Garajszki Margit: Az olvadás poétikája

(a Szputnyik Hajózási Társaság Reflex című előadásáról) A Divadelná Nitra nemzetközi színházi fesztiválon idén újra képviseltette magát a Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színházés Viselkedéskutató Intézet-Labor.

Míg tavaly a Katona József Színházzal közösen készített, Bodó Viktor – Róbert Júlia által jegyzett Anamnesis című előadás kapott meghívást, addig az idei fesztiválprogram keretében a Reflex (Olvadás) nemzetközi premierje volt látható Kovács D. Dániel rendezésében 2013. október 1-jén a Régi Karol Spišák Színházban Nyitrán. Az előadás külső impulzusra, a Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál Párhuzamos életek – A 20. század a titkosrendőrség szemével elnevezésű nemzetközi projektjének felhívására jött létre, amelynek keretében hat ország alkotói hazai titkosrendőrségi anyagokat dolgoztak fel és mutattak be a közönségnek, ki-ki a maga poétikájának megfelelően.

Závada Péter egyfelvonásos „hisztériumjátékának” egyik alapját Kovai Melinda Politika, hatalom és tudás a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain című doktori értekezése szolgáltatta, amely a
„terápiás tébolyda”, a Lipótmező korabeli pszichiátriai eseteit tárja fel. Az egyik esettanulmány egy kutató pszichológusnővel foglalkozik, akit egykori munkahelyén paranoid skizofréniával kezeltek, ő azonban meg volt róla győződve, hogy összeesküvés áldozata, állandóan káder jelentéseket írnak róla és szakmai féltékenység miatt igyekeznek őt elmebeteggé nyilvánítani. Az előadásban mindez Szemerédi Mária pszichológus groteszk szenvedéstörténetében ölt testet. Szemerédi kétségbeesetten próbálja ismertetni kollégáival pszichodiagnosztikai tervezetét, amelyben egyesítené a nyugati eszméket és a pavlovi módszert, ám ők szemrebbenés nélkül feláldozzák őt saját hatalmi játszmáik során.

Pető Kata Szemerédi Máriája vibráló, érzékeny, izgalmas személyiség. Paranoiáját, ha valós, értelmezhetnénk akár az őt körülvevő társadalomra adott válaszreakcióként is, bár ő maga egyszer sem ismeri el, hogy beteg. A történet végére összezuhanni látszik, már nem tudja összefüggően megismételni elméletének alapvető tételeit, amelyeket korábban annyiszor elmondott. A Szemerédi-szál Foucault hatalom és tudás viszonyáról alkotott elméletének mentén az őrület és a normalitás kapcsolatát járja körül, azt vizsgálja, mennyiben objektív kategóriák ezek, és felteszi a provokatív kérdést, hogy az őrület vagy a normalitás nem csupán közmegegyezés kérdése-e, amelyet ebben az esetben az adott politikai hatalom határoz meg. Szemerédi maga is kijelenti, hogy a hatalom hozza létre a tudást, a tudás pedig cserébe legitimálja a hatalmat. A pszichiáter–beteg kapcsolat is egy sajátos hatalmi elrendeződés, amelynek igazság, valóság és normalitás a tétje. Az országos „őrjintézet”-ben játszódó történet tökéletesen szemlélteti, hogy a pszichiátriai hatalom hasonló eszközökkel dolgozik, mint a politikai. Persze ez a párhuzam nem új keletű, az előadás csak úgy hemzseg az implicit és explicit intertextuális utalásoktól, többek között Koestler Sötétség délben, Weiss Marat/Sade, Büchner Woyczeck, Dürrenmatt A fizikusok, Kafka A per vagy Csehov A hatos számú kórterem című műveit idézi. Ez utóbbit például a középen lévő ajtó külső felére erősített 6-os számjegy asszociálja, de Szemerédinek és kezelőorvosának, a Kurta Niké alakította Vadásznak a viszonyában is felfedezhetjük, hisz Csehov novellájának alapja Ragin doktor és betege, az üldözési mániában szenvedő Gromov nézeteinek ütköztetése, párhuzamba állítása.

A Szemerédi-történetnek nincs egyetlen olvasata, sokkal inkább történetolvasatai léteznek, amelyek ugyanazokból az elemekből épülnek fel, és kizárólag a nézőn múlik, hogy melyik olvasatot fogadja el valósnak: az adott jelenetben konzílium vagy terápiás beszélgetés zajlik, Szemerédi politikai összeesküvés vagy saját paranoid képzelgéseinek áldozata, a rádióban valóban ő ismerteti az elméletét, vagy csak a paranoia kezdeti stádiumának egyik tipikus tünetével állunk szemben, miszerint a beteg saját magát hallja az elektronikus médiumokból. Az előadás rámutat, hogy valóságérzékelésünk mennyire relatív, és milyen széles skálán mozog, akár egymásnak ellentmondó tartományokban is.
Szemerédi személyes drámáján túl nyomon követhető egy királydrámaszint is, amely az igazgatói székért vívott harcban valósul meg, és remek lehetőséget nyújt az emberi nagyravágyás és kicsinyesség karikírozására. Bíró Lili (Koblicska Lőte) még Rákosi alatt lett az Idegelme igazgatója, ő váltotta a korábbi igazgatót, Tersánszky Kálmánt (Fábián Gábor), akit az ötvenes évek elején egy koncepciós perben elítéltek és börtönbe zártak. Tersánszkyt azonban 1956-ban rehabilitálják. Hamza professzor, az Idegelme főorvosa közreműködik Szemerédi bolonddá nyilvánításában, hogy ne veszélyeztesse a hatalmi törekvéseit. A külvilág eseményei, az ’56-os forradalom híre az ápolónő híradásain keresztül jut be az intézetbe, és magával hozza Bíró Lili leváltását és Tersánszky Kálmán igazgatóvá való kinevezését.

Hajduk Károly migrénes fejfájásban szenvedő miniszter elvtársa életszerűen villantja fel Hannah Arendt totalitarizmus-elméletét és a személyes felelősség kérdését a diktatúrában. A kommunista diktatúra meggyengülésével ugyanis az egyénnek felelősséget kell vállalnia a tetteiért, amit a miniszter úr nem szívesen tesz, inkább szeretne ismét felesleges ember lenni, és elbújni a hatalom mögé. Az előbbiek alapján úgy tűnhetne, hogy az előadás egy irodalmi és filozófiai antológia színpadra állítása, de szerencsére nem így van, mert a hatalomelméleti nézeteket és irodalmi utalásokat ötletesen, könnyedén és rengeteg humorral fűszerezve járja körbe.

A fő cselekményszál mellett néhány epizódtörténet is felsejlik, amelyek leginkább abszurd anekdoták hangulatát idézik, pedig szintén valós alapokra épülnek, hiszen az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának anyagai alapján kerültek be a darabba. Az egyik legemlékezetesebb annak a meteorológusnak a története, aki az általa szerkesztett meteorológiai jelentésbe másnapra „lágy nyugati szellőket ígért”, a következő két napra pedig „északkeletről, a Szovjetunió irányából közelgő fagyos légrétegek betörését” jósolta. A következő napon elvitte őt az ÁVO a „meteorológiai jelentésbe csempészett imperialista propagandaés kémtevékenység” címén. Szerencsétlenségére a nevezett két napon, a fagyos légrétegekkel együtt, egy-egy szovjet hadosztály érkezett Magyarországra.
A dráma szövege és a darab színpadi megvalósítása is összhangban áll Szemerédi mondatával, miszerint a világ és az elme két egymással szembefordított tükör. A színházi tükörrendszer az egyes szereplők és a jelenetek szintjén is tetten érhető, a cselekmény egységének elve helyett a hasonlóság, párhuzamosság elve működik. A domború és homorú tükrök rendszere nemcsak megkettőzi, -háromszorozza a cselekményszálat, hanem nagyítja, parodizálja is azt. A tükördramaturgia egyik szép példája a jelenet, amikor Szemerédi a saját kezelőorvosának terapeutája lesz.

A díszletés jelmeztervező Balázs Júlia félköríves, teljesen fehér belső tere egyszer kórterem, máskor magánlakás, majd tanácsterem vagy éppen kezelőszoba. Az elsőre masszívnak tűnő falról hamar kiderül, hogy könnyed és gyors átjárhatóságot biztosító szalagfal, amely a színészek számára villámgyors helyváltoztatást, a rendező számára pedig pörgő jelenetváltást

tesz lehetővé. A gyors helyés helyzetváltások nagy fegyelmezettséget és összehangolt munkát követelnek meg a színészektől. Az átjárható fal a viszonyítási rendszer hiányára is utal, nem tudjuk, mi van kinn és mi van benn, és mi a fal melyik oldalán vagyunk. Ezzel a térrel kapcsolatban az egyedüli bizonyosság, hogy soha nem maradhat benne egyedül az ember.
A két szálon futó lineáris történetmesélést a kőművesek szürreális jelenetei szakítják meg, akik a szabadkőművesek szertartásosságával falazzák be azt, akire a rendszer ujja rámutat. A két kőműves, Béres Miklós és Király Dániel, hasonlóan Shakespeare Hamletjének két sírásójához, ironikus távolságtartással, kívülről és alulról szemlélik, kommentálják a kórházi történéseket, és morbid, fekete humorral arról értekeznek kedélyesen, ki mindenkit meszeltek már el, s vajon a befalazottak meddig bírják levegő nélkül.
Ahogy megrendül a társadalmi-politikai berendezkedés alapja, úgy vetemedik az épületszerkezet, rázkódik meg a kórház épülete több ízben, sőt néhány percre szó szerint kileng az egyensúlyából, amit a színészi játékon kívül a legapróbb részletekig kidolgozott szcenikai elemek érzékeltetnek, mint az egyenesen aláhulló csillár kibillentése.
A színpadképen kívül fontos atmoszférateremtő funkciója van az auditív elemeknek. A különféle megmagyarázhatatlan zajok: az állandó ajtócsapkodás, a recsegő rádió, a gyereksírás vagy az épületszerkezet ropogása fokozzák a kitettségérzetet. Ennek a világnak az abszurd voltát jelzi, hogy bár nincs ablak, folyton huzat van, a szereplők pedig mégis levegőtlenségre panaszkodnak. A süvítő hang jelzi, hogy új szelek fújnak, hogy a falnak is füle van, a sok befalazás meg falbontás miatt üregesek a falak, a kopogás pedig alapvető jelentésén túl lehet akár az egyik befalazott is, amint morzejeleket próbál leadni. A köpönyegforgatás jeleként az előadás elején az Internacionálé, később a Szózat csendül fel a kórházi vezetés szájából, s mindemellett többször is elhangzik a Szeretni bolondulásig (elolvadásig) dal egy részlete, hol Máté Péter, hol Ruttkay Éva előadásában.

Bodó Viktor nagy bizalmat fektetett negyedéves rendező szakos tanítványába, Kovács D. Dánielbe, amikor a rendelkezésére bocsátotta társulatát, a Szputnyikot. Kovács D. Dániel remek diáknak bizonyult, hiszen Bodó poétikáját követve gondosan komponált, mozgalmas képek sorozatát tudta színpadra állítani, miközben sikerült kordában tartania az ötletés gegáradatot, amiből az előadásból ítélve nem volt hiány a próbafolyamat során. Remek rendezői megoldás volt az állandó nézőpont-változtatás, előfordult, hogy a külső megfigyelő szemszögéből láttuk az eseményeket, majd hirtelen valamelyik szereplő fejébe kerültünk. A rendezést erőteljes, már-már filmes képiség jellemezte, aminek egyik eklatáns példája, mikor a megfagyott idő kimerevíti a pillanatot, viaszbábukká merevedik az orvosi gárda a kórházi pártgyűlés bizarr zsánerképét adva, ami egy B-kategóriás horrorfilmbe bukik át.

Az előadást végigkísérő ritmikai eljárások nemcsak a jelenetek váltakozásában, hanem a színészek összehangolt mozgásában is megjelentek. A Hegymegi Máté koreográfiája által hajszálpontosan kimért lépésekben volt valami óraműszerű, különösen a némajeleneteknél, amikor például Kárpáti Pál Tiliczkyje hevesen gépeli a titkosrendőrségnek a jelentését, miközben azok, akikről ír, a billentyűk lecsapódásának ritmusára mozognak.
A Párhuzamos életek projektben résztvevő társulatok közül a Szputnyik előadása merőben különbözött a többitől, mivel a Kovács D. Dániel ‒ Závada Péter alkotópáros már annak a generációnak a tagjaiból áll, akik hallomásból, nem tapasztalat útján ismerik a szocializmust. Talán éppen ezzel magyarázható, hogy a legmesszebb rugaszkodtak el a tényektől, így egy merőben más történelemolvasatot kínáltak fel a közönségnek. Megközelítésüket akár a múlttal szembeni tiszteletlenségként is értékelhetnénk, hiszen egy, illetve több alapvetően tragikus történetből a tragikomédia, sőt az abszurd irányába mozdultak el, és egy fülig érő ironikus mosoly kíséretében a világ abszurditásának bemutatását helyezték előtérbe.
A dokumentumdráma egyik legfőbb funkciója a tények minél pontosabb és őszintébb feltárása, aminek érdekében a nyitrai fesztiválon több előadásban amatőrök és nem profi színészek adták elő saját, autentikus, legtöbbször tragikus történetüket. Azzal az életérzéssel azonban, amit a Szputnyiknak sikerült megteremtenie a színpadon, talán jobban visszaadták a korhangulatot, mint más, a valósághoz görcsösebben ragaszkodó előadás.