Richard Dawkins újrafelfedezése (beszélgetés Richard Dawkinsszal, Kelemen László fordítása)

Dawkinsról közismert, hogy hajlamos vitatható kitörésekre, ám arról már kevesen tudnak, hogy a harcos ateistának, napjaink egyik leghíresebb tudósának mi a kedvenc beszédtémája. J. P. O’Malley azért kereste fel oxfordi otthonában a neves evolúcióbiológust, hogy ezt kiderítse.

Dawkins mostanában megosztó személyiségnek számít. A brit természettudós vallásellenes kirohanásai heves vitákat váltanak ki, sértőek, félreértésekhez vezetnek vagy egyenesen arrogánsak – olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni kiváló tudományos műveiről. Kétségtelen, hogy 2006ban megjelent Isteni téveszme című könyve körmönfont támadás a teológia világa ellen, ám akkor sem a vallás Dawkins szakterülete.

Antiklerikális retorikája miatt Richard Dawkins sokak szemében önfejű, negatív figura, azonban ha a biológia kerül szóba, teljesen másként viselkedik. Az igazát dühödten védelmező harcos megenyhül; kedves és szívélyes beszélgetőpartnerré válik. Nagy kár, hogy tudománnyal kapcsolatos nézetei egyre szűkebb teret kapnak a nyilvánosságban.

Dawkins  tizenkettedik  könyve,  az Appetite for Wonder (Csodavárás)1 a tudós önéletrajza. Az olvasó megismerheti belőle, hogy milyen volt a gyermekkora a második világháború idején, Afrika Szaharától délre fekvő részén, ahol apja a Brit Gyarmati Szolgálat alkalmazottja volt. Megtudhatjuk, milyen kivételes neveltetésben részesült a délangliai Oxfordshireban, ahová családja még kisgyermekkorában költözött át. Dawkins részletesen leírja első könyve, Az önző gén születésének körülményeit. A mű 1976os kirobbanó sikerének köszönhető, hogy a tudóst azóta is a darwini eszmék modern kori prófétájának tartják.

Azért kerestem fel Richard Dawkinst oxfordi házában, hogy megpróbáljam kideríteni, miért számít még mindig korunk egyik leginvenciózusabb tudósának.

J. P. O’Malley: – A könyvében leír egy kísérletet, amelyet még a pályája elején végzett el. Csirkéktől megvonta a természetes napfényt, mert így akarta kideríteni, hogy a világra vonatkozó ismereteik velük születettek-e vagy tanulással sajátították-e el őket2. Elárul-e ez a kutatás valamit arról, hogy milyen jellegű fejlettebb tudásanyaggal jövünk a világra mi, emberek?

– R. Dawkins: – Nem, nem árul el, mert a kísérletet nem emberekkel végeztük, ám valami hasonlóval embereken is meg lehetne próbálkozni. Ez azonban etikátlan eljárás lenne, hacsak nem sikerülne valami nagyon szelíd módszert kitalálni. Elvileg nagyon sokféle dolgot meg lehetne változtatni az emberek környezetében, és megnézni, hogy mi történik velük. Fel lehet nevelni gyermekeket úgy is, hogy nem beszélünk velük, és megfigyelni, milyen nyelvet fejlesztenek ki maguknak. Vagy: a közösülésről semmilyen ismeretet sem közlünk velük, és megvizsgáljuk, mire mennek saját erejükből, amikor elérik a szexuális érettséget. Szerintem senki sem kifogásolhatná, ha babákat néhány napig olyan környezetben tartanánk, amelyben a fény nem felülről, hanem alulról világít. Egy kórházban ez könnyen megvalósítható lenne úgy, hogy nem is járna tényleges fénymegvonással.

Ha olyan környezetet biztosítanánk a számukra, amelyben a fény alulról jönne, akkor a szilárd objektumok – az anyjuk arca is – fordítva néznének ki. A gyerekek nem csipegetnek magokat a földről, mint a csirkék, ezért felmerül a kérdés, hogy milyen más jelenségre számíthatunk. Vegyük például a fixációt! Rengeteg kutatás igazolta, hogy a kisbabák olyan dolgokra irányítják a tekintetüket, amelyek érdeklik őket. Azt is kimutatták, hogy ha eléjük teszünk egy arcról készült képet, akkor azt úgy veszik szemügyre, hogy közben megfelelő szögben tartják. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a csirkés tanulmányomhoz hasonlót embereken még senki sem végzett.

Mennyire tartja fontosnak saját, Az önző gén című művével kapcsolatban W. D. Hamilton rokonszelekciós elméletét, amelyet 1964ben közölt a Journal of Theoretical Biology című lapban. Megírta volna a könyvet, ha nem merít ötleteket Hamiltontól?

– Azt hiszem, hogy Az önző génhez Hamilton is kellett. Akkoriban még nem ismertem George C. Williams írásait, bár valószínűleg elég lett volna, ha csak azokat olvasom el. Mindenesetre Hamilton hihetetlen hatással volt rám. Az önző gén mondanivalója 1966ban, azaz 10 évvel a könyv megjelenése előtt összeállt bennem, és ez neki köszönhető.

Meg tudná mondani, mikor kezdett el foglalkozni olyan kérdésekkel, hogy miért vagyunk, és mi az életünk célja?

– Úgy tűnik, erről bővebben kellett volna írnom a könyvemben. Valószínűleg Oxfordban kezdtem komolyabban foglalkozni ezzel a kérdéssel, de emlékeim szerint már nyolc vagy kilencévesen is kíváncsi voltam ezekre a dolgokra. Akkoriban főleg az érdekelt, hogy az űrnek vagy az időnek vannak-e határai, vagy végtelenek-e. Az egyetem adta a kezembe azokat az eszközöket, amelyeknek a segítségével részletesebben is átgondolhattam ezeket a problémákat – különösen a biológia vonatkozásában.

Az önéletrajzában megjegyzi, hogy a gyermekkorából hiányzott a szkeptikus gondolkodás. Ön szerint a „Mikulás hozza a karácsonyfát” és a hasonló koncepciók károsak a gyermekekre nézve?

– Erre a kérdésre nem tudom a helyes választ. Megértem azokat, akik szerint megfosztjuk a gyerekeket a gyermekkor varázsától, ha túlságosan erőltetjük bennük a kételkedést, és a legkevésbé sem vagyok híve annak, hogy elvegyük tőlük a varázst. Ugyanakkor az a véleményem, hogy a valóság sokkalta nagyobb csodákat hordoz. A tündéreket és a manókat nyugodtan fel lehet cserélni a csillagokkal, a galaxisokkal és a mikroszkópban elénk táruló látvánnyal – vagy a létezésünkkel kapcsolatos olyan lenyűgöző tényekkel, mint például az, hogy hány véredény van a szervezetünkben. Úgy érzem, hogy ha kitessékeljük a gyermekeink életéből a Mikulást, azzal nem fosztjuk meg őket a gyermekkor varázsától. Persze nem arra gondolok, hogy leülünk, és közöljük velük, hogy Mikulás márpedig nem létezik. Inkább úgy fognék hozzá, hogy gondolkozzunk el róla egy játék keretei között. A csodák értékét valamiképpen csökkenti, hogy egyszerűen azért működnek, mert csodák.

A könyvben szó van arról a szenvedésről, amelyet iskoláskorában a társai okoztak önnek, és ami érezhetően megviselte önt. Miért véli mégis úgy, hogy a kisgyerekeket ki lehet tenni ilyesminek?

– Mindenkit elborzaszt, hogy a Gestapo vagy a koncentrációs táborok verőlegényei mennyire kegyetlenek voltak. Felnőttként a gonoszságot sokkal jobban átérezzük, pedig már gyermekkorban találkoztunk vele. A gyerekek mindennapjainak úgyszólván része, hogy bántják egymást – vagy az én esetemben az, hogy nem hagyták abba a zaklatásomat. A gyermeki gonoszság engem is elborzaszt, csakúgy, mint megjelenése William Golding regényében, A legyek urában. Szerintem Golding egy olyan primitív állapotot akart érzékeltetni, amelyhez gyermekkorban természetes a visszatérés, és amelyből megfelelő neveléssel kell a kicsiket kivezetni. A Gestapo tagjai és a hasonló emberek vagy nem hagyták maguk mögött ezt az állapotot, vagy visszatértek hozzá.

Sokak szerint azzal, hogy ön Az önző génben megalkotta a „mém” szót, az egyetemes emberi kultúrát akarta gazdagítani. Mi erről a véleménye?

– Ezt a feltételezést mindig határozottan elutasítom. A mémekkel csak azt akartam szemléltetni, hogy noha a természetes kiválasztódás a DNStől függ, a DNSt valójában más is helyettesítheti – mondjuk, a Marson ez lehetne egy, a DNSsel ekvivalens más vegyület. Ezt a gondolatot szerettem volna néhány ismerős példa felsorolásával illusztrálni, de az egyetemes kultúrára egyáltalán nem gondoltam. Aztán úgy adódott, hogy másoknak is megtetszett a mémek koncepciója, amihez sok szerencsét kívánok. Egyébként tetszik, hogy használják.

A természetes kiválasztódás gépies, tervszerűtlen jelenség, amely csak véletlenszerű rövid távú előnyöket idéz elő. Ön szerint az ennek a folyamatnak túl sok pozitívumot tulajdonító optimista nézet azért vonzó az emberek számára, mert agyunk előrelátó, de ez már a vágyálom kategóriájába tartozik. Kifejtené ezt bővebben is?

– A természetes kiválasztódás nem biztosít hosszú távú előnyöket, ám az agyunk képes rá, hogy előre lássa bizonyos történések következményeit. Ezeknek látszólag ideiglenes rövid távú pozitív hatásai lehetnek, azonban hosszú távon negatívak. Gyakran gondolkozunk el az emberiség jövőjén, amelyben rengeteg veszélyt látunk. Hadd mondjak egy példát: ha nem változik a mostani helyzet, akkor húsz év múlva nem lesznek a Földön esőerdők. Ez az előrelátás lehet az egyik meghatározó eleme az agy evolúciójának. A természetes kiválasztódás nem képes ilyesmire. Ha az esőerdők kiirtása kedvez az egyedi fennmaradásnak és reprodukciónak, akkor ez történik meg. Az evolúció ebbe az irányba zajlik, és a természetes kiválasztódás is ennek kedvez. Az agyunk azonban jó előre tudhatja, hogy ha a természetes kiválasztódás érvényesül, az hosszú távon katasztrofális következményekkel járhat.

Ezért akár szembe is szállhatunk a természetes kiválasztódás biológiai parancsával?

– Úgy van, és ezt meg is lehet figyelni azokon a köztes állapotokon, amelyekben az állatok agya élt is ezzel a lehetőséggel azért, hogy fokozatosan optimalizálja a faj viselkedését. Először csak gyorsulhat a folyamat – itt még nincs szó előrelátásról, csak olyasféle tanulásról, mint a jutalmazóbüntető kísérletekben. Ez lényegében a természetes kiválasztódás egyfajta felgyorsítása. Egyébként csak több generáció múlva észlelhető a változás abban, hogy néhány egyed elpusztul, míg mások életben maradnak és szaporodnak, aztán mondjuk újabb tíz nemzedék után pedig már határozottan látható a fejlődés. A tanulással ugyanez egyetlen generáción belül is elérhető, mert a halált a büntetés helyettesíti, az életben maradást és a szaporodást pedig a jutalom. Az emberek folyamatosan a jövőt fürkészik azzal, hogy a különböző tevékenységeik lehetséges következményeit szimulálják.

Ön és a 2002ben elhunyt amerikai evolúcióbiológus, Stephen Jay Gould több tekintetben sem értettek egyet saját – evolúcióra vonatkozó – elméletükben. Az ő fokozatosságot elvető hipotézise ön szerint túl radikális ahhoz, hogy megfeleljen a valóságnak, és félrevezető az az evolúció epizodikus voltára vonatkozó elképzelése, amelyben három merőben eltérő típusú evolúciós ugrást egyesít. Körvonalazná, hogy ön szerint mi ebben a rossz?

– Az volt a baj, hogy összekotyvasztotta az epizodikus és a folyamatos evolúciót, továbbá egy kalap alá vette az epizodikus evolúció három merőben eltérő típusát: a katasztrófák során, valamint a nagy mutációkkal bekövetkező változásokat és az úgynevezett „szakaszos egyensúlyt”. Vitathatatlan, hogy az életben néha előfordulnak drámai változások. Erre jó példa az a meteorit, amely hatalmas katasztrófát idézett elő, elpusztította a dinoszauruszokat, és jelentős evolúciós változásokat kényszerített ki. Az epizodikus változás másik típusára, a „nagy” makromutációra példa az az eset, amelyben a szülőknek tőlük nagymértékben különböző utódja születik – mondjuk, két feje van. Csakis makromutációval alakulhatott ki az első szelvényezett állat is, amelynek nem egyszerű teste volt, hanem már két szelvényből állt. Az evolúcióban biztosan volt egy olyan lépcső, amelyben az egy szegmensből álló szülőknek két szelvényből álló utódja született. A makromutáció kétségtelenül epizodikus változás, ám nyilvánvalóan más, mint az, amelyet meteorit idéz elő. Költői értelemben persze van némi hasonlóság, de csakis ebben.

Mi a helyzet a szakaszos egyensúllyal?

– Mivel Gould szinte minden evolúciós folyamatra ráhúzta a szakaszos egyensúly elvét, ezért talán a gyors folytonosságra vonatkozó elgondolást emelném ki, amely Gould és Niles Eldredge fő érdeme. Elképzelésük szerint szórványosan előfordulnak olyan gyors, de fokozatos evolúciós változások, amelyekben a fokozatoknak nem maradt nyoma a kövületekben. A fosszíliákból csak a hirtelen átalakulás látszik, pedig elképzelhető, hogy mondjuk egy 10 ezer évig tartó gyors fokozatos átalakulás vezetett egyik állapotból a másikba, csak éppen nem látjuk a lépcsőket, ezért a folyamat a ténylegesnél nagyobb epizódváltásnak látszik. A kiindulási helyzet kövületeire általában egy nagyobb kontinensen bukkanunk rá, a gyors változások következtében kialakult fosszíliákra pedig valamelyik távoli szigeten. Jó példa erre a Galápagosszigetek esete.

Ezzel azt mondja, hogy a kövületek egy hirtelen makromutációra utalnak, pedig valójában nem az történt?

– Ténylegesen olyasmi történt, hogy az ősi populáció bizonyos egyedeit elsodorta egy hurrikán egy szigetre, ahol a továbbiakban az evolúciójuk más viszonyok között zajlott. Amikor 10 ezer évvel később valamelyik egyed visszasodródott a szárazföldre, addigra már nagyon megváltozott. A lényeg az, hogy ez a fajta epizodikus változás is teljesen más, mint az iménti kettő. Gouldot azért tartom hibásnak, mert a költői nyelvezet segítségével ezt a három epizodikus változást összemosta.

Ön azt írja, hogy a szem evolúciójának egyetlen ésszerű magyarázata az olyan replikátorok előnyben részesítése, amelyek még jobb lehetőséget biztosítanak a látószerv fejlődéséhez. Ön szerint botorság azt gondolni, hogy egy tulajdonság kialakulása elsősorban egy egyednek vagy egy csoportnak kedvezne, mivel az egyed és a csoport is csak hordozók. Elmagyarázná, hogy pontosan mire gondolt?

– Amikor az emberek a kiválasztódás egységeire hivatkoznak, számtalan dologra gondolhatnak. Én elsősorban olyan egységekre gondolok, amelyeket úgy nevezhetnénk, hogy adaptációs egységek. Néha úgy hívom őket, hogy optimumok. A replikátor és a hordozó további két fontos kiválasztódási egység, amelyeknek más szerepük van a természetes kiválasztódásban. Ami a természetes kiválasztódásban hosszú távon fennmarad vagy elpusztul, az nem más, mint a gén, azaz a replikátor, ugyanis a DNS egy potenciálisan tökéletes replikátor, amelyben a generációk hosszú sorozatában alkalmanként mutációk zajlanak le. A világban a sikeres gének, azaz a replikátorok sokasága marad meg. A természetes kiválasztódás a génkészletek replikátorainak differenciált fennmaradása. Némelyikből kevesebb lesz, némelyikből több, és ezek bármelyik adott időpontban az egyedi szervezetekben, azaz a hordozókban léteznek.

Egy tipikus állat nagyon pontosan definiálható egység.

– Igen. Két lába van, két karja, és mindenfelé mozog. Egy szervezet összes sejtje véletlenszerűen, de együttesen mozog. Egy egységet alkotnak. Az organizmusok döntéseket hoznak. Eldöntik, hogy erre vagy arra menjenek, lecsapjanake a prédára, elbújjanake a fűben, felszálljanake a levegőbe, ezért az élőlények rendkívül egységes entitásként viselkednek. Pontosan ezért nevezem őket hordozóknak. Azokat a géneket hordozzák, amelyek a belsejükben utaznak. Az organizmusokon érvényesülnek azok a változások, amelyekkel a természetes kiválasztódás kedvez bizonyos géneknek. Ezek a változások azok a szükségszerű lépések, amelyek gondoskodnak róla, hogy egy élőlény egységként viselkedjen. Ez egy olyan tulajdonság, amelyet a gének – méghozzá rengeteg gén – előnyben részesítenek. A múltban a természetes kiválasztódás azokat a géneket támogatta, amelyek előidézték, hogy hordozóként az organizmusok egységesen viselkedjenek. A természetes kiválasztódás következményeként a gének más génekkel együttműködésben építették fel maguknak a saját legmegfelelőbb hordozóikat, azaz olyan egységes „járműveket”, amelyeket élőlényeknek, organizmusoknak nevezünk.

A legnagyobb mutatvány című könyvében a gége alsó részét ellátó ideget úgy jellemzi, mint a legpocsékabb tervezés (pontosabban a tervezés hiányának – a ford.) ékes bizonyítékát. Azt írja, hogy noha az ideg kacskaringós útjának oka tökéletesen érthető, ön még sem tud rá úgy gondolni, mint valamiféle tervezés eredményére, hanem csak mint evolúciós folyamatok következményére. Beszélne erről egy kicsit részletesebben?

– Menjünk vissza halőseinkhez, de vizsgálhatjuk a ma élő halakat is! A szóban forgó gégét ellátó ideg megfelelője náluk az egyik olyan ideg, amely a kopoltyúkat látja el. Az embernek nincsenek kopoltyúi, csak embrió korában, és az embrionális kopoltyúívek egy részéből alakul ki a gége. A kopoltyúkhoz erek is vezetnek. Az emberi ideg halakban létező megfelelője a lehető legközvetlenebb úton, a megfelelő artéria mögött fut a kopoltyúkhoz. A halak kijöttek a szárazföldre, létrejöttek a köztes fokozatokon keresztül az emlősök, amelyeknek megnyúlt a nyakuk, és az ideg az artéria mögött maradt, miközben azzal együtt hátra került – azaz az emberben a felegyenesedett tartás miatt alulra, a mellkasba. Az evolúciós változások miatt a gégét ellátó ideg útja most úgy néz ki, hogy lefut a mellkasba, megkerüli az aortaívet, és felfelé halad a gégéhez. Az egymást követő generációkban a nyak mindig csak egy kicsit lett hosszabb, ezért az idegnek is csak kicsivel lett hosszabb a lefutása. A kerülőút mindig csak egy törtmilliméterrel nőtt, és ennek elhanyagolhatók a költségei – legalábbis egy hatalmas embrionális átszervezéshez képest, amely egy nagy makromutációval elérné, hogy az ideg az artéria fölé kerüljön. Az egészre úgy kell gondolnunk, mint egy hosszúhosszú történetre. A halőseinknél ez az ideg még a lehető legegyenesebben tartott a kopoltyúkhoz.

Ön szerint melyek a darwini szociális elméletnek azok a pozitív erői, amelyek a mi társadalmunkra is érvényesek?

– Óvatosnak kell lennünk, amikor a darwinista gondolkodásmódot bizonyos társadalomtudományi ágakban alkalmazzuk. A társadalomtudósok szerint a kutatásaik tárgya tökéletesen vizsgálható, és nem szeretik, ha ebbe a biológusok is belezavarnak olyan csúnya dolgokkal, mint a gének. A biológiánkat kétségtelenül befolyásolják a kulturális és szociális hatások, ám az agyunk ettől még állati agy. Az evolúciónk Afrikában zajlott, és Afrikában küzdöttünk a fennmaradásért olyan kisebb csoportokban, mint például a cerkófmajmok törzsei. Nekünk is vigyáznunk kellett, hogy ne egyenek meg az oroszlánok; nekünk is elő kellett teremtenünk az élelmet; nekünk is harcolnunk kellett a szomszéd törzsekkel. Ezeknek a dolgoknak együttesen kellett kialakítaniuk az agyunkat. Jóllehet, mára megszabadultunk számos olyan októl, amely az agyunkat eredetileg formálta, ezeknek az emlékei még mindig bennünk vannak, és furcsa vagy éppen ismerős módon érvényesülnek a vitáinkban, a vezetők magatartásában, a kocsmai veszekedésekben és sok másban. Az állati eredet mindig ott lappang bennünk a háttérben még akkor is, ha csak a bonyolult szociális evolúció szűrőin keresztül érvényesül.

Ön szerint történte valamilyen változás abban, ahogyan a közbeszédben az ateizmusról beszélnek 2006, azaz az Isteni téveszme című könyvének megjelenése óta?

– Az embereket a vallástól eltekintve is többféleképpen meg lehet győzni dolgokról. Vannak, akik kedves, tiszteletteljes rábeszéléssel érnek el sikereket, míg másoknál az agresszívabb módszerek működnek. Azt hiszem, az a tökéletes megoldás, amely mindkettőt ötvözi.

Mi a válasza azoknak, akik azzal vádolják, hogy előítéletei vannak a muzulmánokkal szemben?

– Sohasem voltam elfogult egyetlen muzulmán egyénnel szemben sem. Én minden vallást elutasítok, és azt vallom, hogy a gúny jogosan használható fegyverként. Öncélúan természetesen soha, senkit sem tennék nevetségessé, de a maró humor arra mindenképpen alkalmas eszköz, hogy a fejükre olvassam azokat a butaságokat, amikben hisznek – például, hogy Mohamed elrepült egy szárnyas lóval. Ha ezeket az állításokat minden további megjegyzés nélkül felsorolom, azzal máris nevetségessé teszem őket, mert az emberek azonnal látják, hogy milyen abszurd dolgokról van szó.

Mit gondol most arról a vitáról, amelyet egy, a Twitteren tett megjegyzésével robbantott ki. Ebben azt írta, hogy a muzulmánok kevesebb Nobel-díjat nyernek, mint mások. Ön szerint ez nem bántó?

– Ezt az állítást nem szabad kiragadni a kontextusából. A megjegyzésem arra a tényre vonatkozott, hogy rengeteg mohamedán szószóló szerint az iszlámnak számos tudományos vívmány köszönhető. A sötét középkorban az iszlám a görög tudományt vitte tovább. Ez tökéletesen igaz, ám olyanok is vannak, akik szerint a Koránban nagy tudományos igazságok találhatók, például az, hogy az embrió egy vérrögből fejlődik ki. Ezek nem „nagy igazságok”, hanem lényegtelen semmiségek. Egyébként összehasonlíthatnám azt is, hogy a muzulmán és zsidó tudósoknak hány Nobeldíjat ítéltek oda. Ezzel gyakorlatilag két vallást hasonlítanék össze, és az eredmény a mohamedánok számára rendkívül megalázó lenne. Mindez nevetségesen hangzik, ha kiragadjuk az eredeti kontextusból. A muzulmánokat helyettesíthetném a vörös hajúakkal, a madárlesőkkel vagy bárkikkel. Bár ez teljességgel értelmetlen lenne, az a lényeg, hogy a vörös hajúak nem vágnak fel a tudományos jártasságukra. Ők csak olyan emberek, akiknek vörös a haja. Én egyszerűen csak a mohamedán propagandának arra az értelmetlen állítására reagáltam, amely szerint ők kiválóak a tudományokban.

Beszélne-e nyíltan a vallással kapcsolatos véleményéről magánbeszélgetésekben – például egy vacsoránál?

– Vacsoránál nem kifejezetten, bár attól függ, hogyan alakul a beszélgetés.

Előfordult-e olyan, hogy tönkrement egy barátsága a vallásra vonatkozó véleménye miatt?

– Nem. Ilyesmiről a barátaimmal sohasem beszélünk. A minap hallottam egy történetet az egyik szomszédomtól, akit meghívtak egy vacsorára. A társaságban ott volt a helyi plébános, egy rendkívül kedves ember, valamint jelen volt egy másik szomszédom, egy szélsőségesen vallásos nő is. Ez az asszony egész este azzal nyúzta a papot, hogy szerinte ő, mármint a lelkész nem elég jó keresztény. A plébános egyéb ként egy modern, liberális egyházi ember, akinek a nézetei nem egyeztethetők össze a vallási fundamentalistákéval. Ez a nő ezt az összejövetelt használta fel arra, hogy egy     papot gyötörjön a fanatizmusával. Ilyesmire álmomban sem lennék képes.

(The Daily Beast)

1 Magyarul 2014 első félévében jelenik meg a Libri Kiadó gondozásában. ‒ A ford.

2 A kísérlet valójában nem a napfénymegvonásról szólt, hanem arról, hogy Dawkins nem természetes napfénnyel, felülről világította meg a csirkék környezetét, hanem alulról jövő mesterséges világítást alkalmazott. Előfeltételezése szerint a csirkék a felülről megvilágított objektumokat érzékelik szilárdnak, ezért nem az alulról megvilágított, valódi magvakat próbálják majd meg felcsipegetni, hanem az eléjük tett fényképeken látható felülről megvilágítottakat. A kísérlet igazolta Dawkins feltevését. ‒ A ford.