Benkő Krisztián: Proletárdiktatúra, avantgárd, Trianon (Szombathy Bálint Dada-tsúszda című kötetéről)

„Hon! vagy?”
1. A regény felvezető fejezetei, az alagutak és a haldokló tájak között zakatoló gőzös utasainak – váltogatott narrátorok által bemutatott – gondolatai, „élményei” a filmszerűség és a hangoltság alapján az olvasóban legélesebben Lars von Triernek a második világháború végóráinak pillanatait rekonstruálni próbáló Európa című filmjét idézhetik föl.

Azzal a különbséggel, hogy Szombathy regényében a kulturális utalások (James Joyce Ulysses című regénye meghatározó olvasmánya a főszereplőnek, Arthur Honegger Pacific231 című szimfóniáját szeretné hallani Párizsban, és már létezik a szürrealista mozgalom) alapján nagyjából az 1920-as évek közepén, vagyis az első világháború és az Osztrák-Magyar Monarchia trianoni békeszerződés általi széttépése utáni („a Kis-Heimat tragédiája az Ős- Heimattal szemben” – 22.) korban járunk. (Talán némi anakronizmussal a szereplők már ismerik Kosztolányi 1933-ban megjelent Esti Kornél-novelláskötetet: a szintén vajdasági szerző ezzel persze jelzi érzelmi hangoltságát a korszakot illetően.) A vonaton felsejlenek már a jövő képei is, amikor giccses, hegyi tájakat ábrázoló festményekről elmélkednek a szereplők, majd – az egyelőre titokzatos – főhősnek búcsúzáskor bemutatkozik beszélgetőtársa: Hans Bauer, akinek a neve egyaránt utalhat a későbbi német SS-tisztre és Adolf Hitler személyes pilótájára (Hans Baurra).

„Felfogva utolsó mondatának sértő jellegét, felállt, és a férfi után indult, hogy bocsánatot kérjen tőle, amiért kicsinylőleg szólt az alpesi tájról, egy másodpercre elfeledve, hogy a föld, ahol most jár, ennek az embernek a szülőhazája – írja a regény elbeszélője –, ennél fogva szent és sérthetetlen. Hans Bauer ekkor már a csomagjaival volt elfoglalva, kétségkívül úti céljához közeledett, a saját kis falujába, tehenei, kocsikerék-sajtjai, hektáros erdei, gyógynövényei és vásznai közé. Meg a családjához, ha volt neki” (17.).

A bocsánatkérés által meghatottan, a két alpesi tájat ábrázoló „naiv” festménnyel illusztrált történet csattanójaképpen, Hans Bauer eljátssza a fiatalembernek harmonikán – jódlizás nélkül – Erik Satie egyik kompozícióját, és bemutatkozik a regény központi alakja is: a Felvidéken született (kitalált) Tsúszó Sándor,1 aki Párizs felé robog. Miközben elmerengve Bauer után néz, ahogy eltűnik a hegyi faluban, az elbeszélő Heidikékre és a száz éve megállt osztrák órára gondol – bár az olvasó már tudja, hogy egy jó évtized múlva (1938) egészen „vérpezsdítő és álomszerű” korszak fogja kezdetét venni Ausztria történetében: „az életük nagy álmát álmodó emberek […] romantikája” (22.).
2.
Amikor elolvastam Szombathy regényét, első benyomásom az volt, hogy hozzá nem áll túl közel ez a történeti avantgárd irányzat, mert – ugyan ezt a könyv végén nem említi – alapvetően abba a tendenciába tartozik értelmezése, amely a magyarul is megjelent, kétségtelenül szellemes Dominique Noguez ál-dokumentarista esszéjének, a Lenin DADA-nak a szellemiségét idézi.2 Magánlevelezésünkben úgy fogalmazott: „az első tanulmányomat 21 éves koromban írtam róla. Szeretem benne a meredek, hihetetlennek tűnő dolgokat. Sok mindenben elsők voltak, a felolvasó-estjeik valójában performanszok. Csak akkor ez a szó még nem létezett a művészi terminológiában.”

Vasy Géza Illyés Gyuláról szóló, a regény szakirodalom- listájában szereplő 2002-ben megjelent monográfiája3 megkérdőjelezi a hitelességét a költő Leninről szavalt dicsőítő költeményének (80–82.), melyet az Párizsban írt az irányzat vezéregyéniségeként megjelenő Tristan Tzara kedvéért ; hiszen az ’56-os forradalomról talán a legszebb verset, az Egy mondat a zsarnokságról című költeményt Illyés írta. Mindenesetre a regény érzésem szerint alapvetően szélsőbaloldali mozgalomként mutatja be a dadaizmust.

A Dada-Tsúszda szerzője az izraelita és kommunista, romániai származású Tristan Tzarát (eredeti nevén: Sami Rosenstockot) állítja regénye középpontjába, mint a haldokló párizsi dadaizmus – vélt vagy valós – vezérét, aki kétségbeesett küzdelmet folytat a szárnyait próbálgató szürrealizmus és André Breton ellen.4 A történet egyes pontjain határozottan politikai irányokba is elkalandozik: elbeszélője az 1920-as években a frissen létrejött Csehszlovákiából menekülő falusi kalandor, akit beszippant pár hónapra a francia művészvilág – ezért Tzara óhatatlanul ellenszenves színben tűnik föl az elbeszélés egyes jeleneteiben.5 Tzara egyébként, legjobb tudomásom szerint, automatikusan átállt a szürrealistákhoz a ’20-as évek második felében (akik valóban nyíltan marxistának és freudistának tekintették magukat – ezért például Antonin Artaud viszonylag hamar kilépett a mozgalomból, és többek között az olasz futurista Marinettivel és Adolf Hitlerrel is levelezett).6

Tzara Magyarországról többek között ilyen megjegyzéseket tesz a könyvben: „Eurázsia szűziesen kies, ám tudatlan tája”, „a kiéhezett Balkán” (44.); „a magyarok világbajnokok a káromkodás műfajában” (75.); „provincia […] a szikes Kárpát-medencei pusztaság” (79.). A bűvkörbe tévelyedett Illyés később kijelenti, hogy „a művészet újítói természetes szövetségesüknek a baloldaliakat tartják, vagyis azokat, akik a radikális és állandó változás hívei. Így van az, hogy a proletariátussal rokonszenvezve magam is az avantgárd sodrásába kerültem, ami itt Párizsban nem is esett nehezemre” (90.).

Ez a leegyszerűsítés több kételyt felvetett e sorok szerzőjében. Először is a magam olvasatában Noguez könyve nem a dadaizmussal, hanem Leninnel és eszméivel szemben alig burkoltan szarkasztikus.7 Vagyis az első világháborúban, a semleges Zürichben létrejött irányzat számomra sokkal inkább a nietzschei nihilizmust és az apolitikusságot képviseli, semmint hogy a szélsőbaloldali ideológiát terjesztette volna. Arról persze nem is beszélve, hogy a dadaista irányzatnak legalább száz képviselője volt: a berliniek vagy a kölni Schwitters, akinek az Ursonate című hangverse nehezen értelmezhető politikai mondanivaló kifejtéseként – noha a Commerz Bank nevéből lecsípett Merz szó antikapitalista gúnynak azért felfogható.8 Vagy Hugo Ball, aki már a zürichi alapítók közt is jelen volt 1916-ban, a ’20-es évek elején vallásbölcselettel kezdett foglalkozni, és jellegzetes performanszai, hangkölteményei (például a Karawane) előadásának hangulatát hasonlították már a templomi imamormoláshoz is.9 Kétségtelenül a regényben is felsejlik a szakralitás párszor Tzara részéről, de a regény végén ez szodomita erőszakká válik, vagyis a szabadkőművesek beavatási szertartásait idézi. Bár, legjobb tudásom szerint, ezek a szertartások jellemzőbbek voltak a szürrealizmusra, például Bataille titkos társaságára (a regény is említi, hogy René Crevel volt a „legszebb szürrealista férfi” – 25.) – tudtommal Tzara nem volt homoszexuális. Az pedig egy gender játéknak nevezhető, hogy az agglegénytípusú Marcel Duchamp, vagy a nős költő és bokszoló, Arthur Cravan, időnként nyilvánosan nőnek öltöztek.10

Hogyan értelmezzük Tzara Kosztolányiról tett megjegyzését? „Egyszer sikerült rendkívüli módon meglepnem Tzarát – mondja Illyés Tsúszónak –, majdnem leesett a székről szavaim hallatán. Azóta kicsit jobban becsüli a magyar költészetet. És a karóráját is jobban félti. Miután napnál világosabb, hogy Kosztolányi volt az első dadaista költő a világon, tíz kerek esztendővel megelőzve mindenkit!” (93–94.) Persze beleérthető mindebbe a cinikus opportunizmus vádja, amelynek alapját képezhette Kosztolányi szerepe a Tanácsköztársaság alatt, majd hirtelen elszegődése a szélsőjobboldali Új Nemzedék című napilaphoz és a Horthy Miklós ajánlásával, Kosztolányi szerkesztésében megjelent Vérző Magyarország című antológia ügye. Végeredményben a regény tétjét tehát abban látom, hogy bemutatja, milyen változást idézett elő a magyar avantgárd művészek világképében Trianon traumája.
3.

A regény más rétegeiben egyébként Tzara maga is beszél „nihilista filozófiá”-ról (59.), „amely az áhított Semmibe visz!” (126.); „a Dada anarchista, rakoncátlan, játékos szellemiségé”-ről (148.), de a technikai médiumok kapcsán felmerül a wagneri összművészet elérésének vágyképzete is. Ráadásul Marx Károly filozófiájának legnagyobb ihlető forrása, a Nagy Francia Forradalom,11 amelynek dala, a La Marseillaise mai napig a francia himnusz, az egyik dadaista esten igencsak pikáns módon kerül pellengérre, amikor a Moulin Rouge sztárja, Pujol fingóművész eldudálja a dallamot, és a közönség állva énekel vele együtt: „Az első strófa instrumentális elfingása után dalra fakadt, s a kezdeti szótagokat követően már az egész terem vele énekelte a nemzeti himnuszt” (115.).

Amikor Tzara – félig-meddig gúnyból – éppen Tsúszót kéri fel, hogy üzenjen a franciák legújabb találmányán, a képtávírón (fax) keresztül Prágába, a németek és magyarok kisemmizése után létrejött Csehszlovákiába, kikéri Illyés Gyula véleményét, aki ezt a tanácsot adja neki: „Bele kell törődnünk a megváltoztathatatlanba, azt tartva szem előtt, hogy legalább kis magyar ugarunkat rendbe hozzuk, felvirágoztassuk. Hogy ne kelljen ide poroszkálnunk étlen-szomjan, lerongyolódva, mint valami utolsó fajta, amelyik nem képes kézbe venni saját történelmét, hanem rendre másokhoz jár alamizsnáért, másokat szolgál” (49.). Végül Tszúszó a honvágy szóból kreál egy eredeti szójátékot: „Hon! Vagy?” – és ezt küldi a gépen keresztül Prágába.

A regényben egyszer-kétszer szóba kerül Kassák Lajos is. René Cervel és Tszúszó beszélgetés közben említik egyszer a két korábbi magyar vándort, Kassákot és Szittya Emilt, akik kínos körülmények közt megjárták Párizst (ennek az akciónak állított maradandó emléket Kassák A ló meghal, a madarak kirepülnek című hosszúversében). Hogy Kassák Lajos részese volt a magyarországi proletárdiktatúra működtetésének, azt nehéz lenne vitatni.12 De köztudomásúlag maga is felvidéki születésű költő volt, akárcsak a regény fiktív szereplője, Tsúszó, tehát nagy valószínűséggel nem hagyta hidegen a trianoni békeszerződés – mellesleg már 1920-ban, egyik legzseniálisabb versében, a Hatodik számozott költeményében ilyen részletek olvashatóak: „éljenek a derék hímvesszők éljen éljen Néró valami grandiózust akart szemünkre köpni a római éjszakával […] zsidók sárga foltja beleesett a pápa teás findzsájába”.13

Angyalosi Gergely dolgozta föl talán legtárgyilagosabban a ’80-as évek végén a Kassák Lajos és Lukács György közötti gyűlölködést. Lukács végkövetkeztetése az volt, hogy Kassáknak bármi köze is lett volna a proletárforradalomhoz, pusztán „optikai csalódás[…][a]ddig önállóskodott, amíg sehová sem tartozó, mindenek fölött álló egyénné lett”.14 Az izmusok történetében Kassák – ez különösen fontos –, amikor felállított egy kategóriarendszert a különböző történeti irányzatok viszonyrendszeréről, akkor a dadaizmust a futurizmussal – melyeknek semmi köze nem volt a szürrealizmushoz – egy csoportba sorolta.15 Mindazonáltal Földényi F. László éleslátóan fogalmazta meg már idézett esszéjében, hogy a dadaizmus egyszerre volt „elfajzott művészet” (entartete Kunst) a Harmadik Birodalomban, és nihilista, a proletariátus számára érthetetlen zagyvaság a szélsőbaloldali kurzus szemében: „A többség persze nem szerette a Dadát. Sokan kifejezetten gyűlölték, szitokszóként használták. Lukács György a barbárság jelének tartotta, csakúgy, mint Walter Benjamin vagy Goebbels vagy Zsdanov vagy Hitler […] A rendet féltették valamennyien a dadaistáktól – mindenki a sajátját. Pedig a dadaisták is a rend hívei voltak – ráadásul rendes emberek is voltak. […] Honnan akkor hát a Dadával szembeni gyűlölet, mely nagyobb volt, mint az összes többi irányzattal szembeni utálat együttvéve? Mint általában a gyűlöletek mélyén, itt sem nehéz a félelem nyomaira bukkanni. Hiszen nincs az a rend, amelyet a dadaisták rend-képzete ne múlna felül, és nincs az a jövőkép, amelyhez képest a dadaisták jövőképe ne lenne nyitottabb és tágasabb”.16 Szombathy Bálint regénye eredeti újragondolása az avantgárd politikai szerepének, és a dadaizmus politikai besorolásának lehetőségét is megkérdőjelezi, ezért izgalmas és sok helyütt a polgári normákat kigúnyolva humoros olvasmány – 2013 egyik meghatározó olvasmányélménye. (Szombathy Bálint: Dada-tsúszda. Töredékek Tsúszó Sándor életéből. Magyar Műhely, Budapest, 2013, 156 oldal, 2500 Ft)

*

1 Tsúszó Sándor alakja – mint hamisítvány – már régen kering – nem csak – a felvidéki irodalmi szövegtérben. Szombathy mellett nagyrészt Hodossy Gyula és Hizsnyai Zoltán alkották meg életművét: l. Legyél helyettem én – Tsúszó Sándor emlékkönyv. Dunaszerdahely, 1992, Lilium Aurum (a kötet bővített változatban újra megjelent 2011-ben).

2 Noguez, Dominique: Lenin DADA. Ford.: Szigeti László. Budapest, 1998, Balassi.

3 Vö. Vasy Géza: Illyés Gyula. Budapest, 2002, Elektra.

4 Abból a legendából, hogy a dadaizmus nevét (mint kettős orosz igenlést) Tzara találta ki, Beke László űzött gúnyt a Noguez könyvéhez írt utószóban, amikor az invenciót Bródy Sándornak tulajdonította.

5 Emlékezetes Tzara politikai arcképe szempontjából Jákfalvi Magdolna előadása, amely 2012 novemberében hangzott el a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem konferenciáján, és a Gáspár Endre által magyar nyelvre átültetett Gáz-szív című dráma neoavantgárd, vagyis a ’80-as évek ellenkultúrájában bemutatott előadásának részletes elemzése: a performanszban a szöveg olvasása közben több órán keresztül főztek egy hatalmas lábasban disznóhúst, amíg elviselhetetlenül büdös nem lett. Az előadás különösen azért fontos a regény értelmezése szempontjából, mert a 150 oldalas szövegből ötven oldal, a francia Pujol kapcsán, a fingás esztétikáját fejti ki.

6 Benkő Krisztián: A titok színháza (Lewis és Artaud: A szerzetes). In uő: Bábok és automaták. Budapest, 2011, Napkút. 69–78.

7 Földényi F. László kiváló esszéjét idézve: „Lenin, bármennyire a jövő igézetében élt is, a nihilizmus mellett kötelezte el magát.” Földényi F. László: Mindörökké DADA! In Élet és irodalom, 2006. január 13.

8 Schwitters, Kurt: Ősszonáta (részlet); Merz (részlet). Ford.: Tatár György. In Beke László (szerk.): Dadaizmus antológia. Budapest, 1998, Balassi. 199., 202–206.

9 Vö. Stock, Wiebke-Marie: Denkumsturz: Hugo Ball. Eine intellektuelle Biographie. Göttingen, 2012, Wallstein.

10 Vö. Benkő Krisztián: Düh-Ring. Megjegyzések Jack Johnson és Arthur Cravan bokszmérkőzéséhez. In uő: Bábok és automaták. Budapest, 2011, Napkút. 61–68.; Elger, Dietmar – Grosenick, Uta (szerk.): Dadaizmus. Ford.: Borus Judit. Budapest, Taschen – Vince. 80–85.

11 Vö. Marx, Karl: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. Budapest, 1960, Magyar Helikon.

12 Tormay Cécile írói munkásságának 2011–2012-ben megindult erőteljes rehabilitációja hatására, nagyrészt e sorok szerzőjének egyetlen mondatos megállapítását alapul véve („Bár Kassákról Tormay egy helyütt meglehetősen sommás előítélettel nyilatkozik, a költő Plakát című avantgárd költeményének »A házak bő garattal öblítik a csendet« sorában maga is él a szájjal ellátott ház antropomorfizmusával” – Benkő Krisztián: Propaganda, dokumentarizmus, esztétikum [Tormay Cécile: Bujdosó könyv]), in Kollarits Krisztina [szerk.]: „Nem csak a magam terhét hordom”. Tormay Cécile és a Napkelet. Budapest, 2013, Orpheusz. 111.) új irányokat vett a főműnek nevezhető Bujdosó könyv recepciója: ebbe a vonulatba sorolható György Imre Nacionalizmus az avantgárd nyelvén. Tormay Cécile és Kassák Lajos című tanulmánya (in ujnatilus.info, 2012. október) és Szolláth Dávid előadása az MTA A nemzeti konzervativizmus irodalomszemlélete című konferenciáján (erről l. Kassai Zsigmond: Konzervatív írók, akik valójában avantgárdok. In litera.hu, 2012. november). Szombathy regényének magyar szereplői esetében azonban valószínűleg találóbb lenne az „avantgárd a nacionalizmus nyelvén” kifejezés.

13 Kassák Lajos: Válogatott versek. Szerk.: Lator László. Budapest, 1995, Unikornis. 44.; vö. Benkő Krisztián: A véres költő (Széljegyzetek Kosztolányi Dezső és Takács László Nerójához). Kalligram, 2013/1. 90–94.

14 Angyalosi Gergely: Kassák Lajos és Lukács György viszonya. Irodalomtörténeti Közlemények, 1987/4. 467., 469.

15 Kassák Lajos – Pán Imre: Izmusok. A modern művészeti irányok története. Budapest, 2003, Napvilág.
17.

16 Földényi F. László: i. m.