Benkő Krisztián: Radioaktív. Hang, zene, rádió
(Jegyzetek Tormay Cécile Napkelet című folyóiratához)
Ó, hogy megrázott! Szívemre ömölt
A sok-sok hang, ütem, melódia
S dobolt rajta, dacosan, konokúl
Mint szilaj habok a hullámtörőn.
(…)
Lásd, ez a sok hang, szárnyaló ütem
Már tépett egyszer mélyen, keserűn
Egy drága szivet, a művész szivét.
Hadd tépje most és rázza a tied!
E bánatból dal kél ki és öröm
Libben fel belőle az ég felé,
Dal, amelyben a Szépség lelke él.
Mert fájón lesz szépséggé a gyönyör.
Így szólt a Bánat. És én fejemet
Lehajtottam némán, alázkodón
És a szívemben pompázón kinyílt
A Szépség hófehér lilioma.
(Walter Gyula: Hangversenyen, Napkelet, 1923)
Ülsz.
Figyeled azt, amit hallasz és a szavam
villámként cikázik át gyors agyadon
s renddé tömörítve,
ragyogva szikráz ki ujjaid hegyén,
amint vered egyre ezt a zakatoló, ezt az ördögi-keserves
acélzongorát.
Így múlik el a mi életünk.
Szakadatlan munkában, éber figyelemben,
gépek közt,
kerepelve folytonosan,
csunya robotban, bár a fejünkben
fény van és értelem, szivünkben a jóság.
Beszélni se tudsz már arról, ami érdekel,
vagy ami fáj még.
Akárcsak én.
Gondolatom felesége.
Lelkem hitvese.
Gépírókisasszony.
(Kosztolányi Dezső: Gépírókisasszony, Nyugat, 1924)
1.
A Tormay Cécile főszerkesztésében 1923-ban, Klebelsberg Kuno közoktatási miniszter megbízásából elindított irodalmi, művészeti és politikai folyóirat, a Napkelet – mely a kis példányszámban megjelenő, de hatását tekintve megkerülhetetlen Nyugat ellenlapjaként szeretett volna funkcionálni a Horthy-korszakban (1923–1940) – első évfolyama éppen egybeesett az avantgárd művészet egyik rendkívül jelentős zenetörténeti eseményével, a francia Artur Honegger Pacific231 című „mozgásszimfóniá”-jának megszületésével. Honegger 1923-as kompozíciója a gőzmozdonyok hangjának lüktetéséből merített ihletet, a zeneszerző vallomása szerint:
„mindig is szenvedélyesen rajongtam a mozdonyokért, számomra élettel teliek, és imádom őket. Ezt igyekeztem megmutatni a Pacific231-ben, mely nem a zaj imitációja, hanem a vizuális benyomások és az erő fizikai érzésének átfordítása a zene nyelvére. Kiindulópontom a megfigyelés volt: a lélegzetelállító nyugvó gépé; az erőre való várakozásé; a fokozatos gyorsulásé, mely a 300 tonnát álló helyzetből 120 km/órás sebességre hajtja föl az éjszakában. Témaválasztásom a 2-3-1 néven ismert Pacific típusra esett, a legnehezebb, mégis a leggyorsabb mozdonyra”.1
Tizennégy évvel az olasz futurizmus és hét évvel a dadaizmus születése után hogyan tudott Tormay Cécile folyóirata egyszerre lenni konzervatív és a Nyugattal versenyképes módon modern? A következő gondolatmenet erre a kérdésre keres választ.2
2.
A vizuális benyomások átfordítása a zene nyelvére – fogalmazott Honegger, és tudható, hogy Tormay Cécile-t már a retorikailag rendkívül igényes Bujdosó könyvben is foglalkoztatták a médiumok (kép, hang és szöveg) közötti összefüggések (vö. Benkő 2012);3 talán nem véletlen, hogy Szegedy-Maszák Mihály is feltételezte az írónő életművében a Kisfaludy Károly szerkesztette
– illusztrált és megzenésített művekhez mellékelt kottákkal megjelenő –, reformkori Aurora című folyóirat hatását (ld. Szegedy-Maszák 2013: 47.; vö. Benkő 2009:
149–174.).
A Napkelet folyóirat már a második, 1923. februári számában ugyancsak utalt a lapnak a médiumok közötti kapcsolatok iránti élénk érdeklődésére, amikor Eckhardt Sándor remek, Marcel Proustról írt nekrológjában (miközben nehezményezte, hogy a rendkívül jelentős íróval szemben a francia lapok még mindig „Marcel Prévost-ról, az ügyes tollú szalonmalacról” írnak) a következő megállapításokat tette:
„Ez a regény az első példája annak, hogy egy író a lelki élet teljes képét igyekszik adni és adja is. Módfelett érzékeny, finom és művészi hangszer ennek a törékeny, élvsóvár fiúnak a lelke, akit az érzelmi élet epikureistájának lehetne nevezni. […] Sohasem érezte az olvasó, hogy ennyire szoros kapcsolatban lehet az irodalom a festészettel. […] Mindent, külvilágot, családi és társadalmi életet átfest sajátságosan érzékeny lelke.”
(180–181., kiem.: B. K.)
A mediális metaforák használatával Eckhardt már megsejtett valamit a XX. század végi (regény)olvasás elméleti kérdéseiből, nevezetesen azt, hogy „a konvencionális nyelvbe is beíródik egy úgynevezett természeti, nem-nyelvi vagy nyelven túli mozzanat, a testé. Méghozzá hang és írás médiumainak anyagszerűsége révén, melyek természetesen nem azonosak a nyelvvel, de melyeknek materiális (írás), illetve immateriális (hang) teste a nyelvet egyáltalán érzékelhetővé teszi” (Bónus 2010: 63.).
A hajnal allegorikus alakjáról elnevezett Aurora és a felkelő Napnak a magyar nemzet keleti eredetére is utaló címválasztás közötti összjáték a Napkelet 1923. márciusi számának szép elbeszélésében, Dóczy Jenő Narkisszosz című novellájában válik egyértelművé:
„A Nap-Isten tüzes szekere lángsugarat szórva, sistergő morajjal zúdult be az okeanoszba. Héliosz fáradt paripái már a hűs habokat szelték, mikor a sárgás-vörösre izzadt kerekek visszfénye még mindig ott táncolt az ég alján heverésző felhőkön […] a zene mind jobban, jobban erősödött, hullámozva terjedt a harmatos füvek és vadvirágok fölött, melyek nyitott szájjal kilehelték gyöngéd illatú lélegzetüket” (234.).
Az ovidiusi mitologéma, Nárcisz és Echo története – mely téma feldolgozásának legszebb4 magyar mesterműve Ungvárnémeti Tóth László 1816-ban megjelent szomorújátéka – máig egyik legtökéletesebb megfogalmazása a látás és a hallás csonkításának, a vizualitás és az akusztika bonyolult kombinációjának; az elnémulás vagy elhallgattatás ómenjének, melyben Tormaynak és lapjának hosszú évtizedeken keresztül részesülnie kellett; a tükör-metaforának és a (vissz)hangnak: a csak önmagunk látása-hallása és a párbeszéd közötti kontrasztnak. A Dóczy Jenő elbeszéléséből kiemelt rövid kezdő sorokban nem kevésbé figyelemre méltó a „hűs habok” és a rózsaszín napfelkelte közötti oppozíció, melyet igen kiválóan fogalmazott meg Domonkos László a Napkelet alapításának kilencvenedik évfordulójára írt esszéjében: „Napkelet, ahonnan a fény, a meleg és minden földi élet érkezik. Amely a Kezdet és a mindenkori Újrakezdés maga, pompa és csillogás, tisztelgés és erős hit, alkotó fantázia és napkeleti bölcsesség” (Domonkos
2013). Tormay Cécile folyóiratának mitológiák iránti érzékenységét bizonyítja, hogy a magyarság eredetmítoszai mellett már a legelső évfolyam közölt egy-egy hosszabb tanulmányt az antik görög és egyiptomi kultúráról: a májusi számban Harmaty-Simon Károly TutEnch-Amon és kora (Tanulságok Egyiptom történetéből), illetve szeptemberben Hekler Antal A görög kultúra világhatalma és világjelentősége című írását.
3.
A magyar irodalomtörténet-írás egyik legjelentősebb alakja, Horváth János, aki az indulástól 1926-ig szerkesztette is a Napkelet folyóiratot, 1923 februárjában, Kölcsey Ferenc „érzelmes, sötét festőiség”-ű költeményének centenáriuma alkalmából hosszabb esszét tett közzé a Himnusz és a Szózat megzenésítéséről, mely előbbi „[n]yomtatásban először az Aurorának 1829-re szóló, de már 1828 végén megjelent kötetében vált ismertté” (97.). Az esszéből megtudhatja az olvasó, hogy
„a Szózatot zenésítették meg elébb”, és Erkel Ferenc ugyan Vörösmarty Mihály költeményét is átültette a zene nyelvére, de azt a pályázatot végül Egressy Béni nyerte meg. A Himnusz megzenésítésére kiírt pályázatra érkezett összes pályaművet 1844. július 2-án mutatták be énekés zenekarral a Nemzeti Színház közönsége előtt, melyet Erkel Ferenc megnyert, de a dal nem lett rögtön népszerű. Sőt gyakran megesett, hogy a hajnali mulatozás közben, „cigánybanda kíséretében” csak A vén cigány szerzőjének költeménye, a „Szózat hangjainál lelkesedett az egyetemes közönség” (1923. február, 98–99.), mintegy a(z) (el)vándorlás vágyát is belekeverve a hűség esküjébe. Horváth János gondolatmenetét a remény hangjával zárta:
„Ha a magyarság képes lesz ugyanarra a »rendületlen hűségre«, melyről a Szózat költője a katasztrófa után sem mondott le, ha mai sorsszerű pillanataiban ugyanazon törhetetlen, magára számító élet-akarat ég benne: akkor méltó lesz arra, hogy Kölcsey Himnuszát is ajkára vegye” (101.).
Ugyan a Magyar Rádió sugárzása 1925. december 1-jén megindult, a Napkelet 1926-ban még semmilyen formában nem tesz említést az új médiumról (hiszen a lakihegyi nagyadót csak 1933-ban sikerült üzembe helyezni), és Móricz Zsigmondnak az intézmény megalapításának tizedik évfordulójára írt A rádió új lelket termel című esszéje közel kerül Horváth János iménti írásának reményteli eszmeiségéhez:
„A rádió alkalmas arra, hogy egységes kultúrszínvonalra emelje az egy nyelven élőket. […] A rádiót hallgatók sokkal egységesebbek, mint bármely művészet élvezői. […] Az írást le lehet fordítani idegen nyelvekre; a rádióbeszéd elhangzik s hatása csak a nyelvet értők lelkében maradhat vissza5 […] Világosabbá teszi a nemzeti öntudatot, a gazdasági és kulturális szándékot” (l. Salamon 2005: 41–43).
Horváth János (és Móricz Zsigmond) nacionalizmusának szellemében fogant Kastner Jenőnek a Napkeletben 1923 június–július–augusztusában megjelent, Molnár Antal A zenetörténet szociológiája című könyvéről szóló kétrészes recenziója és ifj. Toldy László Nemzeti zene felé című írása (1923, július–augusztus) is:
„Amit [Molnár] a Minnesänger-költészetben érezhető egyházi, egyszólamú énekek hatásáról mond – írja Kastner –, a nemzeti és egyéni elem betódulásáról a vallásos zenébe, diadalra jutásáról, önállósulásáról, sőt vallást pótló miszticizmusáról kifejt – mind igen hasznos útmutatás a zenetörténet megértéséhez” (557.).
Bartók és Kodály – folytatja – „az ősi népiesség felkutatott zenemotívumaira” építette kompozícióit, és ezzel közel kerültek ahhoz, hogy – mint Toldy fogalmazott: a „zene a megújhodó nemzet első igazi életmegnyilvánulása, magyar szívének első dobbanása” legyen (612.). Avagy a Kölcsey Himnuszának – a cenzúra miatt a
„múlt zivataros századai”-ba átcsempészett – sorait kicsit sután imitáló A jövő énekét idézve:
„Uram, a mélyből zendül-e zsoltár Hálaadással, hogy hű népednek Gondviselője újra te voltál?”
(1926. július–augusztus, 449.).
A már többször említett, reformkori Aurora folyóiratnak különösen nagy jelentőséget tulajdonít, hogy a trianoni békeszerződés folytán elszakadt felvidéki (elsősorban pozsonyi és kassai) írókat egybegyűjtő, 1921ben alapított lap az Új Auróra nevet vette föl, melynek ötödik évi almanachjáról Tormay lapjában Farkas Gyula számolt be: „a szerkesztőknek sikerült átívelni a Kelet és Nyugat (Kassa és Pozsony) közti ellentétet, és bár irodalmi felfogásuk meghatározott és kijegecesedett, sikerült átfogó képet adniuk a Felvidék mai irodalmáról” (1926. április, 353.). Ugyanennek az évfolyamnak a januári számában már olvashattak a nemzeti ügyért elkötelezett honfiak az angol George Birmingham könyvéről (A Wayfarer in Hungary. London,
1925, Methuen & Co.) egy remek recenziót, melyben a méltatott író a Trianon által szétszaggatott Magyarország álságos állapotáról számolt be:
„Honfitársai megláthatják belőle, hogy vannak helyek Kelet-Európában, melyek nem pusztán nevek, mert volt idő, mikor azok egész Nyugat-Európa sorsát döntötték el. A magyar olvasót pedig egyéni szemlélete, eredeti előadásmódja és újszerű gondolatai köthetik le” (1926. január, 76.).
4.
Friedrich A. Kittler Wireless rádió és frekvenciaazonosítás című 2006-ban elhangzott előadásában6 részletesen tárgyalta Guglielmo Marconi 1901-es találmányát, a – Heinrich Hertz munkája nyomán – kifejlesztett „drót nélküli távíró”-t, illetve a rádió szerepét a második világháborúban.7
Denis Gifford rádiótörténeti enciklopédiájában írja, hogy az 1909-ben fizikai Nobel-díjban részesített olasz Marconi cége már 1896. június 2-án szabadalmaztatta a „wireless telegráfiá”-t, és a vállalat 1920. február 23-án kezdte meg Chelmsfordból a napi kétszer félórás híradó, az élő zene és a gramofon-felvételek sugárzását: első sztárjuk Dame Nellie Melba énekesnő lett a Home Sweet Home és a God Save the King című slágerekkel (Gifford 1985: 164., l. még Solari). Ugyan Marconi elsődleges célja – a rádió gazdasági tényezőit elemző Hiram L. Jome kifejezését kölcsönözve – az új médium „kommercializáció”-ja volt (Jome: 9–10.), Solari monográfiája egyértelművé teszi, hogy a rádió hamar a propaganda és a tömegmanipuláció eszközévé vált. Ahogy Claude Schubiger Radio: Weltmacht ohne Grenzen című 1942-ben megjelent kiváló könyvében fogalmazott, a mikrofonból feltörő hang ereje szuggesztívebb hatásra lehet képes, mint a vizualitás – a második világháborúban egyúttal a rádióhullámok háborúja (Krieg der Wellen) is kezdetét vette (Schubiger
1942: 42.).
A magyar Puskás Tivadar találmánya, a telefonhírmondó tekinthető a magyar rádiózás elődjének, amely 1893. február 1-jén kezdte meg működését a millenium előtti lázban égő fővárosban. A Horthy-korszak médiavezére, a Magyar Távirati Iroda és az 1925-ben elindult Magyar Rádió igazgatója, a későbbi belügyminiszter, Kozma Miklós „1921 óta dolgozott azon, hogy az úgynevezett telefonhíradót megszerezze (felvásároltatta az MTI munkatársaival a részvényeket), majd 1924ben hozzálátott a Magyar Rádió megszervezéséhez” (Ormos I. 2000: 137.). Maga is hamar felismerte a médiumban rejlő közéleti potenciált, hiszen a Rádió 1925-ös avatóbeszédében úgy fogalmazott: a „magyar kultúra fegyvertára erős fegyverrel szaporodott” (idézi: Tóbiás 2003: 9). A propaganda működésének azonban megvannak a maga törvényszerűségei, melyeket Julian Hale elemzett 1975-ben megjelent könyvében.
„A rádiópropaganda akkor hatékony – írja –, ha mind technikailag, mind az üzenetében összhangba kerül az adott ország lelki hagyományaival. Az elhangzott szavaknak visszhangzania [echo] és nem eltorzítania kell a fejekben lévő üzenetet. […] A kor leggyorsabb és leghatékonyabb tömegkommunikációs eszköze valóban rendkívül széles réteget ért el, és egy üzenet folyamatos, őszinte ismételgetése már képes lehetett arra, hogy az elképzelhetetlent is elfogadhatóvá tegye” (Hale 1975: 163–165.). Kozma Miklós teljes mértékben tisztában volt megtisztelő feladatkörének felelősségével, hiszen médiumának célkitűzéséről a következő nyilatkozatot tette:
„Az emberiség e civilizációt és kultúrát szolgáló hatalmas fegyverével, a rádióval élni és visszaélni lehet. Akinek nem érdeke, hogy a népek széles rétegei az igazságot megismerjék, azok a rádió hullámait a mai országhatárok mentén megállítani szeretnék. Ez a törekvés fizikailag lehetetlen, az emberi kultúra szempontjából bűnös, a követett politikai célok szempontjából pedig hiábavaló és éppúgy elítélendő az a törekvés, amely a rádió istenadta hullámait arra használja fel, hogy az emberiség könnyen hívő részével valótlanságokat igazságként hitessen el…” (idézi: Tóbiás 2003: 2.).8
A rádió politikai felhasználásáról 1939-ben értekező Thomas Grandin nemzetközi statisztikai elemzést készített a meggyőzés hatékonyságának növelése érdekében – már a rádió őskorában fontos szerepe volt a hallgatóság érdeklődésének felkeltésében a közéleti kérdések tárgyalása mellett a zenének és a sportközvetítéseknek (Grandin 1939: 77–87.). Így az 1925-ben indult, és kezdetben még monopolhelyzetben lévő Magyar Rádiónak is törekednie kellett a hallgatóság létszámának növelésére.
5.
A vajdasági születésű és az 1921-ben Horthy Miklós ajánlásával megjelent Vérző Magyarország című antológiát szerkesztő Kosztolányi Dezső ugyan a Napkelet folyóiratban nem publikált, ám némileg összhangban Tormay lapjával, kezdetben a rádióval szembeni ellentmondásos viszonyának adott hangot. „Ha valamit nem akarok látni, behunyom a szemem, és azonnal megvakulok – írta 1927-ben a Pesti Hírlapban. – Fülemet, sajnos, nem lehet behunyni. […] Autók tülkölnek, zörömbölnek. Idegrendszerünk ehhez is hozzátörődött. Az utcazaj nemigen bánt többé bennünket. Nekem ez az alaktalan hangegyveleg néha kellemes is. […] De jött helyette valami nagyon átok: az értelmetlen zaj helyett az értelmes lárma. […] A csönd szintén érték, a gondolat a legbecsesebb magántulajdon. Amit a rádió művel, az több, mint csendháborítás és magánlaksértés” (Bednanics-Bónus 2005: 253.).
Tormay Cécile – rokoni viszonyuk révén – valószínűleg közvetlen kapcsolatban állt Kozma Miklóssal, bár mindössze egyetlen levélváltás történt közöttük, amikor az írónő gratulált belügyminiszteri kinevezéséhez, és támogatást kért tőle egy szerkesztő számára (Ormos II 2000: 399.), nyilván személyesen és telefonon keresztül is rendszeresen érintkeztek. Talán a Napkelet folyóirat konzervatív szellemiségéből adódóan, talán csupán azért, mert az 1925-ben alapított Magyar Rádió csak 1933 után vált országos jelentőségűvé, mindenesetre egészen a harmincas évek közepéig nem sok (pozitív) említést találhatunk a lapban a hangtechnikai újításokról.9 Kastner Jenő 1923-ban például még groteszknek találta Molnár Antal zeneszociológus kijelentését, miszerint: „A Strauss Richárd-féle tömegszuggeráló programzene és a Debussy-féle túlfinom idegfürdő állította elő a világháborút.” Noha Paul Virillio és Friedrich A. Kittler médiaelméleti kutatásai óta már szinte evidenciának számít a technikai fejlesztések militarista motivációja, a Napkelet kritikusának keserű élce így hangzott Molnár megérzésével kapcsolatban: „Gyorsan meg kellene táviratozni Trianonba a háborús felelősség e Molnár Antal féle megállapítását” (1923. június, 557.).
A folyóirat minden hónapban rendszeresen jelentkező Zenei szemle című rovata 1926-ban már ráérzett, hogy a technika fejlődése erősen próbára tette az élő zene élvezetének kizárólagosságát, amikor a rovat aktuális szerzője beszámolt egy különleges hegedűművészről, de – hogy stílszerűen fogalmazzak – a német romantikus Hoffmann Olympiáját (A homokember) még inkább Offenbach modorában olvasták:
„A szóló koncertek tömegéből nem sok kiemelnivalónk maradt. […] Itt járt Heifetz Jascha, kit a világ első hegedűművészének hirdetett a reklám. […] Tökéletesen hegedül, de nem művész. Hideg, kápráztató hegedűs, de nem muzsikus. Hegedülő mechanizmus, tökéletes masina. Ezért tartják elsőnek a gépek országában, Amerikában” (1926. március, 279.).
A zenei rovatban 1932 februárjában a Budapesti Hangversenyzenekar egyik koncertjének kritikájában jelenik meg először a Napkeletben a „rádió” szó, amikor Polgár Tibort a műkritikus „tehetséges, sokoldalú rádiókarmester”-ként mutatja be (147.), és 1933-ban – Tormay modernizálási szándéka folytán – csatlakozik a szerkesztőbizottsághoz Németh Antal. 1933–34-ben, amikor Németh Antal segédszerkesztő lett a lapnál, a Gépművészet című új rovattal bővült a Szemle, amely a rádióval és a filmmel foglalkozott (Kollarits 2013:
98–99.). A legelső Gépművészet-rovat az 1934. februári számban A rádió. A rádiókritika elvei és útjai alcímet viselte, mely elismerte, hogy a korábbi műfajokkal szemben itt „mások a közönségre tett kritikai hatások”, már csak az időbeli korlátok miatt is, hiszen a 14–18 órás adás folyamatos figyelemmel kísérése szinte lehetetlen feladat. A rivális napilapokban közölt távbeszélő-műsor heti értékelésének népszerűsége viszont, melyre vigyázó szemét vetette a szerző, Kilián Zoltán, arra intett, hogy a rádiókritika „értékítéletei az egyetemes nemzeti kultúra szempontjából sem lehetnek közömbösek” (112.). A rádióhallgatás popularitása alig tíz esztendő alatt megelőzte az olvasásét, hiszen ekkorra az adás hallgatói túllépték a háromszázezer főt, ami a könyvés folyóirat-vásárlók lélekszámát is meghaladta, miközben a korábbi művészeti ágaktól (irodalom, zene, képzőművészet) elvárt megalomániával szemben a rádió „a más területen lenézett miniatűrben keresi a nagyot” (uo.): az egyfelvonásos színdarabok és az operák egy-egy jelenetének mikrofon elé állítása nagyobb hatékonysággal képes a hallgatóság figyelmének ébrentartására. A rádiókritikának ugyanakkor „mentesnek kell lennie az ortodoxiától, mert különben az ortodoxiát nem tisztelő tömeg elfordul tőle” (113.). A régi esztétikai elvek a rádió esetében már nem érvényesülnek, mert – legalábbis a tárgyalt korszakban – nem volt mérhető az egyes adások hallgatottsága, mint ahogy egy könyv eladott példányszáma. Érdekes megfigyelés Kilián részéről, hogy az őskorszakban a rádióhallgatás otthoni tevékenység, ezért a piknikezés lehetőségét az év rövidebb szakaszában lehetővé tevő skandináv országokban népszerűbb a műsorszórás, mint a napfényes déli tájakon.10 Kilián továbbra is fenntartja a műveltség fontosságát az ideális rádiókritikus személyének meghatározásakor, de „jó közönségérzékkel is bír és ismeri a szórakoztatóüzemek lélektanát” (113.), sőt értő módon tudja mérlegelni a „műsorkalkuláció” arányait, nem mellesleg a neki nem tetsző, bár népszerű műsorszám hallatán is belátja, hogy „másnak azért nagy öröme telhetik benne” (114.):11
„A érdekeltség alapján megnyilvánuló kritikai tapasztalatok vezették a német birodalmi rádió igazgatóságát arra a most kiadott rendeletére, hogy aki rádiókritikát ír vagy mond rendszeresen, az a bírált állomás műsorában semmilyen módon nem szerepelhet. A kritikusnak is, a rádiónak is üdvösebb mindkettőjük teljes függetlensége” (114).
Az 1937-ben, saját lapjában Tormay Cécile-ről közölt két nekrológ, melyet két olyan erdélyi szerző írt róla, akik egyaránt nekik köszönhették pályakezdőként az első publicitás lehetőségét, kiemelik a Napkelet szerkesztőjének és az európai jelentőségű írónőnek a „jóakaratúság”-át (Halász Gábor) és „szeretet”-ét (Mihály László). Az utóbbi, örök hűséget fogadó Mihály így zárta a példakép búcsúztatását:
„Néhány hónap múlva ajánlatára az Uj Nemzedékhez kerültem újságíró-gyakornoknak. Ez volt a kezdet!
1937. április 2-án, amikor a trieszti gyors robogott velem Róma felé – az olasz állam kitüntető ösztöndíjával
– eszembe jutott mindez, s a fontos határkőnél köszönetet akartam neki írásban mondani. Későn! A rádió éppen akkor röpítette szét halálhírét. S most élő helyett a magyar szívekben s a művelt emberiség köztudatában mindig halhatatlan Tormay Cécile-nek küldöm el köszönetemet, örök hűséggel az általa képviselt eszmékhez” (1937. május, 338.).
IRODALOM
Bednanics Gábor – Bónus Tibor (szerk.): Kulturális közegek: médiumok a 20. század első felében Magyarországon. Budapest, 2005, Ráció.
Benkő Krisztián: „Néma homály” – „tükröm a sötétben”. Intermedialitás Kisfaludy Károly művészetében. In uő: Önkívület. Olvasónapló a magyar romantikáról. Pozsony, 2009, Kalligram. 149–174.
Benkő Krisztián: Propaganda, dokumentarizmus, esztétikum (Tormay Cécile: Bujdosó könyv). Életünk, 2012/4. 56–63.
Bónus Tibor: Az olvasás tanúsága – optika és retorika: Marcel Proust: A la recherche du temps perdu
című művében. Alföld, 2010/6. 56–74.
Codel, Martin (szerk.): Radio and its future. New York, 1930, Harper.
Domonkos László: Napkelet, akkor és most. Magyar Hírlap, 2013. május 4.
Gifford, Denis: The golden age of radio: an illustrated companion. London, 1985, B. T. Batsford Ltd.
Grandin, Thomas: The political use of radio. Geneva, 1939, Geneva Studies.
Hale, Julian: Radio power: propaganda and international broadcasting. London, 1975, Elek Paul Ltd.
Hiram L., Jome: Economics of the radio industry. Chicago, 1925, Shaw.
Johnson, Ross A.: A Szabad Európa Rádió szerepe az 1956-os magyar forradalomban. In Aetas, 2007/2.
147–173.
Kittler, Friedrich A.: Draculas Vermächtnis. Technische Schriften. Lepzig, 1993, Reclam.
Kollarits Krisztina: Tormay Cécile és a pályakezdő írók. A Napkelet megújulása az 1930-as években. In
uő (szerk.): Tormay Cécile-emlékkonferencia. Budapest, 2013, Magyar Művészeti Akadémia. 81–104.
Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós: pokoljárás a médiában és a politikában (1919–
1941). I–II. Budapest, 2000, PolgART.
Picht, Werner: A német nagyvezérkar jelenti…: a villámháború Lengyelországban, a hadijelentések, a
sajtó és a rádió tükrében. Ford.: Barabás Emil, Budapest, 1940, Kókai.
Rojek, Chris: Pop Music, Pop Culture. Cambridge, 2011, Polity.
Salamon István (szerk.): Rádió!… Rádió!…: magyar írók novellái és publicisztikai írásai. Budapest,
2005, Noran.
Solari, Luigi: Marconi: la radio in pace e in guerra. Verona, 1940, Mondaddori.
Schubiger, Claude: Radio: Weltmacht ohne Grenzen. Bern, 1942, Hallwag.
Schultz Ferenc: Mi a rádió?: drótnélküli telegráfia és telefónia rövid ismertetése. Budapest, 1924, Pano-
ráma.
Szalai Emil: Előadóművész, gramofonlemez, rádió. Budapest, 1935, k. n.
Szegedy-Maszák Mihály: Felejtés és kisajátítás az irodalomban. Alföld, 2013/4. 35–54.
Szente Andor: Rádió, film és hangosfilm. Budapest, 1934, Kereskedelmi Jog Kiadó.
Tóbiás Áron: Fellegvár: a Magyar Rádió regénye: emberek – történetek, dokumentumok, 1925–1945.
Budapest, 2003, Magyar Rádió Közalapítvány.
Vermes Miklós: A rádió. Budapest, 1930, Királyi Magyar Természettudományi Társaság.
Zakariás János: A rádió vezér fonala. Budapest, 1929, Dénes.
—
1 Forrás: YouTube <http://www. youtube.com/watch?v=Rfysyex_ DAk>
2 Talán van némi pikantéria abban, hogy – miközben Tormay Cécile 1932-ben személyesen is találkozott Benito Mussolinivel, akinek hatalomra jutásában jelentős szerepet játszott Marinetti, az olasz futurizmus alapítója – a Napkelet 1926. áprilisi számában kétoldalas ismertetést közölt a Marx és Freud által megihletett szürrealizmusról, a máig méltán híres Tóth Béla tollából (A szuperrealizmus, 1926, 386–388.); miközben a baloldalinak tartott Nyugat 1913-ban megjelentette Szabó Dezső hosszú esszéjét az olasz irányzat újításairól. Végeredményben leginkább azt a tanulságot vonhatjuk le ennek a tényezőnek az ismeretében, hogy a kozmopolita Tormay Cécile éppúgy törekedett arra, hogy a nemzeti hagyományok ápolása mellett odafigyeljen a nyugati és nemzetközi tendenciákra, mint riválisa, a Nyugat.
3 A Napkelet 1923. májusi számában megjelent ismertetés a Könyv angol recepciójáról leginkább arról győz meg, hogy a művet a szigetországban szépirodalomként olvassák a korban, vagy legalábbis
„mint olyat is szívesen méltányolják” (388.), bár a létező angol átültetés – sajnos – szinte teljesen meghamisítja a szöveg metaforikus nyelvezetét. Mellesleg a Napkelet 1926-os számában két írás is olvasható, amelyek ironikusan utalnak a Tormay Cécile Bujdosó könyvében megfogalmazott összeesküvés-elméletekre: Zilahy Lajos Zenebohócok című commedia dell’arte stílusú három felvonásos színműve (1926. január, 1–24.); illetve az operaházzal szemben, a narancsház mellett álló Marionett-színházról adott leírás (1926. február, 136–137.).
4 A „legszebb”-nél talán még találóbb Zsigmond Ferenc kifejezése a májusi számban napvilágot látott Wilde Oszkár és a mai olvasóközönség című írásából: „a szépség tipikus alkotóelemei közül a kellem körébe tartozó” (491.).
5 Persze – tegyük hozzá – 1935ben, amikor Móricz írása készült, még nem létezett, vagy legalábbis gyermekcipőben járt a szinkrontolmácsolás műfaja, mely mára minden kimondott szót azonnal képes bármilyen nyelven közvetíteni.
6 Az előadás Svájcban, a Saasfee-i European Graduate School Média és Kommunikáció Tanszékén hangzott el, leírt változata tudtommal jelenleg nincs, csak a YouTube videómegosztón található felvétel (Wireless radio and Frequency identification, 2010) elérhető. Nem mellesleg magának Kittlernek is fontos témája volt az előadás és a leírt szöveg (szemináriumok/írások) közötti technikai összefüggés Jacques Lacan kapcsán, l. Kittler 1993: 11–18.
7 A rádió és a haditechnika a későbbiekben részletesen tárgyalt összefüggéseiről l. első körben: Picht, Werner: A német nagyvezérkar jelenti…: a villámháború Lengyelországban, a hadijelentések, a sajtó és a rádió tükrében. Ford.: Barabás Emil. Budapest,
1940, Kókai.
8 Hogy milyen jelentősége lesz a független, illegális rádiózásnak a magyar történelem későbbi alakulása folyamán, azt illetően érdemes olvasmány Johnson írása a Szabad Európa Rádió szerepéről az 1956-os forradalomban (l. Johnson)
9 1924 és 1933 között számos illusztrált rádiótechnika-történeti könyv jelent meg magyar nyelven is (l. például Schultz, Vermes, Zakariás).
10 A XXI. század iPod és okostelefon-rádió generációja számára ez az „őskorszaki” teória már nem jelent gondot, sőt olyan urbanisztikai elemzések is napvilágot láttak az elmúlt években, amelyek szerint a bárhol elérhető zenehallgatás individuálissá teszi minden ember számára a saját városát, mert az egyes városrészekben tartózkodva, a kiválasztott zene által bármikor és bármilyen hangulatúra átváltoztathatják az adott teret, vö. Rojek.
11 William S. Palley A rádió és a szórakoztatás című írásában, mely újra felhívja a figyelmet arra, hogy a propagandisztikus célok mellett rendkívül fontos a hallgatóság szórakoztatása is, már 1930-ban kijelentette, hogy az új médium – annak ellenére, hogy nem ad lehetőséget a hallgatónak a választásra és az ismétlésre – mégis átvette a fonográf népszerűségét (vagyis a hallgatóság ízlésvilága erősen befolyásolható) (vö. Codel 1930:
65.). A (zene)szerzői copyright jogi kérdései természetesen már a legkorábbi rádióközvetítések idején előtérbe kerültek Magyarországon is (l. Szente, Szalai).