György Norbert: Irodalom és űr 3. / Szombaton takarítunk

Nos, ez a szombati nagytakarítás-happening-kényszer egyértelműen a Kedvesem agyában született meg, tehát nem az enyémben, hogy mást ne mondjak, ami így önmagában ugyan nem katasztrófa, mert hébe-hóba takarítani azért mégis csak kell, viszont ha a másik oldaláról nézem a dolgokat (az én oldalamról, természetesen), akkor kénytelen vagyok arra a forradalmi megállapításra jutni, hogy nekem gyakorlatilag mindegy, milyen körülmények között érjük majd el azt a bizonyos planétát; persze itt most nem azt akarom mondani, hogy egy afféle (és elnézést a kifejezésért, de hirtelen nem találok rá jobb szót) humuszák lennék, hanem inkább arról szeretnék beszélni, hogy e kalandos űrtúra során kicsit már bevackoltam magam, magyarán: vannak pillanatok, amikor abban az extatikus élményben részesülök, hogy az űrkabin rejtett zugaiban (ágyban, párnák közt stb.) sikerül felfedeznem a saját bukémat, mi több, ilyenkor már-már, ha csak egy rövid időre is, de elhiszem, hogy ebben a 18 négyzetméternyi űrtérben otthon vagyok.

A Kedvesem, természetesen, tisztaságmániás (ha eddig ezt még nem említettem volna), és nem ez az első ilyen szombati akciója, amikor rózsaszín gumikesztyűt ragad és ellentmondást nem tűrően beindul, viszont az utazásunk során most történt meg először, hogy a Vörös Rakétához címzett vidám posztkommunista kocsmaűrhajó valami navigációs félreértés következtében mellénk sodródott, mi több, oly kecsegtető pozícióba került, hogy különösebb erőfeszítés és energiapazarlás nélkül tudtunk dokkolni mellettük (pontosabban: rajtuk) a mi sugárlöketes szoba-konyhásunkkal, s ha már így adódott, hát én bizony azonnal éltem is a lehetőséggel, és (kicsit burkoltabban ugyan, mint ahogy ezt most itt írom, de a lényeg az volt, hogy) szóltam a Kedvesemnek, mi lenne, ha ezúttal egyedül pucolná ki az űrkéglit, én meg addig a Vörös Rakétában zavartalanul megtekintetném az Arsenal‒Tottenham bajnoki futballmérkőzést, mire ő, némi meglepetésemre ugyan, de azonnal azt válaszolta, hogy rendben.

Később elmagyarázta, hogy e „rendben” mögött nem csupán az ő nagyvonalúsága és önzetlensége áll, nevezetesen, hogy én sörözzek csak nyugodtan a Vörös Rakétában, és lelkiismeret furdalás nélkül nézzem végig az Arsenal‒Tottenham meccset, miközben ő kisuvikszolja az űr-szobakonyhát, hanem sokkal inkább az a furcsa jelenség, hogy bizonyos nőknek (ezek a Kedvesem szavai, nem az enyémek) erotikus élményt okoz, ha alaposan kitakaríthatják azt a belső teret, amelyet az otthonuknak gondolnak, hogy egyfajta tisztaság-fétis ez náluk, értem, ugye, kérdezte, mire én csak bólogattam, hogy hát persze, ahány ház, annyi szokás, illetve, ahány űrhajó stb., mert nekem pl. a női lábak, a derék, a karcsú nyak a fétisem, meg az, hogy időnként titokban szkafanderes kozmonautának öltözhetek, de ha a Kedvesem mindenáron ruha-összehajtogatós, szekrénybe-bepakolós, fertőtlenítős-felsúrolós, porszívózós-portalanítós szexet akar, akkor olyat fog kapni.

Azt hiszem, ezek után mindenki számára nyilvánvaló (tehát nem kell tovább mellébeszélnem), hogy amióta úton vagyunk, a Tiszta Űrhajó Koitusz (TŰKUSZ) besikerült már szombatonként párszor, mint ahogy anno, amíg a Földön tengettük látszólag izgalmas, de amúgy kiszámítható életünket, ott is besikerült párszor a Tiszta Lakás Koitusz (TILAKUSZ), és emlékszem arra is, amikor a Kedvesem magyar‒töriből lediplomázott, hogy aznap este volt egy frenetikus Magiszteri Koituszunk (MAGISZKUSZ), s azt hiszem, akkoriban történhetett az is, hogy megtaláltuk azt a szerencsétlen kutyát a Tesco parkolójában, és elvittük a menhelyre, akkor néhány napig meg a Jócselekedet- és Kivert Kutya Koitusz-Komplexusban szenvedtünk (JÓKIKUSZ-KOM), amit nagyon  komolyan gondoltunk mindketten, de akadtak azért fényes pillanatok is benne: többek között rájöttünk, hogy a szeretet, az empátia és a jóság már oly méretekben elburjánzott bennünk, hogy azzal bizony kezdeni kell valamit, különben – hiába a kiglancolt lakás, a leporolt űrhajó – nekünk befellegzett.

A nap végeztével aztán mi is lecsendesedtünk kicsit, illetve, lecsendesedtünk volna, mert 1. annak a nyelvtani szerkezetnek, hogy „a nap vége” itt az űrben igencsak problematikus a jelentése, 2. (és ez a fontosabb) a Kedvesemmel elkövettük azt a hibát, hogy levezetésképpen leültünk „Gazdálkodj okosan!”-t játszani, annak is azt az ortodox cascós, tüzépes, ofotértos változatát, ahol még ezer forintba került egy rádió, 25 ezerbe egy szobabútor és 70 ezerbe egy lakás, s az lett a vége, hogy a játék heve reménytelenül előcsalogatta belőlünk a legsötétebb kispolgári harácsösztöneinket, ergo: válogatott szitokszavakat vagdostunk rövidesen egymás fejéhez (akkor költözz külön űrhajóba stb.), mire én ismételten áttranszportáltam magam a Vörös Rakétába, és jól berúgtam, a Kedvesem pedig, mielőtt elaludt volna, azt írta Facebookon, hogy látni sem akar többé.

Aztán reggel valahogy mégis egymás mellett ébredtünk, és némi kölcsönös puhatolózás után megtörtént a Nagy Kiengesztelős Koitusz is (NAKIKUSZ), majd elpöffentettünk egy pazar jointot, jól bereggeliztünk, és vidáman röpültünk tovább a Mars felé.