Benkő Krisztián: Pop, film, terror (Vágvölgyi B. András Tokyo Underground című kötetéről)

„Mishima Yukio a japán Gabriele D’Annunzio (feltéve, de meg nem engedve, s abban az esetben, ha Oshima a japán Godard, Kitano pediglen a japán Friderikusz).”

A 2013-ban harmadik kiadásban is megjelent „kultuszkönyv”  lapozása  során  (már a második, 2004-es, hellókittis kiadásban is) a Nagy Kriszta által tervezett belső dizájn egyik alapmotívuma – az alcímekben feltűnő kis fekete repülőgép – felidézheti az olvasóban, aki a szerzőhöz hasonlóan a japán szóhasználat szerint gaijin (külföldi), az angol Peter Greenaway Párnakönyv (Pillow Book, 1996) című filmjének többször visszatérő jelenetét, melyben a nagyváros felhőkarcolói között egészen alacsonyan hasít végig a levegőben egy hatalmas utasszállító repülőgép. A Greenaway-film hasonló megérzésből született, mint Vágvölgyi könyvének először 2000ben napvilágot látott  változata: a filmben a nyugati és keleti kultúra nyelveinek keveredése-dialógusa áll a középpontban, a testre rajzolt írásjelek fetisizálásával – a méltatott könyv még radikálisabb alapkoncepcióval indította gondolatmenetét, amikor feltételezte, hogy a J-pop (japán popkultúra) versenyképessé vált a ’90-es évek végére az amerikai kultúriparral.

A szerző elsődleges érdeklődése a szigetországi trendek közül a szélsőbaloldali újhullámra irányult: a legújabb borítón már Che Guevara és Mao Ce-tung képe is feltűnik a második világháborús japán zászló sugárzó napjának előterében, és a 2000 előtti négy éves kutatómunka során – többek közt – terrorista-szimpatizáns pornószínésznőkkel konzultált. Bár a legújabb kiadáshoz mellékelt rövid előszava szerint Japán beletörődni látszik abba, hogy az első kiadás óta eltelt tizenhárom év alatt Kína átvette a világ második gazdasági nagyhatalmának szerepét a nála jóval kisebb országtól, a legújabb politikai tendenciák, Abe Sinzo kormányának szélsőjobboldali megnyilvánulásai a két ország közti tenger apró olajszigeteinek birtoklása miatti viszályból adódóan, felszámolni látszanak az 1945 óta tartó békemegegyezést, amely a történelem egyetlen (kétszeres) atombomba-támadását elszenvedő országának hosszú évtizedek óta elfojtott gyűlöletét engedheti felszínre. Misima Jukio szelleme kezd kísérteni. (Nem mellesleg a kortárs kínai államkapitalizmusnak már semmi köze sincs Mao kommunizmusához – mindazonáltal kínai popkultúra  nincs,  ezért  az  nem is  lehet  népszerű,  a  japán  viszont  továbbra is az világszerte.) Vágvölgyi maga idézi a japán filmrendező,  Imamura  Sóhei  szavait a felhőkarcolókról, a modern kikötőkről, a brutális technicizáltságról: „»Maga talán azt is hihetné, hogy mindez, amit lát, valóság. Számomra puszta illúzió. A valóság még ma is a kis szentélyekben, a japánokat pervertáló babonákban, az irracionalizmusban van, ami a bizniszruházat és a fejlett technológia alatt búvik.« […] Hangyák, termeszek. Mézelő méhek, vad darazsak” (23.).A könyv olvasója számára éppúgy kamikaze akció elveszni a szöveg világában: a naplórészletekben, az enciklopédikus katalógusokban, az esszét a regényesség irányába tovább nyitó fejtegetésekben, mint magának a szerzőnek, ahogy a borítószöveg ígéri: „[még] annyit: Roland Barthes francia filozófus-textológus mondta, hogy »az ember Japánban rájön, a racionalitás csak egyike a lehetséges világmagyarázatoknak!«” (32.)

Tokió maga a városba először érkező külföldi számára labirintusváros, fénybuborék, kaotikus tévéjáték, „manga-város képregényemberekkel”, a „tokiói neon-isten vertikálisan, házfalakhoz tapadva s egyenes vonalúan tör az égbe; pont fordítva, mint Hongkongban például, ahol mélyen fekvő, puha paplanszerű fényfelhőként veszi el a realitás csodálóitól az eget”  (39.),  evőpálca a szembe. Vágvölgyi könyvében éppúgy csak elveszni lehet – a legjobb értelemben –, akár a japán popkultúrában a gyerekeknek készült manga képregényektől és rajzfilmektől a mangapornóig, odafigyel a szigetország szexiparára és terrorizmusára, a sintó eredetmítoszra, az iniciális incesztusra, a Napistennő erotikájára és a rajzolt mozgókép lelkére, az anime animájára egyaránt. „Tulajdonképpen két Japán van – írja a szerző. – Az egyik a hivatalos verzió, a teaszertartások és a Nohszínház gyakran szépséges világa, az  alázatos kimonós asszonyok, a társadalomban elfoglalt hely feudálisan pontos  kimértsége és olyan általánosan elfogadott erények, mint hűség, lojalitás, elkötelezettség – röviden: minden, amit a világ tud Japánról. Azért ez a hivatalos változat, ez az exportverzió, és mert ezt mutatják a látogatóknak. […] A másik japán, Imamura filmjei szerint, hívjuk így, a »valóságos verzió«. […] A nő, a matriarch, erősebb, mint a férfi, túléli őt, nem egyet, többet; rafinált, kitartó, legázolhatatlan […] shinto szertartásokon segítő gyereklány, kinek sámáni képességei vannak, gyakran papnő lesz belőle és/vagy anya és/vagy kurva” (241.).

Ahelyett, hogy lelőném a könyv olvasásának élvezetességét részletes  bemutatásával, érdemes figyelmet szentelni a harmadik kiadást megért mű eddigi recepciótörténetének, amelyből a függelék közöl részletes szemelvényeket. Nem rejtegeti a lehengerelt olvasók és a fanyalgók hangját sem: „olyan volt első olvasásra, mint holland szűzlánynak a nagy szamurai fallosz” – idéz  a  függelék egy hölgy olvasót, míg egy idézett internetes troll véleménye szerint „a témához kicsit is értő ember által körberöhögött, olvashatatlan stílusú könyv”, „képekre hangszerelt szöveg”, de Vágvölgyi „nagy fába vágta a szerszámát”. E sorok szerzője leginkább a Japánban szintén több évet töltő Krasznahorkai László véleményével ért egyet, aki szerint a Tokyo Underground a „rendíthetetlen kíváncsiság” megnyilvánulása és alkalmas is ennek olvasói kielégítésére.

(Vágvölgyi B. András: Tokyo Underground. Előtanulmámy és kollázs. Konkrét Könyvek, Budapest, 2013, 432 oldal, 3990 Ft)