Nagy Csilla: A természet, a táj és a kert poétikája a Szent Péter esernyőjében

(esszé)

A táj és a természet megkülönböztetése az ember tekintetének „közbejöttével” történik: az időben és térben végtelen, az ember által befolyásolt vagy épp érintetlenül hagyott természet akkor válik tájjá, amikor az ember – a szobája ablakából, a tengerparton sétálva, vagy épp a vonatból kitekintve – rácsodálkozik, és a természetet nem célszerűségéért, praktikumáért, hanem önmagáért, pusztán a látvány élményéért kezdi megfigyelni. Johannes Ritter fogalmazta meg, hogy „a táj az a természet, amely a látványban egy érző és érzékeny szemlélő számára esztétikailag jelenvaló […]. Ami máskor hasznos vagy mint parlag haszontalan, és ami évszázadokon keresztül észrevétlen maradt vagy ellenséges idegen volt, naggyá, fenségessé és széppé lesz: esztétikai értelemben tájjá válik.”1 A természetábrázolás ezzel együtt a szubjektivitás kifejeződésének terepe. Ritter Humboldtot idézve állapítja meg: „»Hogy a természetet teljes nagyságában ábrázolhassuk«, nem szabad »csupán a külső jelenségeknél időznünk«; a természetet oly módon is ábrázolnunk kell, »ahogyan az az emberi bensőben tükröződik, ahogyan e reflexió által hamarosan a mítoszok ködvilágát bájos alakokkal népesíti be és kibontja az ábrázoló művészeti tevékenység nemes csíráját.«”2

Georg Simmelnél pedig: a természet, bár lényege szerint „mit sem tud az individualitásról, az ember megosztó s a megosztottat külön egységekké alakító pillantása mégis felépíti belőle a »tája« mindenkori individualitását”.3  A kert (legyen szó angolparkról vagy épp a ház mellett elkerített haszonvagy díszkertről) tulajdonképpen a táj művi mása: a természet egy darabját imitáló, átsajátító, határolt hely, amelynek növényeit az ember telepítette, és a fenntartásukról is az ember gondoskodik. Azaz, „a kertművészetben a természet mint táj némi megtévesztéssel a szabad alakulás látszatát kelti, ám valójában olyan természet, amin erőszakot tettek, arra késztették, hogy saját maga ábrázolása legyen.”4

Az irodalmi szövegek tárgya, amennyiben természetről van szó, rendszerint a természet és az ember kapcsolatára fókuszál. A fentiek alapján e tekintetben legalább háromféle megközelítéssel számolhatunk. Egyrészt a természet az ember számára a kezdetektől fogva élettér, közeg, amely a létfenntartáshoz szükséges nyersanyagokat biztosítja, veszélyt vagy védelmet jelent, elérhető vagy hozzáférhetetlen. Az ember maga is résztvevője, alakítója a természetnek, ismeri az általa emberléptékkel bejárható, felmérhető táj térbeli és időbeli ritmusát, lehetőségeit és korlátait, előnyeit és veszélyeit. A modern ember azonban elvesztette a képességet arra, hogy a természeti létet harmóniaként, egységben élje meg. A második esetben a természet tehát olyan jelenség, amely elkülönül az ember által alkotott dolgok összességétől, a kultúrától és a civilizációtól, de amely kívülről szemlélve csodálható, és egyben meg is ismerhető, feltárható, felmérhető a tudomány eszközeivel. A harmadik viszonyulás pedig a birtoklás: a kertvagy üvegházépítéssel nem az ember megy ki a természetbe, hanem a természetet hozza be az emberi élettérbe.

Mikszáth prózaművészetében a természet tematizálása változatos módon történik. A régió „körülírása” a Tót atyafiak és A jó palócok novelláiban, ezen belül a naiv természeti ember figurájának, jellemrajzának témává emelése például az Az a fekete folt című novellában, a kertmotívum alkalmazása A fekete városban, a gyermekés állatábrázolás, az állat antropomorfizálása a novellákban egyaránt implikálja ezt a kérdéskört. A kultúra (a civilizáció) és a táj, a környezet és a természet egymásba fonódása és oppozíciója sok esetben a cselekmény bonyolításának alapvető eszköze. A térbeli viszonyok (mélységek, magasságok, közelségek, távolságok, egymástól elkülönülő vagy épp egymáshoz hasonlító helyek, terek) mindig direkt jelentésességgel bírnak.

Kifejezetten hangsúlyos ez Mikszáth egyik legismertebb, és a széles közönség számára talán legkedveltebb regényében, a Szent Péter esernyőjében5. Az 1895-ös mű cselekménye egyrészt a krimi zsánerét idézi: a glogovai pap húga fölé helyezett, Szent Péternek tulajdonított vörös esernyő, valamint a Wibra György öröksége utáni nyomozás történetét ismerjük meg. Másrészt az európai irodalom jellegzetes témája a kivételes megjelenésű és kvalitású férfi, valamint a kivételes szépségű és erényű nő szerelme (amely házassággal végződik). Wibra Gyuri és Bélyi Veronka karaktere is megfelel ennek a klisének. A kisregényt az irodalomtörténet elsősorban a szerkezeti és retorikai sajátosságai alapján méltatja. Riedl Frigyes a két történet egymás mellé helyezésére épülő, „kétoszlopos” kompozíciónak az alaptípusát Dickensnél találja meg, ahol „a cselekvény megindul egy bizonyos irányban és folyik, folyik, egyszerre csak megakad, arról nem hallunk többet, mintha csak egészen új regény kezdődnék s ez a cselekvény is folyik, míg egy ponthoz ér, mikor az első oszlop a másodikkal összetalálkozik, összefolyik.”6 Hajdu Péter pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy nem egyszeri kísérletről van szó, Mikszáth a ’80-as, ’90-es években gyakran kísérletezik a két történetből álló epikus művek megalkotásával – explicit példa erre a Beszterce ostroma (1894) is. Hajdu szerint a szerkezet „a lineáris regényidőt alapvetően megkérdőjelezi, hiszen a második rész végének időpontja esik egybe az első rész időbeli végpontjával […]. Azt, hogy a két történetnek bármi köze van egymáshoz, a szöveg sehol sem állítja, csak utólag látni, hogy ugyanannak a történetnek a részei. Ugyanakkor azonban az olvasó saját műfaji elvárásai következtében mindvégig várja, hogy a kettő között kapcsolatok létesüljenek, de ezeket a kapcsolatokat a történet szintjén nem teremtheti meg.”7 Eisemann György a kettősséget egy másik vonatkozásban, a legenda poétikájának működtetése kapcsán emeli ki: az esernyőhöz megképződő csodás történet Glogován, valamint a realitás síkjához közelítő jelentés Besztercén jelkettőzést eredményez: „A rendkívüli tájról, a természeti különlegességekről, a szokatlan eseményekről szóló költői magyarázatok csakis egy korábbi, esetleg látens vagy elhallgatott felfogás revíziójának tarthatók, melyek megadják a jelkörnyezet szerintük »valódi« értelmezhetőségét. Így tehát két – látszólag – független jelentés kerül elő. Az egyik a jelet az előfordulásakor adott kontextusban olvassa, a másik interpretáció pedig ugyanezt a jelet egy másik történet kontextusába helyezi át, s ekként poetizálja.”8 Tehát tulajdonképpen arról van szó, az esernyő eredete a legenda emblémája felőli értelmezésben csodás és isteni, a másik értelmezésben pedig egészen hétköznapi.

Adódik a kérdés, hogy a természet elemei hogyan segítik ennek a struktúrának a megképződését. Hiszen Mikszáth figurái – mindkét történetben – utaznak, és eközben a természet különböző jellegű tájegységek sorozataként jelenik meg. Veronka kétévesen Billeghiékkel utazik Glogovára, és ifjú hölgyként a nevelőnőjéért kocsizva jut el Bábaszékre. Wibra Gyuri pedig az örökség nyomait követve, az úticélt többször módosítva jut el, ugyanúgy, ugyanoda. A természet a térszervezési, helyalkotási műveletek eredményeként egyrészt narratív funkcióval bír, másrészt a szereplők jellemének és világértelmezésének az érzékeléséhez segít hozzá. A szerkezet keretes: mind a kiindulópont, mind pedig az érkezés a felosztott, parcellázott táj rendszerét jelzi, a falvak, városok kertjei és udvarai a mű elején és a végén is megjelennek. A település hierarchiájával, a birtokok rendjével áll szemben az ember tulajdonán kívül kerülő, a transzcendenciához tartozó táj (a legtöbbször erdő), amely alkalmanként – romantikus toposzként – az idegenség tapasztalataként, illetve a kontempláció során a szubjektum kivetüléseként jelenik meg. Mikszáth ezen regényével kapcsolatban Hajdu Péter a metanarratív elbeszélői pozíció alkalmazását is méltatja, azaz azt az eljárást, hogy a narrátor folyamatosan kommentálja a történet elbeszélésének a nehézségeit, egyes szereplőkhöz és helyekhez való viszonyát. Néhány esetben a tájélményét is megismerjük. A narrátori szólam egy helyen például a tájat a kultúra „ellenfogalmaként”, a magány rettentő tapasztalataként tételezi: „Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arcok mások, az állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon egy sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.” (22.) A pap, Bélyi János pedig Veronka érkezésénél bevonódik a természetbe, és abból merít erőt a helyzet megoldására: „A pap le volt sújtva, érzéketlenül, megzsibbadt lélekkel állt ott szemeit a földre szegezve. Úgy érezte, mintha szaladna a föld a házakkal, a liceumkerítésekkel, Billeghi Mátéval, a kosárral együtt, és ő csak állna, egyre állna rajta, képtelen mozdulni akár ide, akár oda. A háttérből az Ukrica-erdő fenyvesei zúgtak, mintha valami csodálatos, szívet összefacsaró szózat szövődnék a zúgás közé, az édesanyja hangjához hasonló.” (19.) A természet tapasztalata mindkét esetben az isteni élményévé válik: a hit nyelve és rítusai teszik hozzáférhetővé a természetet az ember számára. Egy harmadik példa a romantikus motívumrendszerre, amikor Wibra Gyuri az éjszakához fohászkodik:

„…Fekete éjszaka, adj tanácsot! És az éjszakához érdemes folyamodni. Jól tette Gyuri, hogy őtőle kért tanácsot. A tépelődők és gondolkozók jó barátja ő.” (153.)

Ahogy arra Riedl Frigyes monográfiájában utal, az élőbeszéd-szerűség a mikszáthi elbeszélésmód elsődleges eszköze9, hozzátehetjük, a természetesség viszonylatában is. Emellett jellemző a mű nyelvére a virág-, növényés állatmetaforika is, amely egyszerre jellemzi a karaktereket, valamint a közeget, ahol az események történnek. A kertek növényei és állatai az emberekhez válnak hasonlatossá: „Ah, de milyen gyönyörűséges sugár alak volt. Úgy tűnt fel Gyurinak, mintha egy meghajlott liliom egyenesednék ki könnyed, rengő pompájában.” (117.) „A kinyílt rózsa már nem tiszta; méh fürdött a kelyhében, bogár hált már benne, de a feslő bimbó belsejében még egy porszem sincsen a földiekből.” (40.) „Csak a mezők liliomai ruházkodnak olcsóbban, mint ezen boltban lehet.” (93.) Ez utóbbi sor a Bibliából származó intertextus, amely azonban a népi költészet természetmetaforikájával is kapcsolatba hozható.

A regényben nincsenek jelentős, emberi tervezést idéző kertek, azokban számos egysége a térnek kertszerű képződményként, a kert attribútumait hordozó egységként van leírva. Bélyi János udvara például az egzotikus tájakat idéző, de legalábbis a kiváltságot hirdető nemesi kertekhez válik hasonlatossá, hiszen a nevelőnő „teleültette a pap udvarát georginákkal és fuksziákkal, aminő virágokat még glogovai szem nem látott.” (35.) Wibra Gyuri öröksége, a kőház és a körülötte elterülő kétholdas besztercei birtok pedig a Libanon nevet viseli, és a Paradicsom kertjéhez hasonlatos: „Végigment a kerten. A kert háta mögött állt a »Libanon«, egy kis kőházikó kétholdas telekkel, mely tele volt ültetve almafákkal. Fölséges zamatú almák termettek itt.” (60.) „A megboldogult tiszteletes egyetlen beszédet se mondott a szószékről, hogy ne említette volna benne a Libanon cédrusait s mikor a kis tagot megszerezte, maga is cédrusokat próbált tenyészteni a kertben az almafák közt; de a jámbor besztercei föld ellene szegült […]” (76.) Itt a név éppúgy az egzotikum, a különcség jele, ahogy a pap udvarán a különleges növények alkotta kert is ezt érzékelteti. A megoldás utal arra a divatra, amely a 18. századtól kezdődően jellemezte Európát (a dél kolonializációja utáni vágyat, amely a növények meghonosításának törekvésében, az angolkertek, azaz tájkertek létesítésében mutatkozik meg, valós példa erre Kazinczy és Széphalom).

Gyuri és Veronka románca – az út Bábaszékről Glogovára – erdők egész sorozatán vezet keresztül, amelyek állatok és növények neveit viselik, és kertszerűen elkülönülő egységekként képzelhetőek el: a „Liskovina” a rókákra utal, a „Zelená Hruska” „körtelealakban húzódik Makova felé” (161.), a glogovai erdőből „úgy nézett ki onnan a vidék, mint egy kettéhasított mákfejnek a belső része” (169.). Az erdők közül a „Liskovina” a legjelentősebb, nemcsak azért, mert Gyuri és Veronka megismerkedésének napján akasztott embert találtak benne a bábaszékiek, hanem mert épp a kert kategóriájának a fordítottja: természeti egység, amely azonban a narrátor leírásában kertnek tűnik: „a Liskovina széles, hosszú erdőség, közbe szép völgyekkel, hegyoldalakkal, smaragdzöld tisztásokkal, szinte olyan, mint egy angol park, csak a fákban kevés a változatosság […] A Liskovina buja növényzete ellenben változatos, a hatalmas páfrányok szinte a fák derekáig nőnek, a borjúpázsit már elvirágzott s elszáradottan beillatozta az egész erdőt.” (160.) A növényekről (a kardalakú gladiolosról, az egyszerű marmancsról) pedig ezt olvashatjuk: „Nem a kert utálatos neveltjei ezek, az anyaföldre ráerőszakolt idegen kölykök (némelyiket be sem fogadja, külön cserépben kell tartani), hanem a lelkéből lelkedzett saját magzatai, jószántából termi, megneveli, ahogy a téli pihenésében előre kigondolta, a többi idevalóteremtmények igényei szerint.” (160–161.) Ezen a ponton tehát az emberi tájalakítást felülmúló, annak ellentartó aktivitásként tűnik fel az erdő „munkája”.

A legkisebb „kertszerű hely” a műben valószínűleg Czobor Mária rózsakertje Szlatinán: „E rózsa helyén lehelte ki lelkét a szép Czobor Mária, aki leugrott a bástyáról, mert egy pásztorlegényt szeretett, s az apja egy császári brigadéroshoz akarta kényszeríteni feleségül. A pásztorlegény egy rózsafát ültetett el azon a helyen s most az minden évben egyetlen bimbót fakaszt.” (163.) Az utazás során az utazó a kezdőponttól rendszerint távolodik, és közeledik a végponthoz, ez a két folyamat egybeesik. Mikszáthnál a fordulatok ezt megtörik, késleltetik, átdimenzionálják, az akadályoztatás másik szintre helyezi az útvonalat, mint mondjuk egy társasjátékban, ahol kockadobással más mezőre kerül a figura. Mikszáthnál a tájba „visszahelyezkedő” ember, a természet befogadásának az aktusa mindig etikai karakterrel bír: az erdőkön való átkelés (a „Liskovina”, a „Zelena Hruska”, Szlatina, Czobor Mária rózsája, a kis gyík, a Brána-hegy, a Bjela Voda, a tengelytörés, a lánykérés és a glogovai erdő) a népmesék csodás eseményeit idéző fordulattal nemcsak a tájban való előrehaladást, hanem Wibra Gyuri és Veronka érzelmi folyamatainak változását is érzékelteti. Mikszáth tájai, térszerkezetei bizonyos értelemben tükröt tartanak az ember elé, leképezik az emocionális vagy morális struktúrákat: érdemes lenne megvizsgálni, milyen tájfogalmak jelennek meg a nagyregényekben, illetve mennyiben módosulnak a térszerkezetek a Mikszáth-műveket feldolgozó, azokra reflektáló kortárs alkotásokban. Érdekes, hogy a Mikszáth-művek alapszituációit az Ezek a kedves kis portékák10 című, Mikszáth-művek újraolvasását (és -írását) megvalósító antológia szerzőinek többsége nagyvárosi környezetben gondolja újra (így Garaczi László, Grecsó Krisztián, Kiss Judit Ágnes, Tóth Krisztina). De ennek felfejtésére már csak egy másik tanulmányban kerül sor.

—

1    Johannes Ritter, A táj. Az esztétikum funkciója a modern társadalomban, Pompeji, 1995/3., 139.

2    Ritter idézi Humboldtot, Ritter, A táj, 140.

3    Georg Simmel, A táj filozófiája, ford. Berényi Gábor = Uő, Velence, Firenze, Róma. Művészetelméleti írások, Bp., 1990, Atlantisz, 100.

4    Péter Szabina, A természet alakváltozásai a kortárs művészet tájreprezentációiban, Elpis, 2014/2., 201.

5      Mikszáth Kálmán, Szent Péter esernyője, szerk. Bisztray Gyula, Király István, s. a. r. Bisztray Gyula, Bp., Akadémiai, 1957 [Mikszáth Kálmán Összes Művei, 7]. (A későbbiekben ebből a kiadásból idézek.)

6      Riedl Frigyes, Mikszáth Kálmán, Bp., 1940 [k. n.], 81–83.

7    Hajdu Péter, Csak egyet, de kétszer: A kései Mikszáth-próza kérdései, Bp., Osiris, 2005, 82–83. És vö. Hajdu Péter, Két kronotoposz találozik az úton… Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma = Az elbeszélés módozatai, szerk. Józan  Ildikó, Kulcsár Szabó  Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Bp., Osiris, 2003, 230–265.; Hajdu Péter, Történetek metaforikus interakciója: Mikszáth Kálmán: Galamb a kalitkában, ItK, 1999/5–6, 688–710.

8    Eisemann György, Mikszáth Kálmán, Bp., Korona, 1998, 86–87.

9    Riedl, Mikszáth Kálmán, 63.

10  „Ezek a kedves kis portékák…”: Rezonanciák Mikszáthra, szerk. Mizser  Attila, Salgótarján, BBMKKI [Palócföld Könyvek], 2010.