­te a ha­jó­test hé­ját, s az óce­án, mint egy fe­ne­vad, mely­nek hab­zó, fény­lő, ola­jos bő­re alatt ele­ven élet lük­tet, csak ro­ha­mo­zott.
A skipper a víz­zel ma­ra­kod­va, ki tud­ja há­nyad­szor ve­tet­te ki a hur­kot a derékba roppant dúralumínium ár­boc­ra, s mi­kor­ra vis­­sza­tor­náz­ta a cson­kot a fe­dél­zet­re, úgy dőlt be a kormányállásba, mint aki azt sem lát­ja ma­ga kö­rül, hogy a szél­mar­can­gol­ta fel­hők kö­zül vi­gyo­rog a Hold, és a szél meg Golf-áram­lat ere­je a ver­seny me­net­irá­nyá­val el­len­tét­ben, nagy­já­ból Ang­lia fe­lé so­dor­ja.
Esze­ve­szett ének­lés­be fo­gott. Úgy éne­kelt, mint­ha a nép­te­len ten­ger len­ne elő­adá­sá­nak leg­meg­fe­le­lőbb szín­he­lye. Az­tán a men­tés köz­ben, egy idő­ab­lak­ban szü­lő­fa­lu­ja, a ma­gas he­gyek fész­ké­ben ülő Nový Lodovan úszott be a lá­tó­me­ze­jé­be. Az időmozi elő­adá­sa alatt, meg míg csa­to­kat, hur­ko­kat és cso­mó­kat kö­tött az ár­boc­csonk­ra és a csapkolódó bumrúdra, ar­ra gon­dolt, hogy dél­előtt tíz­kor, ami­kor itt for­dul­ni és erő­söd­ni  kez­dett a szél, s ere­je már a nyol­cas­ba for­dult, ak­kor a lodovaniak oda­ha­za már jól­la­kot­tan odébb­áll­tak az asz­tal­tól. Az it­te­ni szél már pró­bá­ra tet­te vol­na az ott­ho­ni park­nak és a szi­get­nek a fá­it, hi­szen a nyol­cas­ban comb vas­tag­sá­gú ágak re­cseg­nek, tör­nek. Az szent, hogy a tí­zes, az be­tett vol­na a park­nak! Az szent igaz – jaj­gat­ta min­de­ne Kamikéznak. A tí­zes­nél a ta­vi vi­tor­lá­zók tíz­pa­ran­cso­la­ta azt mond­ja: menekülj, ahogy tudsz! – bár mind­egy, úgy­is ké­ső. Lodovan, Lodovan, a tí­zes te­tő­ket rö­pít le, épü­le­te­ket ron­gál, men­ni csak szél­irány­ban le­het, s kép­zeld hoz­zá az óce­án hör­gé­sét, s a szél  trom­bi­tá­lá­sát. Ár­boc volt, ár­boc nincs!
Más­nap, a haj­na­li órák­ban, a dü­lön­gé­lő kor­mány­ál­lás­ból ke­res­te a szex­táns tük­ré­ben a Na­pot és a ho­ri­zon­tot. Egy is­mé­telt el­len­őr­ző be­mé­rés után, im­már a nap­ma­gas­ság ismeretének bir­to­ká­ban, vagy tíz­per­ces szá­mo­lás után úgy ége­tett az uj­jai közt tar­tott ceruza, mintha ki­gyul­ladt vol­na.  Ezt tet­te ve­lem, gon­dolt az óce­án­ra fa­nyar íz­zel, öt­száz mér­föld­re a part­tól, a ver­seny ne­gye­dik nap­ján.
Az el­ső fe­dél­zet­re be­ül­te­tett egy rög­tön­zött pótárbocot, mert el­dön­töt­te, hogy vis­­sza­tér Ang­li­á­ba egy új árbocért.  Ad­dig is rend­szert a zűr­za­var­ba! In­nen me­ne­kül­ni csak mun­ká­val le­het. Pe­dig, is­te­nem­re, ez az em­ber in­kább küz­dés­re ter­mett.    
A skipper a friss hát­szél­nek ren­dez­ve a vi­tor­lá­kat ön­kor­mány­zó fu­tás­ra bír­ta a ha­jót, bár az, eb­ben a po­zí­ci­ó­ban, esze­ve­szet­ten dülöngélni kez­dett. Va­la­mi han­gu­la­ta csak tá­madt, ha an­nak le­het­ne ne­vez­ni pat­to­gó ká­rom­ko­dá­sát, mert a vi­tor­lás fal­ni kezd­te a mér­föl­de­ket. Szókin­csé­ből az­tán mint­ha el­fogy­tak vol­na a kén­sár­ga szó­vi­rá-g­ok, ami­kor má­sod­szor ad­tak hírt a rá­di­ó­ban a ver­seny­zők egyi­ké­ről, Francis Chi-chesterről, hogy  baj­ban van. Ha el­men­ne a vizekről ez az ides­to­va het­ven­éves csi­bész, min­dig is hi­á­nyoz­na a par­ti kocs­mák­ból, de a tengerről már so­sem…
Plymouth-ban ta­lál­koz­tak elő­ször, Francis-ból áradt a bi­za­ko­dás, tekintetében de­rű csil­lant, jó­kedv­vel csa­pott a fe­lé­je tar­tott te­nye­rek­be.                                           
– Ha el­vi­szi­tek elő­lem a pál­mát, baj lesz – ug­rat­ta az esé­lye­se­ket, eze­ket az em­ber­bőr­be bújt tig­ris­faj­za­to­kat. – Baj lesz, fi­úk, nagy baj! És tu­dom – mond­ta min­den szé­gyen nél­kül, hogy mi­kor más­­szak be a há­ló­szo­bá­tok ab­la­kán!
A skipper a rá­dió­je­len­tés­ből még meg­tud­ta, hogy a Vik­tó­ri­á­já­hoz ha­son­ló­kép­pen Ang­lia fe­lé rö­pül a Lú­cia, a Bristoli divat és a Ván­dor­ci­gány is, ami­ből nyil­ván­va­ló volt, hogy villámgyors ja­ví­tá­sok után is­mét rajt­hoz áll­nak. Õk a sze­ren­csé­seb­bek. Mert ti­zen­egy rész­ve­vőt már ki­ütött az óce­án.
– Hány nap ment el! – füs­töl­gött ma­gá­ban Kamikéz, ami­kor vis­­sza­ér­ke­zett Plymouth-ba. – Mit szól majd eh­hez a gye­rek és Ga­bi? – még­is az as­­szony­ra, mert ő meg­fejt­he­tet­le­nebb, rá gon­dolt töb­bet a fér­fi.   
„Ha még egy­szer férj­hez kel­le­ne men­nem, ak­kor az il­le­tő­vel elő­ször a há­bor­gó ten­ge­ren kel­le­ne meg­pró­bál­nunk kö­zö­sen él­ni”– mond­ta egy­szer az as­­szony. Hát ké­pes így nyu­god­tan ha­józ­ni az em­ber?  
Ami­kor Kamikéz Plymouth-ban el­vé­gez­te a ja­ví­tá­so­kat és is­mét ki­ha­jó­zott, at­tól az­tán li­ba­bő­röz­he­tett a mó­ló vé­gé­ben szem­lé­lő­dő em­ber há­ta. Aho­gyan az alig nyolc­mé­te­res ha­jócs­ka ki­ért a hul­lám­vé­dők ol­tal­má­ból és a las­san az óce­án kö­ze­pén vi­tor­lá­zók után ve­tet­te ma­gát, a sze­ren­csét­len, tel­jes vitorlázattal, mi­kor más még azt is meg­gon­dol­ta vol­na, hogy a zseb­ken­dő­jét elő­húz­za-e eb­ben a vad szél­ben, ak­kor az em­ber­ben fel­ve­tő­dött a gon­do­lat, hogy mi fán te­rem a  ran­gos­ság. Meg a kér­dés, hogy va­jon hol a ha­tár a szen­ve­dély és az őrü­let kö­zött.                
„ … aki az ere­de­ti rajt­idő után öt­ven na­pon be­lül éri el a newporti cél­bó­ját, csak az nevezhető a ver­se­nyek ér­vé­nyes részt­ve­vő­jé­nek…” – har­ma­dik cik­kely, el­ső be­kez­dés a ver­senysza­bá­lyok­ból.
– És ha nem? – hessegetett el az­tán ma­gá­tól min­dent a he­gyek­ből jött em­ber, ami csak a sza­bá­lyok­ra em­lé­kez­tet­te, s át­ko­zot­tul bizakodva nézett ma­ga elé, mígnem a rá­di­ó­nak a ver­seny­ről adott hely­zet­je­len­té­se, majd a be­mon­dó kö­vet­ke­ző gép­mon­da­ta után fellált, s a vég­te­len­be ve­sző óce­án­ra ordított: – Lodovaniak! – ke­res­te imá­já­ban ere­jét a skipper –, Francis örök élet­re tért! – és is­mét úgy éne­kelt, mint­ha az elő­adás leg­meg­fe­le­lőbb szín­te­re a nép­te­len ten­ger len­ne.
Majd Kamikéznek rö­vid­zár­la­ta lett is­mét. Úgy tett, mint­ha szem­lét tar­tott vol­na a tár­gyak meg a múlt fö­lött:
Va­la­mi­kor hat éven át nyi­kor­gott ke­zé­ben reg­ge­len­ként a lodovani épí­tő­csar­nok ki­lin­cse, en­­nyi évet adott meg éle­té­ből a sors a Vik­tó­ria meg­épí­té­sé­re. Mi­köz­ben gú­nyos, cin­kos mosolyok, fő­is­ko­lai szin­ten tett szak­vizs­gák, zsör­tö­lő­dé­sek, edzőutak, se­lej­te­ző­fu­ta­mok és gyilkos ver­se­nyek kí­sér­ték a vi­tor­lás születését. Mi­re vég­leg zse­bé­be he­lyez­het­te a hos­­szú já­ra­tú sportha­jós­ka­pi­tá­nyi ok­le­ve­let, ha­já­ban már meg­csil­lant egy-egy ősz haj­szál, s ha nem is fo­lyé­ko­nyan, de el tud­ta mon­da­ni  há­rom nyel­ven is:
– Is­me­rős lesz egy­szer még nek­tek a he­gyek­ből jött em­ber, s a Vik­tó­ria majd a hajónemében is a győ­ze­lem is­ten­nő­jét jut­tat­ja min­den­ki eszébe!
A Vik­tó­ria az a vi­tor­lás volt, amely­nek szer­ke­ze­té­be a ház­tar­tás­ból min­den nél­kü­löz­he­tő do­log be­épült. Még a böl­cső lá­bai is (gon­dol­ta Kamikéz, ha jön­ne egy kö­vet­ke­ző gye­rek, ad­dig­ra lesz majd új böl­cső is, hi­szen az előb­bi is az ő ké­szít­mé­nye), öreg­ap­ja szecs­ka­vá­gó­já­nak al­kat­ré­szei, az anya sa­rok­ba ál­lí­tott mo­só­gép­ének rozs­da­men­tes acél­lap­jai meg a töb­bi. Né­mán tűrt a csa­lád, csak a fe­le­sé­ge tet­te szó­vá, hogy­ha már an­­nyi­ra szük­sé­ge volt az aj­tó­kü­szö­bök ke­mény­fá­já­ra, ke­rít­het­ne is va­la­mit a he­lyé­be. És amíg a Vik­tó­ria épült, kü­szö­bök jöt­tek, küszöbök men­tek. De ugyanígy ván­do­rol­tak el a tár­gyak a kör­nye­ző üze­mek­ből is, ahol mint ál­mo­san he­ve­ré­sző da­ra­bok­nak a ha­ve­rok úgy ad­tak ér­tel­met, hogy azo­kat át­men­tet­ték a Vik­tó­ria épü­lő tes­té­be.
Az üzem épült be ab­ba a ha­jó­ba. Mit az  üzem – a ha­za!
Ge­ne­rá­ci­ók esz­kö­zei kel­tek így élet­re a nem akár­mi­lyen kö­zeg­ben, és a ha­jó et­től telt meg az­zal a ki­su­gár­zás­sal, mely­től a he­gyi em­ber skipperé lett és a skipper Kamikéz.
Hogy gon­dolt-e a fér­fi a győ­ze­lem­re Plymouth-ban, a rajt kez­de­tén, nem ne­héz meg­mon­da­ni. A ver­seny­re ös­­sze­se­reg­lő ár­má­di­á­ból a lodovani Vik­tó­ria ka­pi­tá­nya a Pén­tek 13-as vi­tor­lás lát­tán, nem sok jót re­mél­he­tett ma­gá­nak. A vi­lág­ke­rek­ség min­den tu­do­má­nya és le­le­mé­nyes­sé­ge ben­ne volt a Vendredi 13-ban  – szá­mí­tó­gé­pe­ken és mű­hol­dak­kal ér­te­ke­ző pa­ra­bo­la­an­ten­ná­kon kí­vül –, hogy azt ne mond­jam, ta­lán még a kor­zi­kai maf­fia is…  A vi­tor­lás cen­ti­mé­te­rek hí­ján negy­venmé­ter­nyi hos­­szá­ból, két­száz­öt­ven négy­zet­mé­ter­nyi vi­tor­lá­i­ból kö­vet­kez­tet­ni le­he­tett skipperének a vér­szom­jú­sá­gá­ra, aki úgy el­lát­ta a pony­vák kö­rü­li mun­kát, mint a ti­zen­két gye­rek kö­rü­li ten­ni­va­ló­ját a mamon. És ha köz­ben a hely­zet úgy kí­ván­ta, zsong­lőr­ként bil­len­tyű­zött a szá­mí­tó­gé­pes be­ren­de­zés klaviatúráján… Cso­da-e, hogy a Vik­tó­ria és a Pén­tek 13 úgy fes­tet­tek egy­más mel­lett, mint Dá­vid és Gó­li­át. A ki­kö­tő­ben, a rajt­hoz állt tár­sa­ság so­ra­i­ban meg­an­­nyi vi­king arc… Azt is mond­hat­ná az em­ber, hogy öt­ven­egy fér­fi­ban és négy nő­ben fel­tá­mad­tak az ősi ösz­tö­nök,  a vágy, a ka­land és a sza­bad­ság után. S az ár­bo­co­kon, a ma­gas­ban, har­minc­két nem­zet  zász­la­ja…! És azt val­lot­ta Kamikéz, van olyan mar­ha az em­ber, hogy ami­kor a vi­ze­ket jár­ja, né­ha le­ro­han­ja és meg­sok­szo­roz­za ere­jét az az ér­zés,  va­la­hol szá­mon tart­ják és vis­­sza­vár­ják őt. Azok­ban a pil­la­na­tok­ban az em­ber több­ször néz föl az ár­boc csú­csán len­gő szél- és Nap-kínzotta szövetdarabra, s nem ar­ra gon­dol, hogy de ron­gyos­ra sza­kadt ez megint.
Az ibo­lya­fé­nyű köd­ből a ver­seny öt­ven­na­pos ha­tár­ide­jé­nek  nap­ja kö­ze­le­dett.   A ten­gerszí­nen ör­vé­nyek zúg­tak, kö­rös-kö­rül bugy­bo­ré­kolt a víz, mint Goe­the Fa­ust­já­nak üst­je­i­ben, s a Lab­ra­dor-áram­lat kör­be-kör­be for­gat­ta a Vik­tó­ri­át. A ha­jó el­sod­ró­dott az út­irány­tól, köd­be ke­ve­re­dett, a bal csa­pás fe­lől in­du­la­to­san ha­jó­kür­tök bőg­tek, a szél vá­rat­la­nul be­rob­bant, és nyom­ban széj­jelszagatta a  köd­füg­gönyt.
A kö­vet­ke­ző őrült – gon­dol­hat­ták a vi­tor­la­fe­lü­le­tü­ket csök­ken­tő, nyílt vi­ze­ken re­kedt új-skó­ci­ai ha­lá­szok Kamikéz el­szá­gul­dó ha­jó­ját lát­va.
– Elő­re, lodovaniak! – fog­lal­ta is­mert imá­já­ba ha­rag­ját a skipper már so­kad­szor, az ere­de­ti rajt­tól el­telt negy­ven­ki­len­ce­dik na­pon –, Ame­ri­ka csak egy kö­pés­re! – s a Vik­tó­ri­á­val úgy vál­lal­ta az es­ti ro­ha­nást, mint­ha di­rekt er­re épült vol­na.
Dél-Keletről a po­kol ka­pu­ja, Ge­or­ge Bank zá­to­nyai.
Az öt­ve­ne­dik nap.
– Saj­ná­lom Eu­ró­pa ki­vén­hedt földjeit… – tar­tot­ta ret­te­gés­ben a ví­zi lé­nye­ket Kamikéz kö­vet­ke­ző ze­nés da­rab­já­val, ami­kor egy kö­pés­sel meg­cé­loz­ta  azt a bi­zo­nyos pon­tot a par­ton. Ame­ri­ka, Ame­ri­ka! Egy is­mé­telt mű­sze­res be­mé­rés.
A szél egy csa­ló disz­nó!
– Ga­bi! Tak-nyo-ló-dok csak itt Newport előtt, mint­ha nem a ver­seny ha­tár­idős nap­ja len­ne!
A lán­go­ló al­ko­nyat­nak sö­tét­lő köd­del ve­tett vé­get az óce­án.  Fél nyolc. A ki­kö­tő kö­ze­lé­ben járt. Gyil­kol­ta a per­ce­ket. Van egy­ál­ta­lán cél­bó­ja?!  Már fé­nyek nya­láb­jai, ha­jók, és au­tó­for­ga­tag lár­má­ja, gyen­ge szél, fá­tyo­los köd. A bó­ja! A vi­lág vé­ge! Győ­ze­lem!
Reg­ge­lig vir­rasz­tott a csa­ló­dás, a cé­da, ad­dig vá­ra­tott magára.  
A ver­seny­bi­zott­ság tu­dat­ta a skipperrel, hogy bár az öt­ve­ne­dik na­pon, a ha­tár­idő nap­ján fu­tott be, ame­ri­kai idő sze­rint húsz óra tíz perc­kor, a ver­senyt azon­ban az an­gol idő sze­rin­ti ti­zen­öt óra­kor be­fe­je­zett­nek nyil­vá­ní­tot­ták, merthogy a ver­senyt Ang­li­á­ban in­dí­tot­ták el.
A he­gyek­ből jött em­ber  ke­res­te ma­gá­ban azt a pár órát, ame­lyet va­la­hol úgy vesztegett el, mint cse­hó­ban a ki­ha­gyott kört.
– Van­nak még ha­jó­sok a ten­ge­re­ken, Kamikéz! – hagzott el a ka­pi­tá­nyok vi­gasz­ta­lá­sa.
– Tud­ja Is­ten – mond­ta az­tán más­nap a skipper, ami­kor vis­­sza­gon­dolt az es­ti ka­ba­ré­ra – fon­tos ez már? Fon­tos? – kér­dez­te Newport leg­fris­sebb dísz­pol­gá­ra. Mert a handicap ér­té­ke­lés* sze­rint, ha a bí­rá­ló­bi­zott­ság nem kö­ti an­­nyi­ra az ebet a ka­ró­hoz, s ér­vé­nyes be­fu­tó­nak tar­ja Kamikézt, ak­kor a Vik­tó­ria az át­ha­jó­zá­si idő alap­ján a 2. he­lye­zést ér­te vol­na el. A vá­ros hir­te­len­jé­ben ma­ga dön­töt­te el, hogy mi­lyen cí­men és mi­ként ál­lít­sa ma­gas do­bo­gó­ra a he­gyek­ből jött em­bert. S a Gó­li­át? A handicap ér­té­ke­lés sze­rint a 48. he­lyen re­kedt meg.
Pár hét eltelteltével, ami­kor a sport­ba­rát­ok és ro­ko­nok kis csa­pa­ta bú­csúz­tat­ta a Vik­tó­ri­át, min­den­ki tud­ta, mi­ért for­dí­tot­ta a skipper a vi­tor­lás orr­tő­ké­jét Ke­let he­lyett Dél­nek. A he­gyek­ből jött em­ber, mint de­rűs ván­dor a kék ég horizontján, a ha­za­té­rés he­lyett  ott ma­radt ott­hon, kint a vi­ze­ken. Mert aki­nek az  éles­lá­tá­sát nem va­kí­tot­ta el sem as­­szony, sem pénz, sem di­cső­ség, an­nak meg­ada­tott, hogy futhassom még egy kört egy esze­ve­szett küzdelemben a szé­pért, egy  szo­kat­lan aré­ná­ban, há­rom óce­án ha­tá­rá­ban, szó­ló­vi­tor­lá­sá­val be­ne­vez­ve egy föld­ke­rü­lő me­net­re.

Epi­ló­gus 1.
Kamikézt (pol­gá­ri ne­vén Richard Konkolskýt), ha­zá­já­ból még az át­kos ide­jén, mint ja­vít­ha­tat­lan sza­bad­ság­pár­tit, ki­mar­ták és in­kább en­ged­ték világgá vitorlázni. Tá­vol­lét­été­ben biz­tos ami biz­tos (ko­holt vá­dak alap­ján) pár éves bör­tön­bün­te­tést szab­tak ki rá, ne­hogy ked­ve tá­mad­jon ha­za­tér­ni. Ró­la min­tá­zott el­be­szé­lé­sem ős­vál­to­za­tát, a cseh kör­nye­zet­ből vett té­má­val (név, ha­jó, hely­szín meg­vál­toz­tat­va) az ak­ko­ri lap­ja­ink­ban se­hol se tud­tam kö­zöl­ni.
Ké­sőbb len­gyel is­me­rő­se­im­től jött a hír, hogy Richard K. New York­ban te­le­pe­dett le, s el­ke­se­re­dett em­ber lett be­lő­le. Spon­tán mó­don, mert mást nem tud­tam ten­ni, és mert ha­gyo­má­nyos hí­vő­nek is elég­gé fu­ser va­gyok, el­mond­tam ér­te leg­alább egy ha­jós­imát. De aki­ért én imát mond­tam, az ed­dig mind ros­­szul vé­gez­te!
Ez a eset lesz az, ami­kor a ki­vé­tel pró­bá­ra te­szi a sza­bályt?

Epi­ló­gus 2.
A 89-es for­du­lat után rá­ta­lál­tam Richard K.-ra. Vis­­sza­em­lé­ke­zett rám,  hi­szen ki­ve­re­té­se előtt meg­je­lent köny­ve­i­ből sze­ret­tem vol­na egyet ma­gyar­ra for­dí­ta­ni, de az ak­ko­ri ki­adók az­zal a meg­jegy­zés­sel uta­sí­tot­tak el, hogy az ilyes­faj­ta iro­dal­mat (vi­tor­lás­sal a ten­ge­re­ken) az an­gol könyv­pi­ac­ról szok­ták be­sze­rez­ni. Na­ná! (Még ki­de­rül­ne valami…)
A skipper va­ló­ban, a mai na­pig is  New York­ban él… Mi­u­tán a sport­ve­ze­tés or­szá­gos dönt­nö­kei an­nak ide­jén kiutálták idehazulról, meg­épí­tet­te a Ni­ké 2, a Ni­ké 3, majd a Ni­ké 4 vi­tor­lá­so­kat (eb­ben az el­be­szé­lés­ben, akár­csak az ős­vál­to­zat­ban, a Niké szót Vik­tó­ria név­vel helyetesítettem), s részt vett, mint az USA ál­lam­pol­gá­ra (bár cseh­szlo­vá­ki­ai ál­lam­pol­gár­sá­gá­ról so­sem mon­dott le) föld­ke­rü­lő szó­ló­ver­se­nye­ken, ahol min­den al­ka­lom­mal ran­gos he­lyen vég­zett.
Ké­sőbb internetstúdiót ala­pí­tott, té­má­ja, mun­ka­tár­gya a ten­ge­ri sport- és  tú­ra­vi­tor­lá­zás.
Havel el­nök ide­jé­ben re­ha­bi­li­tál­ták, de nem te­le­pült vis­­sza. Mint mon­dot­ta, a  sor­sát ala­kí­tó ré­gi dönt­nö­kök most is a ma­gas­ban kö­röz­nek, csak idő­köz­ben még ran­dább szín­re vál­tot­tak.    
Egyik vi­tor­lá­sát (Niké) a cseh kor­mány 2005-ben ha­za­ho­zat­ta, s azt, mint nem­ze­ti erek­lyét, ál­lan­dó ki­ál­lí­tá­si tárgy­ként ál­lít­tat­ta ki.
Így esett meg imám­mal kap­cso­lat­ban, hogy a ki­vé­tel pró­bá­ra tet­te a sza­bályt, s a ki­vé­tel győ­zött a sza­bály felett…!