Farkas B. Szabina prózája

Sven Beyersdorff felvétele

Házunk előző élete

Csak egy kis felújításról volt szó. Hogy kényelmesebb legyen. Azóta ezt a kifejezést száműztük a családi szótárból, mostanra valami nevetséges utópiának tűnik másfél év távlatából. Az előszoba nagyon hamar nem a külvilágot választotta el a tiszta, nyugodt otthonunktól, hanem egy rövid átmeneti alagutat képzett a léleknek a felkészüléshez arra, ami az adott napon várja majd a korábban egyébként pont megfelelően lakható házában. De a reszketeg lábak hamar megszokják az ilyesmit, azt hiszed, ha rohansz és nem nézel se jobbra, se balra, bevágtatsz az utolsó érintetlen szobába, magadra zárod az ajtót, akkor majd minden visszanyugszik. Végül rájössz, hogy már nincs ajtó egyik szobán se. Minden páros héten összevesztünk azon, hogy kinek az ötlete volt ez az egész. Eleinte megfontolt napirendi pontként hozta fel egyikünk, később már-már önmagáért való háborúvá vált ennek a bizonyítása. Hátha a bűnös kiderítésével varázslatosan megszűnik az átok. De csak az ajtók szűntek meg, és azok a vízszintes felületek, amiket még nem lepett be a por, forgács és a szigetelőanyag morzsaléka. Csak egy kis felújításról volt szó, hogy mindenünk elférjen, de egy idő után a mindenünk fejenként egy villa, egy mobiltelefon és egy zacskóba csomagolt tekercs wc papír volt, amit mindketten egy a második héten szétrepedt doboz aljában talált ballagási tarisznyában hordtunk magunkkal napközben. Olvasnivaló volt. Mindent beterített az újságpapír. A fóliában nem bíztunk, és a festőkben sem. Se a kőművesben. Se az asztalosban. Az asztalos bennünk se bízott, úgyhogy biztos, ami biztos, nem is jött többet az első részlet kifizetése után. Szégyen, nem szégyen, fellélegeztünk. Egy gonddal kevesebb. Addigra a férjem kitanult pár szakmát dühében, én pedig elfogadtam a kávét a segédmunkástól, aki beköszönt a hálóba reggelente. A kávéba öntött kis tejszín mindig valami alakot rajzolt. Ennek biztos, hogy jelentősége van. Figyelni kezdtem, hátha üzenet. Eleinte inkább sárkányok és terhes antilopfélék látszottak, de később sokkal aprólékosabb történetek születtek. Utánaolvastam, és jól gondoltam, ez nem véletlen. A tudatalattim próbál kommunikálni velem. A férjem persze nem látta, állandóan tele volt a szeme porral. Beporozta a tudatalattimat is a vaksága. Úgyhogy fotósorozatot készítettem három héten át a mobilommal, kinyomtattam, majd felragasztottam a konyhát és a nappalit elválasztó kőhalomra. Aztán végig a lépcső melletti falra, fel az emeletre és egy bizonytalan ívben vissza a garázsig. Reggelre mind lehullott, és átragadt az elhaladókra. Véres háború a férjem jobb vállán, tenyerét kinyújtó koronás medve az egyik munkás térdén, és volt ott ez a fickó, akinek a csákójára ragadt egy – bár messziről nem láttam rendesen – azt hiszem, a bekötött szemű nyúl volt. A férfit még sose láttam korábban. Biccentettünk. Csak egy kis felújításról volt szó, hogy szebb legyen minden, de a nyolcadik hónapnál már arra sem emlékeztünk, hogy merre voltak a falak. Minden egészen hozzávetőleges lett. A zuhanykabin mindenesetre megmaradt két oldalról zártnak. Sorsot húztunk napi háromszor. Vérre ment a játék. Vagyis könnyre, mert az utolsó hely volt, ahol az ember magányosan kibőghette magát mielőtt (vagy miután) újabb tárgyalásokba kezd a kivitelezővel. Közös sírásról már nem is álmodtunk. Álmodni se álmodtunk. Esetleg néha egy szegletről, ami olyan, mint a régi életünk. Csak egy kis felújításról volt szó, hogy jobb legyen az életünk. Szerintem válunk.

Sárga pont a világos rajztáblán

Arccal a szőnyegvégi bolyhok között fekszik a szoba ablak felőli oldalán. Így fekszik hason, meztelen, keze szorosan a teste mellett, mintha vigyázzba kellene állnia még így is, hogy fekvő helyzetben van, amiben nincs egyébként vigyáznivaló. Átfolyt a fürdőtől idáig, úgy lett ez a mozdulat inkább végtelen, ahogy a nem mozdulás nem mintegy végeként állt az állapotának, inkább felvetése egy folytonosságnak. Amellett, hogy mozdulatlansága az iménti döbbenet teljesen érthető következménye, a padló hűvösére is számított. Lehet általában számolni az ilyesfajta hideg érzetekkel, józanító, pohár víz a homlok mögötti háborúra. A fürdőszobából tekintve ez a jövőbeli pillanat inkább a vissza és előre lépések harca, míg odabent a jobb és bal láb súlypontváltakozása töltötte ki a reménytelen zúgását a kazánnak. Most hirtelen a hason fekvés lehetőségének véglegessége villant nehézkesen mozgó gondolataiba. Hogy itt lassan akkor kellene egy amolyan negatívja az elkövetkezőknek, amibe, ha kell, és ha a kétségbeesés adja, belehelyezze magát. És még csak nem is magát, ugye, hanem a belehelyezésnek egy másfajta eredményeképpen ez inkább a bekebelezés most itt. Vagy a közösnek egy olyan váratlan elosztása, amivel nem számolt. Voltak évek persze, amikor hogyne számolt volna, elkerülhetetlen az ezzel való el-, be- és végül leszám. Csörög a telefon. Talán harmadszor hallja, amióta itt van. Fel nem vétele a fürdőszobai várakozással egy ritmust kopog a tüdejében. A nem tudás lüktetése még mindig ad némi kibúvót a lehetséges következmények ütődő lendületéből. Csiklandozza az orrát a szőnyeg bojtja. Vakarás lesz a vigyázzállásból, vagyis a fekvés vigyázásából, ami a nem vigyázás következménye lassan egy órája. A terhesség ténye bár nem a fürdőszobában változott azzá, de mindenképpen a tébláboláson innen lett bizonyossággá. Bizony, bizony, bizony. Iszony. Cseppfolyóssá lett az elmúlt harmincnyolc év hiányaiba betömködött összes szövetdarabka. Kellene új szőnyeg, ez most legalábbis jó ötletnek tűnik, hogy járkáljon a fejében az élet helyett. Embriópózba rándul a test, kell lennie valaminek, ami megtartja. Ezt a szőnyeget még évekkel ezelőtt találta a vasárnapi bolhán, jó lesz, amíg nem veszi meg majd azt, amit akkor fog megvenni, ha megbizonyosodott, hogy ez marad az az otthon, ami mindenhogyan az marad. Ez a bizonyosság is késett, vagyis téblábolt, a szőnyeg maradt, elotthonosodott. Hogy akkor most talán köré szövődik ez itt, mert kézi, azt első pillanatban észrevette, de ezt a napot speciel nem látta jönni. Fogod ezt a nagy gömbbé változott érmét, és elülteted. Kell föld, és te is, hogy merjed tenni, a földbe, a közösbe, a mindenkibe, ahonnan ők is és te is, és kell az is, hogy ne rettegj ettől a közös földtől. De rettegsz. A föld felvette a szőnyegen kihűlt korábbi alakod. Magzatállapottá változott szobabelső, egyre számottevőbb a körülhatárolható nincs. Még egy utolsó semmi a nincs szélét kapargatja. Sose volt még ilyen hangos az egyedüllevés.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/7–8-as lapszámában.

Farkas B. Szabina (1985, Pécs)

Író, fotográfus, színész